Egy az európai liberálisok, egy a magyar kormány oldaláról. Kedves Olvasónk! Advent második hetébe lépve célszerű volna valami lelkileg épületesről, az életünkbe belépő, bennünk megszülető Megváltóról szólni. Nem tagadom, hogy ez sokkal fontosabb, mint az a két téma, amiről szó lesz. Azért választottam mégis a napi politikát, mert mindkettő egészen újszerű, és talán mindkettőnek hosszútávú hatása is lesz.
Surján László, a KDNP tiszteletbeli elnöke
Beszéljünk először Clotilde Armandról. Ez a román férjével Bukarestbe költözött francia asszony, aki Párizsban és a híres amerikai MIT-ben (Massachusetts Institute of Technology) végezte felsőfokú tanulmányait 2019-ben európai képviselő lett és szakmájának megfelelően a költségvetési bizottságba került. Armand a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) és a Szabadság, Egység és Szolidaritás Pártja (PLUS) jelöltjeként futott be.
E pártok rendszerkritikusok, de magyar szempontból nem vívták ki lelkesedésünket. De ez most mellékes: Európa politikáról lesz szó. Armand az Európa megújítása (liberális) frakció tagjaként cikket jelentetett meg a Politicoban. Ebben arra hívja fel a figyelmet, hogy a költségvetési viták mögött egy durva téves állítás húzódik meg. A befizető tagállamok úgy adják a befizetéseiket, mint valami könyöradományt, hálát várnak a gazdaságilag gyengébb államoktól, és mélységesen hallgatnak arról, hogy az un. kohéziós politikának ők a nyertesei.
Clotilde Armand túllát a felszínen, és nem a levegőbe beszél. Megállapítja például, hogy 2010 és 2016 között a V4 országai a GDP 2-4 százalékát kapták az uniótól, míg tőlük az „adományozó” országokba a GDP 4-8 százaléka áramlott. Nem lázad a rendszer ellen, de azt követeli, hogy mindenki ismerje el a maga hasznát és a maga terhét, s viselkedjék ennek megfelelően.
Érvelése értelmetlenné teszi azt az állandó vitát, hogy szabad-e, kell-e emelni a költségvetés összegét, és jó megoldás-e, ha az új feladatokra, mint klíma ügy és határvédelem, a felzárkóztatási pénzek csökkentésével szerezni forrást. Mindez persze nem új megállapítás. Új azonban az, hogy liberális oldalról is megfogalmazták, akiket nem vádolnak meg ezért azonnal populizmussal. Köszönjük, Armand asszony.
A másik ügy, amiről szólnom kell, a budapesti színházak körüli feszültség. Ez nem a Gothár botránnyal kezdődött, hanem azzal, hogy az új főpolgármester egyik legelső nyilatkozatában kijelentette, a jobboldali színházvezetők nem számíthatnak meghosszabbításra. Megindította hát a kultúrharcot, amelyben nem a szakmai szempontok, hanem a politikai hovatartozás számít.
Most viszont a Gothár ügy eltussolásának kísérlete arra készteti a kormányoldalt, hogy megtegye azt a minimális lépést, ami miatt ugyan megint támadások tömege jön majd, de amit a választói joggal elvárnak. Arról van ugyanis szó, hogy állami közpénzt ilyen erkölcsű emberek számára nem akarnak adni.
Az érvényes törvények szerint a kormány nem szól bele abba, hogy a főváros a saját színházait miként irányítja, de e színházak állami támogatást a jövőben csak akkor kaphatnának, ha a színházigazgatók kinevezése a főváros és a kormány között konszenzussal történik. Jó lépés, ami persze önkorlátozás is a kormány részéről, mert a szabály egy jobboldali önkormányzat és baloldali kormány esetére is igaz lesz, de ez utóbbitól még egy-két évtizedig mentsen meg minket az Isten.
