A kitüntetések visszavonása végeláthatatlan folyamatot indítana el

A kitüntetésekről szóló törvény alapvető szempontja, hogy az elismeréseket nem lehet visszavonni és nem lehet posztumusz odaítélni – nyilatkozta a minap Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a Jobbik törvénymódosító javaslata kapcsán. Utóbbi lényege, hogy visszavonná az állami elismerést abban az esetben, ha a kitüntetettről kiderül, hogy a bíróság jogerősen elítélte szándékos bűncselekmény elkövetése miatt. 

Az állami kitüntetési ügyekért is felelős Semjén Zsolt szerint azért nem helyes a kitüntetések visszavonása, mert ha a különböző kormányok elkezdik értékelni, ki az, aki visszamenőleg morálisan méltó az elismerésre, és ki az, aki nem, egy soha véget nem érő folyamat indul el.

Korábban felmerült például egy 1919-es vérfürdőért felelős, a kommunista diktatúrában többször negatív szerepet játszó, világhírű filozófus Lukács György vagy az egyik cikkében a magyar népet „genetikusan alattvalónak” nevező Kertész Ákos író Kossuth-díjának visszavonása, de a listán további személyeket lehetne kifogásolni – olyanokat, akik bár saját szakterületükön kimagaslót alkottak, de emellett szabad elhatározásukból, aktívan együttműködtek valamely 20. századi elnyomó diktatúrával.

Számos esetben nehéz lenne meghatározni, hol húzható meg a határ méltó és méltatlan között, és folyamatos vita tárgyát képezné, ki az, aki erkölcsileg teljesen alkalmatlan, ki az, aki még éppen vállalható, netán ki az, aki bár erkölcsileg nem kifogásolható, mai szemmel nézve saját hivatásában mégsem alkotott olyan jelentőset, ami szakmai értelemben méltóvá tenné egy magas állami elismerésre.

És ha egyszer mégis a végére érnénk a kitüntetettek revíziójának, azzal nemcsak azokat minősítenénk, akik lekerültek a listáról, hanem – ahogyan Semjén Zsolt fogalmaz – minden olyan személyt „legitimálnánk”, akiktől nem vonnánk vissza az elismerést. Ez természetesen újabb, vég nélküli vitákat generálna.

A mai értékítéletünket, tudásunkat nem tudjuk visszavetíteni a múltba: Semjén Zsolt ezért, teljesen logikusan érvelve jelentette ki: egy kitüntetés arra az időszakra és teljesítményre vonatkozik, amikor és amiért odaítélték.

Az, hogy az illető később mit tett, vagy mi derült ki róla évekkel vagy évtizedekkel később, utólag nem teszi meg nem történtté a kitüntetés tényét, és nem változtatja meg a díjazott megítélését a kitüntetés időpontjában.

Ahogyan értelmetlen lenne a korábbi kitüntetési lista folyamatos rostálása egy újabb korszak szempontjai szerint, úgy szintén végeláthatatlan folyamatot indítana el a posztumusz elismerések lehetősége, hiszen nincs annyi adományozható kitüntetés egy adott évben, ahány arra alkalmas és méltó személyt találhatnánk a magyar történelemben Szent Istvántól Deák Ferencig minden esztendőben. Természetesen a posztumusz kitüntetések tilalma nem érinti azon díjazottakat, akik az elismerésről szóló döntést követően veszítik életüket, ebben az esetben hozzátartozóik veszik át a díjat.

Politikai szempontok szerint bármikor lehetne tehát úgy dönteni, hogy egyik vagy másik kitüntetettet megfosztjuk elismerésétől, de ez hosszabb távon nemhogy nem növelné a kitüntetés értékét, hanem devalválná azt: ettől kezdve mindenki provizórikusnak tekintené a díjat, számítva arra, hogy azt később erkölcsi, politikai, szakmai vagy más okokra hivatkozva visszavonhatnák az aktuális döntéshozók.