"A párt politikája, a köztársaság üdve ma az iskolák államosítását követeli meg és azt, hogy ne ismerjünk kíméletet a reakcióval szemben (…) hiszen most érlelődtek meg az előfeltételei az olyan feladatok megoldásának, mint az egyház palástja mögött megbúvó reakció likvidálása."

Miniszter Úr! Képviselő Urak, Közgyűlési Elnök Úr, Polgármester Úr! Tisztelt Emlékezők!

Rákosi Mátyás 1948-ban az imént idézett gondolatával jelölte ki az irányt a kommunista párt vezetése számára, nem titkolva, hogy a totális hatalom megragadását követően alig pár hónappal egy szörnyűséges társadalmi kísérletbe taszítják Hazánkat.

A szovjet mintára berendezkedő diktatúra vezetői és az őket támogató értelmiség, okulva a tanácsköztársaság dicstelen 133 napjából pontosan tudta, hogy egy, a magyar néplélektől életidegen politikai rendszer meggyökeresedéséhez meg kell semmisíteni mindazokat a tradicionális értékeket, amelyek a közösségi önszerveződés alapját, ezáltal a társadalmat összetartó szövetet képezték az elmúlt évszázadokban.

Meg kellett törni a vidéki társadalom fundamentumát jelentő önálló parasztságot, át kellett formálni a városokra jellemző polgári létformát és gondolkodásmódot, végül pedig megroppantani a nemzet erkölcsi tartását. Ebben a harcban a kommunisták legnagyobb ellenségévé hamarosan az egyházak, különösen pedig a katolikus egyház vált, hiszen a krisztusi tanítás összeegyeztethetetlen volt a kommunista politikával mert a kommunista filozófia a világ egészére kiterjedő magyarázatával és dogmáival a lelkek felett is át akarta venni az uralmat.  

Ennek szellemében döntöttek 1948-ban – az első intézkedések között – a felekezeti iskolák bezárásáról és államosításáról, miközben napi szintű gyakorlattá vált a papok és lelkészek kigúnyolása, elüldözése, bebörtönzése. A megfélemlítés nemcsak a papságnak, hanem a híveknek is szólt. A hatalom sötét üzenete sokakat meghátrálásra kényszerített, de voltak olyanok, akik Reményik Sándor örökbecsű sorait szívükbe vésve nem hagyták „a templomot, a templomot és az iskolát.”

Pócspetri polgárai 70 évvel ezelőtt június 3-án Asztalos János plébános felhívására közös imádkozás után vonultak a községháza elé és vallásos énekekkel tiltakoztak a katolikus iskola elvétele ellen.

A békés tüntetés dulakodásba torkollott a községháza elé kivezényelt két rendőrrel, akik közül az egyik csőre töltött fegyverét megfordítva, tussal ütött. A fegyver elsült, halálos sebet ejtve magán a rendőrön. Ezután elszabadult a pokol…

A kommunista hatalom a történtekben nem a saját felelősségét, az egyéni és társadalmi tragédiát, hanem a lehetőséget látta meg, ahogy azt annak idején Márai Sándor olyan hitelesen fogalmazta: A kommunisták minden pillanatban hajlandóak embereket feláldozni, akár kommunistákat is, ha ezen az áron megmenthetnek egy nagy csalást és hazugságot.

Pócspetri esetében sem történt ez másként!

70 éve Rákosiék a bekövetkezett vétlen tragédiát felhasználva, az igazságot elhazudva a helyszínre érkező Rajk László, Péter Gábor és Kádár János vezetésével agitációs kampányt indítottak a „klerikális reakciós” és a „fasiszta” elemek ellen.  

A propaganda erősítéséhez szükséges megtorlás sem maradt el. Olti Vilmos ismert vérbíró Királyfalvi Miklóst, a község segédjegyzőjét és Asztalos János plébánost halálra ítélte. Asztalos János halálos ítéletét ugyan életfogytiglanra mérsékelték, de Királyfalvi Miklós halálos ítéletét sürgősséggel végrehajtották. A község lakói közül több embert letartóztattak, bántalmaztak.

A falura rásütötték a „klerikális reakció” bélyegét, a falut évtizedekre hallgatásra kényszerítették, az eseményekről nem beszélhettek, sőt jobb volt, ha gondolni sem mertek rá.

Mindezek ellenére, Pócspetri lelkét és gerincét nem sikerült megtörnie a kommunista hatalomnak. A település erejét mutatja, hogy a koncepciós per után egy évvel két helyi fiatalember, Miterli György és Som Ferenc jelentkezett a faluból kispapnak, s a következő évtizedekben még hat papot nevelt a község az egyháznak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A hosszú évtizedeken át megbélyegzett Pócspetri települése és a 70 évvel ezelőtti események áldozatai számára csak a rendszerváltással nyílt meg a lehetőség, hogy megszabaduljanak a megbélyegzés több évtizedes szégyenétől.

Úgy vélem, hogy az egykori elítéltek és bántalmazottak rehabilitációja, Asztalos János atya tavalyi újratemetésé jelentős mérföldkövek voltak a község életében.

A rehabilitációban az igazi áttörést mégis a múlthéten elfogadott kormányrendelet módosítás hozta, amely a negyedik Orbán-kormány első intézkedéseinek egyikeként a kommunizmus magyarországi 40 évének a szörnyűségei és kirekesztései fájdalmaiban való osztozást és együttérzést fejezi ki a 70 éves jubileum alkalmából azzal, hogy Történelmi Emlékhellyé nyilvánítja Pócspetri Községházát, ahonnan akkor az események elindultak.

A Történelmi Emlékhely kitüntető cím, melyről majd Gulyás Gergely miniszter úr fog beszélni, nemcsak főhajtás a megtorlások, az elhallgattatások áldozatai és fájdalmai előtt, hanem örök mementóul is szolgál, hogy ebben az országban soha többé nem uralkodhat olyan ideológia, olyan politikai vezetés, amely embereket, társadalmi csoportokat, falvakat és városokat kollektíve megbélyegezve a társadalom szégyenpadjára állít.

Az utókor felelőssége most már elsődlegesen az emlékezés, ami egyre nehezebb, nemcsak Pócspetrin, hanem az egész országban. Lassan eltávoznak közülünk ugyanis azok, akik átélték e szörnyűséges társadalmi kísérletet, akik elmesélhetnék, mivel jár, ha egy hamis eszme nevében alapjaiban forgatják fel a társadalmat és próbálnak meg új embertípust létrehozni.

Az aktuális nyugat-európai politikai fejlemények tükrében kijelenthetjük, hogy ilyen veszély ma is fennáll. Vaclav Klaus Csehország egykori köztársasági elnöke ezt – nemrég nemes egyszerűséggel – úgy fogalmazta, hogy a tömeges migrációt felhasználva Brüsszel új kommunista embertípust akar létrehozni, a homo europeust, azzal a céllal, hogy megszüntesse az európai nemzetek önállóságát és ezáltal feloldja a polgárok identitását.  

Ezek után már teljesen érthető az a csodálat, amivel Juncker úr, az Európai Bizottság elnöke nemrég fejet hajtott Marx szobra előtt.

A főhajtás és az elhangzott beszéd mindemellett tökéletesen beillik abba az uralkodó balliberális eszmeáramlatba is, miszerint a kommunizmus eszmeisége „nem volt bűn”, s hogy az csak egy „rosszul megvalósított” kísérletet jelentett.

Nekünk, magyaroknak a Marx szobor előtti tisztelgés ezzel szemben azt üzente, hogy Európa vezetője semmibe veszi a sokmillió ártatlan áldozat emlékét és a kommunista ideológia nevében megcsonkított, eltiport nemzeteket.

Európa mostani vezetőinek jelentős része nem tanult a múlt hibáiból, talán azért sem mert történelmi szerencséjük folytán nem kellett átélniük azt a borzalmat, amit a közép- és kelet-európai népek elszenvedtek.  

A kommunisták az egyenlőség jelszavának kiteljesítése mögé bújva, a kizsákmányolt proletariátus nevében akarták létrehozni a népi demokráciát, de valójában a történelem egyik legsötétebb diktatúráját valósították meg.

Ma a szabadság eszméjének minden korábbinál teljesebb kiteljesítésének jelszavával ismét radikális változásokat követel néhány íróasztal-filozófus és önmagát progresszívnek mondó politikus.

Legyünk nagyon óvatosak, emlékezzünk a múlt szörnységeire, azok tanulságaira és ne dőljünk be a szirénhangoknak.

 Mert, ahogy azt a tavaly elhunyt nagyszerű írónőnk, Jókai Anna oly csodálatosan fogalmazta: A jelen sokkal tartozik a múltnak, s ha ezt a tartozást ki nem egyenlíti, a jövőtől sem követelhet.

A múlttal szembeni adósságot - úgy hiszem - a rehabilitálásokkal, az újratemetéssel és végül az idei történelmi emlékhellyé nyilvánítással leróttuk itt Pócspetriben is. Hisszük, hogy ezzel az előttünk álló évekre jövőt és megmaradást remélhetünk, nemcsak Pócspetriben, hanem Magyarországon és a Kárpát-medencében egyaránt.   

Isten éltessen valamennyiünket és adja meg nekünk, hogy mindez így legyen!

***

A beszéd egy részletét itt tekintheti meg: