Surján László, a KDNP tiszteletbeli elnöke (MTI fotó: Komka Péter)

– A napokban volt a trianoni döntés századik évfordulója. Az Antall-kormány több intézkedést is tett a határon túli magyarság érdekében – melyeket tartja a legfontosabbaknak?

– A határon túli magyarság témája azonnal robbant, amint Antall József kimondta, hogy lélekben és érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. „Hogy képzeli, miként lehet nem magyar állampolgárok miniszterelnöke? Visszatért a Horthy-korszak?” – mondták egyesek.

Ekkor kettészakadt a hazai politikai élet, létrejött a nemzeti és az internacionalista tábor. Maradi nacionalisták álltak szemben hazafiatlanokkal, gyökértelenekkel.

Antall miniszterelnök úr azt az álláspontot képviselte, hogy a határon túl élőknek maguknak kell kialakítaniuk a politikájukat, nekünk Budapestről ebbe nem beleszólnunk kell, hanem azt segíteni. A népjóléti tárca nem állt ennek a kérdésnek a frontvonalában, de két fontos ponton mégis érintkezett vele: az egyik a határon túli, főleg erdélyi betegek ellátása volt. Ezt igyekeztünk alapítványi keretek között segíteni. A másik sokkal nehezebb ügy volt, ugyanis az enyhüléssel nem történt igazi javulás az erdélyi magyarság életében, ezért megindult a kivándorlás, ami Erdélyben már a magyar nyelvű orvosi ellátás létét fenyegette.

Azt kérték tőlem az erdélyiek, hogy fékezzem meg ezt a folyamatot. Meg is tettem: vizsgára köteleztük az álláskeresőket, ami részben sértő volt, mert a magyar nyelv ismeretére is kiterjedt, másrészt valóban indokolt volt az eltérő társadalombiztosítás szabályok, közegészségügyi előírások miatt. A rendeletnek mérsékelt hatása lett, a vizsgáztatók nagy jóindulattal kezelték a kollégákat. Az egyik megyei lapban így is elég durva támadást fogalmaztak meg miatta: milyen magyar ember az „ilyen”.

Fontosnak tartottuk, hogy jó kapcsolatunk legyen a szomszéd államokkal, Antall József tőlem a szlovák kormánnyal való kapcsolat ápolását kérte, a kereszténydemokrata együttműködés szellemében. Tettem, amit tehettem, elég sok csalódást éltem meg.

Bizalmatlanságot, gyanakvást tapasztaltam.

– Számos városi legenda született arról, hogy az elcsatolt országrészek (például Kárpátalja, Délvidék) visszatérhettek volna Magyarországhoz a rendszerváltozáskor. Valójában milyen lehetőségeik voltak a szabadságukat visszanyerő kelet-európai országoknak?

– Ezek a történetek valóban legendák, még ha olykor komolynak látszó emberek adják is a táptalajt a kocsmapolitizáláshoz… Ukrajna esete viszont különleges volt a korabeli viszonyok között: a miniszterelnök úr Ukrajna függetlenségét magyar érdeknek tartotta, elvégre jó, hogy van egy 50 milliós ország köztünk és Oroszország között. Elsőnek ismertük el tehát az új államot, és elsőként nyitottunk ott nagykövetséget. Ez volt a pozitív része a dolognak.

Az alapszerződésnek az a bizonyos mondata viszont, ami a jövőbeli területi követelésekről is lemond a nevünkben, szarvashiba volt. Senki nem nyilatkozhat a messzi jövendőről.

Ismerjük a viccet, hogy a diplomata igenje talán, a talánja nem. Aki pedig azt mondja: nem, az nem diplomata. A hibát ott követtük el, hogy az előkészítő tárgyalásokkor ezt a szöveget elfogadtuk, ugyanis nem volt lehetőségünk később visszatáncolni, mert azzal egyértelművé tettük volna, hogy de, lesznek területi igényeink… A külügyminiszter úrnak ekkor le kellett volna mondania.

A miniszterelnök úr személyesen próbálta kijavítani a hibát. Nem sikerült, noha Kijev nem is tőlünk, hanem a lengyelektől féltette a határait. Végül én magam is megszavaztam az alapszerződést, mert kárpátaljai kapcsolataink ezt kérték.

–A szorult helyzetben lévő, frissen megalakult Ukrajnával miért nem lehetett a határok kiigazításáról tárgyalni? Főleg, ha a térség együttesen nem ismeri el az új állam létét…

– Ukrajnát gyorsan elismerte a többi állam is. A politikát főleg az különbözteti meg a kocsmapolitizálástól, hogy képviselőinek előre számot kell vetniük minden lehetséges következménnyel.  Minket belföldön állandó támadás ért, hogy a Horthy-rendszert akarjuk visszahozni. Egy részleges revízió világossá tette volna, hogy amennyiben módunkban áll, azonnal területi igénnyel fogunk fellépni szomszédjainkkal szemben – tehát ellenségei vagyunk Csehszlovákiának, illetve Szlovákiának, Jugoszláviának, Romániának is. Elvesztettük volna a nyugati államok szimpátiáját, amelyek azidőtájt már nem a közép-európai marakodásban voltak érdekeltek, mint a két világháború között.

Az európai gondolkodás a megegyezésről, kompromisszumkeresésről szól.

De ezeknél a megfontolásoknál is fontosabb, hogy az esetleges határkiigazítás után a kívül rekedő magyarság létszáma, illetve érdekérvényesítési képessége még kisebb lett volna, sőt, ellenségnek tekintették volna őket. Matl Péter szobrász a sátoraljaújhelyi turulszobor avatása kapcsán is elmondta, hogy a magyarság létszámának csökkenése milyen veszélyes. De minden szomszédunkban felerősödött volna a magyarellenesség és az asszimilációs nyomás. Kárpátalja számára volt jobb megoldás – amelyre talán még mindig van esély.

Ugyanis még a Szovjetunió részeként érvényes népszavazás követelte az Ukrajnán belüli autonómiát. Az ezzel kapcsolatos előterjesztés ma is él. Nem könnyű, de nem is lehetetlen a megvalósítása.

– Az elmúlt harminc év magyar politikájában a fontosság szempontjából hol helyezkedett el a határon túli magyarság kérdése? Milyen politikai szándékok vezettek el 2004 decemberének rossz emlékű népszavazásához?

– Magyarországon a két politikai pólus között a határon túli magyarság kérdése vízválasztó. A baloldalon is voltak ugyan haza- és nemzetszerető emberek, ők azonban viszonylag gyorsan marginalizálódtak, vagy el is hagyták a pártjukat. Pozsgay Imrétől Szili Katalinig elég hosszú a sor…

– Igen, de Szili Katalin sem mert a miniszterelnökével és a pártjával szemben felszólalni 2004-ben. A MSZP-sek a határon túli magyarok állampolgársága ellen kampányoltak, vagy egyszerűen meghunyászkodtak.

– Keresztény politikusként nem helyes mások tévedéseit, hibáit, bűneit kérlelhetetlenül számon tartani és számonkérni. Hiszen mindenki jön valahonnan, és megy valahová, az út a fontos és az irány. Aki nem tud örülni annak, hogy valaki ellenfélből barát lesz, az igen távol áll a keresztény gondolkodástól. A mérce nagyon magasra van téve, nehéz átugrani, de nem az ítélkezés a feladatunk, hanem az ellenfeleink vétkeinek a megbocsátása.

Az ellenség szeretete kiemelt része a hegyi beszédnek is.

Visszatérve 2004. december ötödikéhez: a gyalázatos népszavazással kapcsolatban minden hibás volt, már maga a referendum gondolata is. Az állampolgárság mint olyan, eleve egy meglehetősen bonyolult kérdés, népszavazással pedig világos, könnyen átlátható ügyeket érdemes eldönteni, olyasmiket, amelyekkel kapcsolatban a választók ellenőrizni is tudják az egyes pártok állításait.

Hihetetlen, de a határon túl élőknek magyar állampolgárságot egyedül az SZDSZ 1989-es programja ígért.

A liberálisok akkor – sokakat sikeresen megtévesztve – a legkövetkezetesebb rendszerváltónak festették le magukat. Kormányra kerülve aztán eszük ágában sem volt elővenni ezt a kérdést. Amikor a Magyarok Világszövetsége felelőtlenül kezdeményezte a népszavazást, a pártok többsége úgy vélte, nem lesz meg az elegendő aláírás. Tévedtünk.

Ezek után a jobboldal számára egyértelmű volt, hogy az igeneknek kell győzniük. Az akkori parlamenti folyosói hírek arról szóltak, hogy a szocialisták hallgatni akarnak a kampányban. Állítólag ők is a sajtóból értesültek, hogy Gyurcsány Ferenc a kormány nevében a „nem” mellé állt, azt a látszatot keltve, hogy a népszavazás bukása egyben a Fidesz bukása is. Az eredmény felrázta az MSZP-t, és ez nagyon kellett a 2006-os győzelmükhöz. Gyurcsány az irigységre játszott (ha az igenek győznek, akkor elveszik a munkahelyed, kimerül az egészségügy, nem lesz pénz nyugdíjra…). A 2010 utáni kormányzás, amit tehetett, megtette, hogy kiköszörülje az anyaország becsületén esett csorbát.

De a pofon, amit a népszavazás adott a határon túl élőknek, ma is sokaknak fáj.

– A határon túli magyarság élete nem függetleníthető az ottani államhatalomtól. Hogyan tekintenek ma a magyarságra? A problémát látják benne, vagy kezdik felismerni az értékeit?

– A szomszéd országok politikája kormányról kormányra erősen változik. Szlovákiában, Szerbiában mostanában ritkán veszik elő a magyar kártyát, de Romániában el sem tették. A szlovén baloldal „leorbánozza” a szlovén jobboldalt. Közismert, hogy Orbán Viktor nyíltan kampányolt Janez Janša mellett, testvérpártról lévén szó. Janša győzött, de a baloldal létre tudott hozni ellene egy koalíciót. A szlovéniai baloldali sajtó még ellenzékben is folyamatosan támadta a kereszténydemokratákat. Az egyik vád az volt, hogy jó a kapcsolatuk a diktatórikus magyar vezetéssel. Odáig elmentek – különösen akkor, amikor a koalíciójuk összeomlott, és Janša kormányt tudott alakítani –, hogy Orbánt a Muravidék elszakításának szándékával vádolták, Janšát pedig azzal, hogy a magyar revíziós hangokat szó nélkül tűri.

Amúgy a szlovén társadalom többsége jónak tartja a magyarokkal való viszonyukat.

Friss esemény, melynek még nem látni a végét, Igor Matovič gesztusa, hogy szlovák miniszterelnökként megértő beszédet mondott Trianonról. Ez példa nélkül álló nyitás a szlovákiai magyarok felé. Elfogadta, hogy június 4-e számunkra az összetartozás napja.

Elismerte, hogy jogunk van a fájdalomhoz, kimondta, hogy a magyar történelemnek a szlovákok is részesei.

Ez éles fordulat: eddig a magyar emlékek elhalványítása, eltüntetése volt napirenden, hogy akadálytalanul hazudhassanak az ezeréves magyar elnyomásról. A szlovákság valóban sokban járult hozzá a magyar történelemhez és kultúrához, amire éppúgy joga van büszkének lenni, mint nekünk. Persze erről mi se, ők se tudunk eleget, mert nem tananyag. A közös múltból csak akkor fakad közös jövő, ha megismerjük. E téren nagy az elmaradás. Ha pótoljuk, közeledünk.

Ez a beszéd kinyújtott kéz volt a magyarok felé, egyfajta szövetségkötés reményét jelezte, amelyben a magyarok egyenjogú, egyenrangú polgárai lehetnek az államnak. Ha a szlovák nacionalizmus nem lesz képes sikeres ellentámadásra, megélhetjük, hogy legalább Szlovákia felé Trianon sebei begyógyulnak. A magyar kormány Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes közvetítésével üdvözölte Matovič lépését.

Számunkra az is fontos, hogy miként gondolnak ránk a szomszéd nemzetek. Ezt a Nézőpont Intézettel öt esztendeje minden évben megvizsgáljuk. Romániát kivéve, ahol csak 47 százalék, a többségnek mindenütt jó véleménye van a magyarokról, élen a szlovákokkal, akiknél ez a szám 78 százalék. Tehát nem a szlovákok akarata ellenére való Igor Matovič miniszterelnök békülékeny, fájdalmaink iránt megértő beszéde.

– Melyik határon túli magyar közösség van a legnagyobb veszélyben?

– A helyzet Kárpátalján a legrosszabb, de mindegyik nagy veszélyben van. Jugoszlávia szétesése, a háború óriási kivándorlási hullámot indított meg a Délvidékről. Romániából a megélhetési viszonyok romlása milliószámra vonzotta Nyugatra az embereket, s ez alól a magyarok sem voltak kivételek. A romló viszonyok a tehetségtelen román politikusokat a magyarok elleni hangulatkeltésre késztették.

Ukrajna az oroszoktól okkal félti nemzeti identitását, de védekezni csak úgy volt képes, hogy azzal a magyaroknak is ártott.

Horvátország, Szlovénia, Ausztria? A magyarság ott jelképes, bár talán épp ezért nagyon fontos maradék. Tehát nem állunk jól. Bajnak tartom, hogy a szomszéd nemzetek nem érezték szükségét, hogy megtárgyalják a náluk élő magyarok helyzetét. Amíg erre nem kerül sor, addig ők mindig félni fognak a kisebbségek elszakadási vágyától és Magyarország revíziós igényeitől. Amíg őket ez a fortélyos félelem vezeti, addig bennünk is – kisebbségben és az anyaországban egyaránt – a megsemmisítésünkre törő politikától való félelem bujkál. Szlovákia most lépett, itt a kegyelmi idő, hogy változás legyen.

– Mi a Kárpát-medencei magyar megmaradás jövője? Mit tehetünk annak érdekében, hogy a közös múlt után közös jövőnk lehessen?

– A Kárpát-medencei magyarság jövője elválaszthatatlan az európai és globális folyamatoktól. Ugyanaz a polarizáció látszik az Észak-atlanti térség egészében, mint amiről a nemzethez való viszonyt illetően magyar vonatkozásban beszéltünk. Míg itthon a polgárok többsége a nemzeti érdekvédelmet támogatja, Európa nyugati felében egyfajta nemzetfelettiséget idealizálnak, és ezen a téren az Egyesült Államok is végletesen megosztott. Az Európai Unióban a kérdés a tagállamok szövetsége, illetve az Európai Egyesült Államok közötti választás formájában jelenik meg, de ehhez komoly értékvita is kapcsolódik.

A Kárpát-medence, sőt szélesebb értelemben véve Közép-Európa inkább az élet pártján áll, idegen nekünk a halálnak az a kultúrája, amely nemcsak engedi a betegségből a halálba menekülést, hanem néhány extrém esetben már bírói úton megtiltotta a szülőknek, hogy nagybeteg gyermeküket megpróbálják életben tartani. Nálunk fontos a család, amelyet férfi és nő lehetőleg élethosszig tartó kapcsolatának szeretnénk látni. Szerintünk a gyermeknek joga van valódi anyjához és apjához.

Mi a maga természetességében fogadjuk el, hogy az ember biológiai neme a fogantatással eldőlt, és nem gondoljuk, hogy évekkel később kell eldönteni, hogy ki fiú, ki leány.

Tudjuk, hogy vannak a többségétől eltérő nemi vonzalmak, de ezeket a magánélet részének tekintjük, és visszatetsző számunkra, ha közügyet kreálnak belőle. Hosszasan lehetne sorolni, hogy az ügyesen lefoglalt, bár tartalmatlan szóval magukat progresszívnek nevező erők hány ponton mennek szembe az emberi természettel. Törekvéseiket hatalmas erővel támogatja a modern média. Úgy tűnik, általában véve az emberi közösségek lebontása a céljuk, s ez vonatkozik a családra és a nemzetre egyaránt.

A demokrácia veszélyét látom abban, hogy a progresszívek erős nemzetközi nyomás alá helyeznek minden országot, ahol a többség elveti az elgondolásaikat.

Erre a sajtótámadásokon kívül két komoly eszközük van: az egyik a nemzetközi szintű politika, például az Európai Parlament vagy az ENSZ közgyűlése. A másik a nemzetközi bíráskodás. Nem egy esetben feltűnő, hogy a bírói mérlegelés ideológiailag befolyásolt, az egyes csoportok által „érzékenyített” bíró döntése élesen szembekerülhet a népakarattal.

A nyílt társadalom megvalósítását bizonyos szervezetek nem demokratikus úton, a választók bizalmának elnyerésével akarják elérni, hanem nyomásgyakorlással.

Az eltérő gondolkodás elemei még hosszan sorolhatók, csak egyet emelek ki. Közép-Európában az emberek nagyobb számban gondolják, hogy az életnek van valamilyen felsőbb értelme, s hogy tetteinkért az Isten előtt felelőséggel tartozunk. Mifelénk az egyházaknak is nagyobb társadalmi szerepet tulajdonítanak, mint a „progresszívek”.

A progresszió az emberiség számára semmi haladást nem jelent, inkább a bukófélben lévő Római Birodalom dekadenciájára emlékeztet, mint az emberiség történelmének valamelyik felfelé vezető szakaszára.

Ha pedig a helyzet így áll, a mai globalizált világban egyedül egyetlen ország sem tud ellenállni azoknak az erőknek, amelyek szerintünk téves úton járnak. Egy esélyünk van a Kárpát-medencében, illetve Közép-Európában – hogy közös történelmi tapasztalataink és erkölcsi felfogásunk alapján összefogunk, és egy nagyobb, már el nem söpörhető erőként szembeszállunk az önsorsrontó irányzatokkal.

Ennek a feladatnak a nagyságához képest eltörpülnek azok a bajok és fájdalmak, amelyek most, Trianon centenáriumán okkal foglalkoztatnak bennünket.

Szomszédainkkal közös a múltunk. Komoly esélye van a közös jövőnek is. A közép-európaiaknak fontos a nemzeti önazonosságuk. Ha az ehhez való jogot kölcsönösen elismerjük, akkor a nemzeti kisebbség nem veszélyt jelent a többségeknek, hanem inkább erőforrást és egyben hidat a szomszédok felé. Ebben a légkörben magunkat, kultúránkat, nemzeti értékeinket és keresztény meggyőződésünket is át tudjuk menteni az új generációknak.

A magyar jövőt tehát nem a szomszéd országok veszélyeztetik, hanem a világ egészére kiterjedő értékvesztés. Az emberiség jelentős hányada mind a közéletből, mind az egyének gondolkodásából kiiktatta a vallást. A jövő azon múlik, képesek leszünk-e korrigálni ezt a tévedést. Úgy látom, hogy a maradék kereszténységnek óriási felelőssége van. Reményeim szerint a következő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyrészt közelebb hozza egymáshoz a közép-európaiakat, másrészt közelebb hozza az embereket az Istenhez. Mindszenty bíboros jól látta, imádkozó magyarokra van szüksége az országnak. Tegyük hozzá: imádkozó közép-európaiakra van szüksége a világnak.

Tóth Gábor