A nyolcvanas évei közepe táján járó dél-afrikai anglikán főpap, Desmond Tutu a meglepetések embere. Londoni kényelmes és főként biztonságos lelkészi állását évtizedekkel ezelőtt feladta, s hazatért hazájába, ahol akkor még javában dúlt és ölt a faji megkülönböztetés. Aztán a feketék legendás szabadságharcosával, Nelson Mandelával egy életre eljegyezte magát az ügy mellett. És küzdelmük meghozta a feketék és fehérek teljes egyenjogúsítását, s Mandela miniszterelnöksége alatt szabadon kiteljesedett Tutu érsek pályája. Ennek az igazságszeretet és az együtt érző szív volt a mozgatója, jellemzője. 85 évesen még tapsolva táncra perdült egy angliai keresztyén ifjúsági fesztiválon, s arcán a mai napig letörölhetetlenül ragyog a humor, a kedély fénye. Már több nyelvre lefordított könyvét lelkésznő leányával írta a Béke Nobel-díjas Tutu. Minden vezetőnek, nem csak egyházinak, meg börtönlelkésznek, pszichológusnak érdemes, sőt szükséges kézbe venni ezt a mesterművet, ami kihagyhatatlan szakirodalom is a megbocsájtás művészetéről.
„Négyállomásos ösvény önmagunk és a világ gyógyítására” – helyreállítás, nem megtorlás!
Ez az alcíme a nagyszerű könyvnek, melynek nem egy aforisztikus megállapítása elgondolkodtató, segítő útravalót jelenthet bárkinek. De az egyes fejezetek végén található, keretes táblázatokba foglalt kérdések, elmélkedéshez megfogalmazott tételek és mondatok a két szerző – lelkész apa és lelkész lánya – kifinomult didaktikai és pedagógiai érzékét is dicséri. Ahogyan az egyes történeteket újból és újból megszakítják gyakorlati feladatokkal, láttató, vizualizáló elemekkel, képekkel, ábrákkal, elmélkedéshez szolgáló mozzanatokkal, mondatokkal, az élményben gazdaggá teszi az olvasást…
De miről is van szó? Arról, amit ők így adnak elénk: „Amíg nem bocsájtunk meg, még nem vagyunk szabadok. Ahhoz vagyunk láncolva, aki sérelmet okozott nekünk”. A megbékélés a végcél, amin a megbocsájtás útja vagy ösvénye vezet el minket. Persze itt másról is van szó. Jogfilozófiai, antropológiai alapállásról is. A helyreállító jellegű, resztorativ igazságszolgáltatásról, nem csak belső lelki ügyekről. Ezek is fontosak, hiszen minden döntésünk hátterében ott vannak. De ennél fontosabb a szemléleti másság, sajátosság. Eszerint – s Tutu ennek volt egész életében az előfutára, hogy ne mondjam élharcosa, meg kidolgozója – nem a megtorló, a törvényeken, bíróságokon, börtönökön keresztül (olykor-olykor téves és súlyosan túlmérő vagy éppen aránytalanul gyenge) ítéleteket hozó és végrehajtó büntető államkoncepció támogatása a fontos számára/számukra. Hanem az áldozat-elkövető közötti emberi, embertársi viszonyt helyreállító, nem a külső rehabilitációban, hanem a lelkek közötti gyógyító megbocsájtásban, bocsánatkérésben és bocsánatadásban kiteljesedő, teljes, az egész személyiséget megcélzó rehabilitáció az igazi érték számára. S már maga a koncepció, szemben a több ezeréves szemet-szemért, fogat-fogért elvű megtorló koncepcióval a resztoratív szemlélet és gyakorlat az, amitől több eredményt lehet remélni, mint a félelemre, a megfélemlítésre, fenyítésre, büntetésre alapozó militáns drillező koncepciótól.
Évtizedek az evangéliumi igazgyöngyéért, az Isten-, és emberszeretetért
Tutu az erőszak, a gyűlölet, a háború, az embertelen megtorlás 20. századában idejekorán megtanulta azt a leckét, aminek Mestere nem a történelem volt, nem az ilyen-olyan érdekektől vagy ellenérdekektől, hatalmi vágytól megfertőzött emberi gondolkodás, hanem maga Jézus. Az igazi Szabadító, amint neve kifejezi. De Tutunak is évtizedek, s micsoda leckék, megaláztatások kellettek, míg eljutott igazából a héjtól a magig, a külső jelenségektől a belső lényegig. Neki is le kellett hámozni a hagyma szirmokat, a külsődleges formákat, formális erkölcsi felszínességet, a dogmákat, egyházi és állami rituálékat, míglen a hagyományos és maradandó alapértékeket a mélyben megtalálta. Azaz az olykor a világ-, olykor az egyháztörténelem szántóföldjében elrejtett evangéliumi igazgyöngyöt: az ingyen is drága kegyelmet és az azzal együtt járó megbocsájtást. Emberszeretete, mélységes együttérzése, rendkívül szenzibilis igazságosságérzete mélyén az istenszeretet kiolthatatlan tüze lobogott.
Élet a „buthu” szolgálatában
Népe, törzse nyelvén a buthu jelöli az emberséget, az emberiességet, annak tapasztalatát és valóságát, hogy minden mindennel összefügg. Mivel a szeretetlenség, a gyűlölet, az emberi kapcsolatok és közösségi szálak agresszív széttépése, összezilálása mindenkire kihat, egyénileg és közösségileg. Mindeközben beleszövi megbocsájtás teológiájába és filozófiájába, valamint ennek gyakorlásába, megvalósításába hihetetlenül sokrétű tapasztalatait, amiket részben a különböző vallásokkal és felekezetekkel történt találkozásokból merített, meg igaz történetekből, amiknek tanúja vagy részese volt.
Emberség a börtöncellában – szabadságharcosból népvezér és példakép
A megbocsájtás Tutu szánára az ember alappozíciója. Vagy ez valósul meg, vagy elhibázott minden. Mert hibás a kiindulás, nem lehet hibátlan a célba érkezés sem, egyáltalán kérdéses, hogy lehet-e valahova is jutni. Az emberséges emberkép magában rejti azt, hogy igenis van valami jó az emberekben, amit ki kell bányászni, felszínre lehet és kell hozni belőlük, ennek az ásója, „bányászati” eszköze az evangélium és a szeretet.
Többször visszatér a könyvben az alapélmény és alappélda, Nelson Mandela, aki 27 évig volt börtönben a fajgyűlölet elleni mozgalom vezetőjeként. Azt gondolhatnánk, hogy ennyi éves megaláztatás után a bosszú, a harag, a gyűlölet halmozódott fel mértéktelenül lelkében. Nem!
Lelkigondozója, Tutu szerint ezek az emberség megélése szempontjából a legfontosabb évek voltak Mandela életében. Az, ahogyan az erőszak eszközét megragadni kész szabadságharcosból kiformálódott a megbékélésre eltökélt, megbocsájtó és kiegyenlítésre törekvő népvezér. Ez csak egy példa a könyv sokféle sorspéldái közül. Csak az ilyen, a másokhoz és önmagához is kegyelmes, könyörületes magatartás az, ami képes az emberségre, s tudja a világot az erőszak, vér és könny földjéből a béke szigetévé formálni. De ez csaknem emberfeletti munka, önépítés, hiszen sokszor leomlanak az új épület falai ilyen-olyan befolyásra, hatásra, külső erőszakra, belső kételyre. S valóban, ez is nagy tanulsága a könyvnek, az emberfeletti, de mindig emberközi, köztünk lakozó Isten kell ennek a munkának, építkezésnek, megújulásnak az eredményes (el)végzéséhez.
Megbocsájtás, de nem felejtés! Kétféle reagálás
Nem a szavak szintjén lejátszódó történetről és a gyorsan kimondott, valójában soha létre nem jövő verbális megbocsájtásról van itt szó. Nagyon nehéz folyamatról van szó. Bátorság, kitartás, külső vezetés, támogatás, felső bátorítás, isteni energia kell hozzá. Nem elég elfelejteni a dolgokat. Nem elég arra hivatkozni, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Hisz ezek bármikor felfakadhatnak, ha igazi gyógyulás helyett csak a „gennyet” szaporítják felületességgel, a kitisztítás, a tisztázás metszőkéses beavatkozása helyett. A másoktól elszenvedett sérülésekre, sérelmekre, a visszaélésekre, hazugságokra, súlyos vétkekre, bűnökre lehet egyéni bosszúval, vagy állami-törvényi megtorlással reagálni, de ez még messze nem kigyógyulás az alapbajból. De minderre lehet gyógyítással, feldolgozással is felelni. Erre hív Tutu mindenkit. Tapasztalatai és sokunk tapasztalata szerint a bosszú, a megtorlás nem vezet igazi gyógyuláshoz, legfeljebb a z igazságérzet vagy közmorál kielégítéséhez – ideig-óráig. Csak a megbocsájtás, a feldolgozás, a lezárás vagy újrakezdés teremt igazi békét, megbékélést, kiengesztelődést az érintettek között.
Négyállomásos ösvényen
Nincs más lehetőség ennek elérésére, tanít a dél-afrikai érsek, mint elindulni, s végigmenni a négyállomásos ösvényen. Melyek ennek stációi? Az első: elmondani történetünket, minden szépítés, kozmetikázás, elhallgatás, önmentés, önigazolás nélkül. Úgy, amint történt. És azt is, ami megsebzett, vagy amivel megsebzettünk másokat. Második stáció: azt a fájdalmat nevén nevezni, elmondani a másik félnek, amit annak szavai, tettei vagy éppen bűncselekménye idézett elő. A harmadik stáció: megbocsájtást munkálni az igaz szó, a beismerés őszinteségével. Negyedik stáció: az érintett személyek közötti kapcsolatot megújítani vagy végérvényesen befejezni. Ez a módszer más kultúrákban is jelen van, példának hozza Tutu a japán Naikam-magatartást, ami pontosan ezen a négy stáción keresztül próbálja meg az emberi kapcsolatokat megújítani, vagy ami helyreállíthatatlan, azt véglegesen lezárni. „Talán nem tudom soha elfelejteni azt, amit velem tettek, de mégis megbocsájtom… Nem torolom meg, amit tettél, sem rajtad, sem magamon”.
A megbocsájtás nem „könnyűlovaglás”
Tutu és leánya könyvének német kritikusa, és méltatója, Ralph Gerstenberg fogalmazott így, felkapva Tutu mondatait: „Világossá kell tennünk, hogy a megbocsájtás és a megbékülés nem szentimentális, érzelmes esemény. A megbékélést nem a könnyelmű emberek számára találták ki. Ez bizony nagyon is kemény dolog. Ha csak arról van szó, hogy kicsit visszanyerjük önmagunkat, a szemet-szemért alapján, akkor bizony vakon járunk a világon”. Nem véletlen, hogy a megbékülés nyilvános értékké tétele érdekében Tutu érsek nehéz tisztséget és felelősséget vállalt. Hazája Igazág és Megbékélés Bizottságának volt az elnöke. Ezt a bizottságot a faji megkülönböztetés hivatalos felszámolásakor hozták létre, hogy tettesek és áldozatok között a megbékélést elősegítsék. Megbékélést revans nélkül! – ez volt jelszava és ezt tette élete fő feladatává. Valóban emberfeletti feladat, amihez az emberé lett Isten kegyelme és segítsége nélkül nem is lehetne hozzáfogni, de Vele igen. Tutu erre a meggyőző példa, az egyik igazolás.
Az igazságtétel gyógyító paradigmája – lelki sebészeket a nemzeti megbékélésért ott és itt!
Amit Tutu végzett, az nem igazságszolgáltatás vagy jogszolgáltatás volt, hanem gyógyítás a szó igazi értelmében, egyéni és közösségterápia, s ez minőségileg valami egészen más. Ezt végezte évtizedeken át, és ennek tapasztalatait írta le Tutu és leánya, Mpho Tutu, a lelki és személyiségroskasztó sebek gyógyításának (olykor bonyolult és hosszú) folyamatát. Ő és lelkész-lánya igazi lelki sebészekké váltak közben. „Dél-Afrika számára nincs jövő megbocsájtás, megbékélés nélkül. Mindenkinek volt megbocsájtani valója és mindenki rászorult a megbocsájtásra. És ez a jövőben is mindig így lesz. A megbocsájtás olyan hosszú utazás, amire azért vállalkozunk, hogy meggyógyítsuk az összetörtet, a megsebzettet és a szétszakadozottat” – írja Tutu. És mondatai családi, nemzeti méretekben nem csak Dél-Afrikában igazak és követendők. Nemzeti megbékélés, megbocsájtás, a négy stáció nemzeti méretű kiterjesztése, végigjárása nélkül csak egyre nagyobb feszültségek halmozódnak fel a népek, nemzetek életében. Ezt a zarándokösvényes utat nem lehet megspórolnia sem egyénnek, sem nemzetnek! És bizony ez érvényes a mai és a holnapi Magyarországra is! Érdemes lenne nemzeti párbeszédet kezdeményezni erről itt a Kárpát-medencében is. Vagy maradjon a megsebzettség, a szétszakadozottság, az összetörtség állapotában a magyarság? Legalább Tutu lányához megközelítően hasonló magyar lelki sebészek, lélekgyógyászok, lelkészek, politikusok, tanárok, újságírók, közszereplők, tudósok kellenének, nem kuruzslók, politikai zsonglőrök, szóemberek, tudást és tudományt pénzért (el)áruló szellemi kupecek, hanem gyógyító, sebészkezű, evangéliumi szavú terápeuták kellenek nemzetünknek is, egyházainknak is, a még élő nemzedékek tagjainak és a jövendő, felnövekvő generációknak.
Felelősség mindenért – új igazságszolgáltatási elmélet és gyakorlat
Tutu látása, fogalmazása szerint „nem csak azért a konfliktusért vagyok felelős, van részbeni felelősségem, amelyben személyesen részt vettem, hanem mindazért is, ami családomban, gyülekezetemben, nemzetemben vagy éppen az egész világon történik, zajlik. Ez az állítás szinte emberfeletti terhet róhat ránk. Szinte lehetetlen kívánalom ez! Mégis az emberiesség, a bhutu ajándéka ezen az úton megbékélésre vezet, mégpedig a politikai hatalom bekapcsolása nélkül. Hiszen többről van itt szó, mint politikáról. De jó, ha ezt a politika megérti és támogatja vagy legalább is tűri, s kivárja, mire vezet. Ahogyan Dél-Afrikában tette! Mindnyájan képesek vagyunk azon a helyen, ahol élünk, a békésebb világ megteremtésére. De ehhez tenni kell, és teljes ember kell. És teljes odaadás a négystációs utazás vállalására. Tutu és lánya mindezt azon a drámai eseményen keresztül is lassan-lassan megtanulta, ami saját otthonukban történt. Házvezetőnőjüket, Angelát egy tolvaj Tutu házba történt betörésekor megölte. Tutu és lánya részletesen leírja azt a folyamatot, személyes érlelődést, amin átmentek, s a végén a tettesnek megbocsájtottak, s új kapcsolat jött létre vele, aki korábban ráadásul az alkalmazottjuk is volt. Ezért a megbékélés nagyon nehezen ment. De mert akarták, ment.
Több esettörténet elemzése végén tanulságaképpen a Tutuk, apa és lánya eljut az igazságszolgáltatás, s nem pusztán a jogszolgáltatás új koncepciójának érvényre juttatásáig Dél-Afrikában. Ez a szemet-szemért, fogat-fogért ószövetségi gyökerű, megtorló igazságszolgáltatási elméletet és gyakorlatot felváltaná a kiengesztelő, megbocsájtáshoz vezető magasabb rendű koncepcióval és gyakorlattal. Nem kisebb a tét, mint a szociális, a közösségi béke, a közbéke.
Új szemlélet, gondolkodásmód, nem egyre több rendőr!
Ehhez persze kellenek olyan emberek is, mint Desmond Tutu és lánya, Mpho Tutu. És sokan mások, akik értik, és segítenek megvalósítani ezt a jövőesélyes igazságszolgáltatási és emberi kapcsolatokat rehabilitáló, helyreállító, újraépítő, gyógyító, gazdagító koncepciót és gyakorlatot érvényre juttatni. Nem elég csökkenteni a fájdalmakat, vagy mesterséges szedálásba, amnéziába médiák által beleszédíteni egy egész nemzetet. Nem elég statisztikailag csökkenteni a bűncselekményeket, egyre inkább felturbózott és milliárdokkal agyonpumpált közrendészettel intézni el a dolgot. Ez nem megoldás, ezek csak eszközök. A gyökeres, nem látszat-megoldás a szemléletmód megváltoztatása, a közszemlélet átformálása tudatos neveléssel már az óvodai szinttől. Az otthoni és közösségi erőszakot másként nem lehet megfékezni, csak belső kontrollal, még inkább önmegbékítéssel. Nem lehet minden lakásba, minden irodába egy rendőrt állítani! A megbocsájtásig, s a kapcsolat-megújításig vagy a végleges lezárásig lehet és kell eljutni. Nekünk mire futja majd? Lesznek-e Tutuink, az emberiességnek igazi építői, nemzetben gondolkodó magyar lelki sebészeink, megbékítőink? Mert hitvallásszerű vagy éppen ars poeticai megfogalmazásukat mi is vallhatjuk: „Mélyen hisszük, hogy nincs javíthatatlan ember, nincs reménytelen helyzet, és nincs megbocsájthatatlan bűn.”
(A könyv magyarul is olvasható, 240 oldal, Casparus Kiadó, 2014. december közepe óta)
Írta: Dr. Békefy Lajos
