„Megkaptam azt a nagy ajándékot, hogy országunk mindkét táján hatással lehettem az evangélium hirdetésére, s az egyházi viszonyok alakulására”
FŐHAJTÁSUNK JÖRG ZINK ELŐTT TEMETÉSE NAPJÁN VALLOMÁSA KÖZZÉTÉTELÉVEL
Korunk egyik legismertebb és legolvasottabb német protestáns szerzőjét, a rádiós és tv-lelkészt, s a korszerű építő lelki irodalom termékeny alkotóját 2016. szeptember 26-án helyezték végső nyugalomra a stuttgart-degerlochi erdei temetőben. Életének 93 esztendeje alatt több, mint 200 könyvet írt, szebbnél-szebb igei elmélkedést, bibliamagyarázatot, Újszövetség-fordítást. A szocializmus éveiben vasárnaponként a rádióban mondott igehirdetései áthatoltak a berlini kő-, s az ateista ideológiai falakon, el egészen a szívekig. Fél NDK őt hallgatta ilyenkor. Könyvei közül magyarul is olvasható néhány. Így a „Szent erőforrás – keresztyén hit a 21. században” – aztán az „Istennel élni”, továbbá az „Egyetemes egyház, de mikor?”, s „A megújuló Tízparancsolat”. 2000-ben magam is örömmel fordítottam le „Maroknyi remény – arról, ami holnap is megtart minket” című szép könyvét a remény dimenzióiról, amit a Kálvin Kiadó jelentetett meg. 205 oldalas könyvecskéje végén így fogalmazta meg keresztyén hittapasztalatát: „Ha megtérünk,… akkor azt is észrevesszük, ami körülvesz minket, méghozzá hálásan és csodálatra is képes szívvel. Akkor éberebben és figyelmesebben járunk-kelünk a hegyek és a virágok között, s az emberek sorsára is jobban odafigyelünk, hivatásunkat is készségesebben gyakoroljuk…”. Jörg Zinkben a Jézus Krisztushoz megtért ember járt közöttünk, alkotott halálig fáradhatatlanul, szent grafomániával” szüntelen. Ezért írhatta személyes honlapján (www.joergzink.de): „Ha majd egyszer meghalok… még akkor is sok minden marad elrejtve előlem. De mélyebben belepillantok akkor majd Isten titkába. Mélyebben a világ titkába. És mélyebben abba a titokba is, ami a magam számára önmagam vagyok”. Adja Isten Feltámadott Urunkért, hogy ez így legyen! (Életéről, munkásságáról rövidesen bővebb méltatást közlünk…)
AMI IGAZÁN FONTOS SZÁMOMRA
Mini életrajz 90 évesen
„Nem értelmiségi szülői házban láttam meg a napvilágot. Szüleim ugyanis parasztok voltak. Mégpedig különös parasztok, hiszen udvarházuk több család közös tulajdonát képezte. Ez olyan indítást adott a múlt század húszas éveiben, az I. világháború után nekem, ami a béke mellett kötelezett el, meg a népek közötti igazságosság becsülését adta, de a természet közelségét is a gazdálkodók világán keresztül. Szüleim ilyen törekvéseik közepette mind a ketten meghaltak, s én akkor két-három éves voltam.
Később olyan családba kerülten, amit új anya irányított. Ez már a nemzeti szocializmus időszaka volt, de ez minket, gyerekeket nem érintett meg. Anyám utálta Hitlert, és mindenféle hatását sikeresen kivédte a lelkünkre. Amit viszont még így sem tudott megakadályozni, az az volt, hogy négy fiútestvéremmel be kellett vonulnom háborús szolgálatra. Egyikünk soha sem tért vissza.
Nem akartam gyalogos katona lenni, így önkéntesen jelentkeztem repülősnek. Öt évet húztam le ott, de szerencsére soha nem kellett bombázásban részt vennem. Vadászrepülő voltam, pontosabban „zavarórepülős”, hárman voltunk egy gépen. A Keleti tengeren tengeralattjárókra hajtottunk, ezek Oroszországból jöttek, s az Atlanti óceánon keresztül a szövetségesek nehéz fegyverzetével német tengeralattjárókra vadásztak. Repülős egységünk 300-400 emberéből csak hárman éltük túl a háborút. Végül is az lett a legfontosabb számomra, hogyan tudok a jövőben a békéért küzdeni.
Így aztán teológiai tanulmányokba fogtam. Nem a tudomány és az elmélet volt ebben számomra a legfontosabb, hanem mindig az, hogy miként tudom megszólítani az embereket. A háborúban alaposan átéltem és kitanulmányoztam sorsukat, és mindig az foglalkoztatott, mi segítette életben maradásukat. Egyik professzorom javaslata ellenére, és szomorúságára is, aki akadémiai pályafutásra szeretett volna rávenni, egyszerű lelkész lett belőlem. Az, hogy lelkész lehettem, életemnek olyan értelmet adott, amit nem tudok eléggé méltatni és értékelni, hiszen akkor nem jutnék soha a végére.
A sikeres záróvizsga után egyházam elküldött olyan iskolai oktatásra, ami nehéz sorsú gyerekek között folyt, s amire bizony nem voltam felkészítve. Első találkozásom a háború utáni iskolai osztállyal ugyancsak furcsa volt. A gyerekek így kiáltoztak felém: „Ha úgy gondolja, taníthatja nekünk a vallástant, ám akkor mi meg bezárjuk Önt a szekrénybe ugyanúgy, mint az elődeit!”. A vallásoktatás hosszú időn át abból állt, hogy hagytam őket beszélni fiatal életük nehézségeiről a lepusztított országban. És inkább kirándultam velük, sátorral és csajkával, keresztbe-kasul a Sváb Alpokban. Ez aztán később mély bizalmat alakított ki közöttünk.
Később visszatértem Tübingenbe, s a teológia tanára lettem. Itt még egyszer ütközetbe bonyolódtam – mégpedig egy professzorral, aki jóvágású nemzeti szocialista volt, és az Evangélikus Alapítványt vezette. Akkor az alapítványi közösség képviselője lettem, s amikor ez a professzor a szokásos felügyelői módszerrel akart beavatkozni az alapítvány dolgaiba, felkerestem, és lemondásra szólítottam fel. Ezután néhány szemeszteren keresztül az alapítvány újjászervezését végeztem.
Majd két évet Esslingenben töltöttem ideálisan jó helyzetben, s a gyülekezeti és ifjúsági munkát vállaltam. Jó volt, hogy áttekinthető nagyságú gyülekezetben lehettem, és a körzet ifjúsági lelkészeként szolgálhattam. Ez állt hozzám legközelebb, s ezt lelkesedéssel is végeztem. Addig tartott ez, amíg új esperes nem jött Esslingenbe, aki azelőtt nagy egyházi ifjúsági központot vezetett, és utódot keresett. Úgy találta, én lennék a legalkalmasabb erre, s kezdetben akaratom ellenére keresztülvitte, hogy a Burckhardt-ház vezetését átvegyem.
Ez a ház a Németországi Protestáns Egyházak leánymunkájának a központja volt, székhelye a hesseni Gelnhausenben volt, s Berlin mindkét része hozzá tartozott. Tapasztalt női munkatársak fogadtak ott, akik erősen ragaszkodtak a hagyományokhoz. Ám az ifjúsági munkát nem tudtam igazán végezni, mivel az adminisztráció és a hagyományok fenntartása szinte minden időmet lekötötte. Így aztán a már meglévő és működő ifjúsági könyvkiadó tevékenysége kötött le igazán. A kiváló és nagyon tehetséges teológus, Ernst Lange irányításával tanultam bele a könyvkészítés kézi munkájába is.
Alig négy évvel később tv-lelkész lettem Württembergben. Ulrich Ficket, a Lutheránus Világszövetség Addis Abebaban működő rádióadójához rendelték, így kerültem Stuttgartba, hogy az ő helyén a Dél-Német Rádiónál a protestáns tv-programokat szerkesszem, szervezzem. Ez aztán két évtizeden át munkám javát kitette. Kezdetben nem volt egyszerű ez sem, senki nem tudta megmondani, mit is kezdjünk az új médiummal, eszközzel. Valójában minden adás merész vállalkozás, kísérlet volt. Sok bukdácsolás közben mentek a dolgok, de mentek, s igazán ezt éreztem a hozzám legközelebb eső munkának. A legfontosabb az volt, hogy az adások az emberek tényleges gondjaival foglalkoztak.
Nem sok gyakorlás után belevágtam a „Worte zum Sonntag”/Igék vasárnapra adásába, amit nagyon nehezen kezdtem, s nem volt egyszerű kialakítani a formákat. Mindig az volt a tét, hogy az időskála, a történelem egy adott pontján a dolgokba igazán belegondoljak, s valahogyan a dolgok menetére valamilyen hatással legyek. Az 1970-1980-as években 120 Worte zum Sonntag adást készítettem, s megkaptam azt a nagy ajándékot, hogy országunk mindkét táján hatással lehettem az evangélium hirdetésére, s az egyházi viszonyok alakulására.
Akkoriban életem másik súlypontját a számos közel-keleti utazás tette ki, hogy ennek az olyan távoli régiónak a történetét a tv-nézőkhöz közelebb hozzam. Így sok országban forgattam filmet: Törökországban és Iránban, Szíriában és Jemenben. Közben egy nagyszerűen dolgozó kamerával fotóarchívumot építettem fel, mintegy 20 000 képet készítettem. Az volt ebben számomra a legfontosabb, hogy e térség mindmáig nagyon izgalmas történelmének az emlékeiről és aktualitásairól a filmek és képek ezrei segítségével hiteles információt közöljek, és az eseményeket megértessem.
Mindez abban segített engem és másokat, hogy nyelvterületünkön a Bibliát érthető nyelven adjam tovább, közel hozzam a ma emberéhez. A berlini és az NDK-beli fiatalokkal számos találkozásom volt, ezek során megállapítottam, milyen nehezen olvassák és értik meg a Bibliát. Így aztán hosszadalmas és alapos munkával minden bibliai Igét, verset átültettem mai német nyelvre, és utazásaim fotóinak a segítségével egyfajta képeskönyvet is megpróbáltam összeállítani a bibliai szövegek hátterének és keletkezésnek a megértetése céljából, s így publikáltam a bibliai szövegeket.
Egy idő múlva ebből aztán új munkaterület és műfaj született könyveimben és írásaimban. Miután számos beszélgetésben és írásos visszajelzésben filmjeim nézőitől és könyveim olvasóitól arra kaptam ösztönzést, hogy az evangéliumot a legszélesebb mértékben és mélységben mutassam be, kivetítettem a mondanivalómat az életkérdésekre, az istenkérdésre, és ezeket a reflexióimat foglaltam bele számos könyvembe. Az foglalkoztatott, s az volt a legfontosabb számomra, hogy olvasóimnak érhető magyarázatokat adjak. Miután ez sikeres műfajnak bizonyult, közel 200 könyvem született ebből az igyekezetből, s ezzel a szándékkal.
És még valami nagyon fontos volt számomra ezekben az években. Jó negyven évvel ezelőtt, amikor hosszabb időt töltöttem Stuttgartban, feltűnt nekem, hogy a mennyire nem foglalkozik a gyermek-, és ifjúsági munka azokkal a fiatalokkal, akik a betonon vagy szőnyegeken nőnek fel, és szinte semmi kapcsolatuk sincs a természettel, Isten teremtett világával. Városrészünkből néhány családdal együtt mi is a szabadságunkat egy paraszttanya közelében, az egykori sörfőzde közelében töltöttük. Elkezdtünk ott egy ifjúsági farmot életre hívni, játék-építőparkot és paraszti udvart gyerekeknek. Ajándékba kaptunk egy hatalmas faházat, minden hétvégén tovább építettük azt, s végül alkalmas istálló lett a lovaknak, szamaraknak, szénapadlást alakítottunk ki, csoportfoglalkozáshoz termet és konyhát is. Már ekkor sok gyermeket vittünk oda magunkkal a környékről, ahol laktunk, s lassan létrejött egy falu, amit kúszóbab és falapok határoltak. Elkészült a faépület is, meg további istállók birkáknak és kecskéknek, tyúkoknak, malackáknak, kanáriknak, meg virágoskert és zöldségeskert is kiépült. Ezen a területen közben két óvoda is épült, s még ma is szívesen visszajárok oda, bár közben a vezetést mások kezébe tettem le. Jó látni, hogy az élet mennyire kivirágzott ennek a korábbi polgári kezdeményezésnek a nyomán, s úgy folytatódik, ami mindig és újra örömmel tölt el.
Amikor pedig hivatali és hivatalos szolgálatomat, munkámat befejeztem, nyugdíjas éveimre is még sok-sok tennivalóm maradt: tovább írtam újabb és újabb könyveimet, azokról a témákról, amiket fontosnak tartottam. Így a békéről, az igazságosságról, a teremtett világ védelméről, és szövetségesek keresésével más vallásokban – olyan témák ezek, melyek ma már minden nyilvános és közéleti munkának a lényegi részét alkotják.
Mi az, amit nagyon fontosnak tartok, amikor gyermekeim és unkáim jövőjére gondolok? Ez a népek közötti béke, a vallások közötti béke, és az emberek közötti béke. És az igazságosság a népek között, a különböző néprétegek között, és a vallási csoportok között is. Legalább ennyire fontos a teremtett világ védelme a kíméletes bánásmód gyakorlásával és attitűdjével a környezetünkben. És mindenek előtt, s mindenek fölött ez a 21. század új feladata: a vallások közötti beszélgetés, párbeszéd előmozdítása, megvalósítása a nagy világvallások és a különböző hitű, felekezetű emberek között. Számomra ez a legfontosabb: e területen jellemezze szerénység az egyházakat, s mindazokat, akik más vallások képviseletében is a látható, tényleges, hatékony haladás elkötelezett munkálói. Ez nekem, s gondolom mindenkinek a legfontosabb!".
Jörg Zink
Stuttgart, 2013 kora tavaszán
(Ő abban a városban írta ezt a legfontosabb dolgokról szóló vallomását, ahol 2016. szeptember 26-án délben őérte kondultak meg szülőföldje harangjai, s ebből az alkalomból a mi szívünk hálaadása is felszáll sokakéval együtt minden Élet Urához.)
Írta, a fordítást készítette: Dr. Békefy Lajos, a KDNP Protestáns Műhely külügyi titkára
