Még nem láttam megrendítőbb festményt a megszületett Gyermekről, mint ezt. Az 1947-ben Berlinben született protestáns lelkészfiú, Christoph Wetzel alkotása ez, aminek ő „Az új karácsonyi kép” címet adta. Az evangéliumi szerzők szinoptikus látásával egybefogja a kezdetet és a földi véget, a jászolt és a keresztet, karácsonyt és nagypénteket. A Gyermek Jézus megdöbbentő módon nem hagyományos bölcsőben nyugszik, szalmaágyban, s nem veszik körül melengető háziállatok, sem a pásztorok. Akik körülötte állnak, fiatalok és idősebbek, anyja és mások tágra nyílt tekintettel merednek a látványra, a keresztre támaszkodó, s az egész festmény gyújtópontjaként világító újszülöttre. Minden negédes, bájos, elragadó festői ábrázolás ellentéteként ez a festmény a valóságot, a fájdalmas, drámai valóságot fejezi ki, a bűn, az emberi gonoszság erejét, a pusztító embertelenséget, ami már odafészkeli magát a születés pillanatában az új élet mellé. Csak húsvét fényében kaphat igazi, elfogadható értelmet ez a megrendítő, a bibliai üdvtörténeti látásnak minden korábbi ábrázolásnál jobban, hűségesebben megfelelő alkotás.
Isten a város és a világ peremén – de magához ragad
Ez a kép magához ragadja a tekintetet szokatlan ábrázolásmódjával, s mivel a néző felé teljesen nyitott, azt éri el, hogy valami módon mi is ott álljunk e különös karácsonyi-nagypénteki jelenetben. A kép arányai is különösek: minden irányból egyfelé tartanak a dimenziók, s nem hagyják, hogy kívülállók maradjunk.
Tekintetünket a gyermek vonzza magához. Élő fényforrásként mindenfele, mindenkire ráhull a fénye kisebb-nagyobb mértékben, s minket, nézőket is beborít fényáradatával. Magához, magával ragad. Kemény valóság az, amiben megjelenik. Kereszt a bölcsője, nem ágyacska, nem puha fészek, hanem brutálisan kemény nyers keresztgerenda. Ott indul az élete a képen, ahol majd végződni is fog. Már az első életpillanatban meg kell tapasztalnia a valós létet, ahol a szenvedésé a vezérszólam. Az isteni Gyermek földi léte első óráitól olyan viszonyok közé kerül, ahol a embereknek is meg van a maguk keresztje.
Talán most azt gondolja valaki, legalább ezen a szentestén, a mostani karácsonyon feledkezzünk meg erről, űzzük el a gondot a fényekkel, a csillogással. Hagyjuk magunk mögött a hétköznapokat. Csak ünnepeljünk! Tényleg, hulladékokra, roncstelep-maradványokra támaszkodó kereszten kell a karácsonyi csodának megszületnie? Ennyire a város és a világ peremén kell Istennek emberré lennie? Ez lenne a születés éjszakájának a nagy híre?
Az isteni Gyermek is jókorán megkapta a hidegzuhanyt
Ne áltassuk magunkat semmiféle ünnepi hangulattal! Hiszen a bibliai tudósítások sem szólnak másról és másként, mint ez a festmény. Csak talán a szavak kíméletesebbek, nehezebben esnek le, mint a szívenütő látvány a maga szinoptikus tömörségével. Jól érzékelte ezt a festő, a berlini protestáns papgyerek, akinek az egykori NDK-ban bizonyára kijutott sokfajta élményből, például az emberi keresztek látványából, a város és a társadalom peremére szorítottak panaszából vagy néma zárkózottságából, a konok, mégis olykor hatalmas fájdalmakat leplező, égrekiáltó hallgatásból. Volt élményanyaga bőven. És azt is mélyen átérezhette a parókia és a gyülekezet szentestéikor, ünnepi istentiszteletein, miről is írtak és hogyan az evangélisták. Arról regéltek ők, hogy az isteni Gyermek is jókorán megkapta a hidegzuhanyt a való világból. Keresztet már a bölcsőben. Nem csak azért, mert nem volt neki helye a vendégfogadóban, mert hazátlan és hajléktalan mélységben indult megtapasztalni a bűnbe hullott emberlét lefele is szinte végtelen örvényeit. Hanem olyanok között indult földi útja, a megváltás hatalmas műve, akiknek arcára a kép szerint kiül egész élettörténetük: megviselt, meggyötört arcok veszik körül. Mennyi elrejtett szorongás, mennyi kétely és elveszített remény, ürömmé keseredett öröm kavarog a gyermek körül!
Spirituális látószögből minden más
Különös spirituális látószögváltás érvényesül a képen. A Gyermekből kiáradó új fény, új világosság ráhull a sorskeresztekre, arcokra, lelkekre. Ha rápillantunk a földön térdeplő kételkedő arcára, akkor a meggyőző erejű fényt látjuk megvillanni rajta. És nem csak Jézus anyjának, Máriának a vonásain jelenik meg mennyei tisztaságú és erejű fény. Jut ebből a fiatal párnak is, aki teljes figyelemmel koncentrál a Gyermekre a kereszt felső vége fölött. S még arra is vetül fény, akit zavar a világosság, ezért eltakarja arcát a kép bal oldalán. Mögötte kalapban a fénynek hátat fordító alakra is szűrődik némi világosság, még ha ezt ő nem is akarja. S ez a világosság ráhull a Luther-talárban álló lelkészre is, aki hirtelen mozdulattal homlokához kap: amiről annyiszor prédikált karácsonykor, az most hirtelenséggel egészen más fényben jelenik meg előtte. Bizony, itt nincs sehol az édesdeden szendergő gyermekből semmi, s nincsenek sehol a pásztorok. Ez a gyülekezet nem az ő vasárnapi közössége, itt nem a szép templomban történik meg a világtörténelem legnagyobb csodája. Durva kulisszák között kezdődik el a megváltás története. De történik a csoda annyiféle ember jelenlétében, s még ilyen keretek között is történik valami, ami messze túl van az érthetőség szokványos történetein.
A meleg és a fény mégis túláradóban
Minél többet nézzük a fényt árasztó Gyermeket, annál inkább érezzük, hogy melegség és szeretet árad belőle. A kép érett és meleg narancsszínű alaptónusa a tér jó részét áthatja, csak balra marad még valami a rideg, kékesen hűvös világból. Wetzel festménye evangéliumi látomás a láthatatlan láthatóvá tételéről, arról, hogy a szeretet mégis győz az emberi és sorsszerű ridegség fölött. Betakarja, átjárja a bölcsővé vált keresztet is.
S ez a lényeg: karácsony nincs mögöttünk, karácsony nem valamiféle érzelmes hangulat. Karácsony a kemény valóság kellős közepén történik, s erről szól: Én itt vagyok a való világ közepén, centrumában, én értetek vagyok itt. A fény és a melegség győzelméért maradok veletek a brutális keresztek, a rideg világ és a kegyetlen emberfarkasok között és fölött.
„Az új karácsonyi kép” valójában vizuális válasz a régi emberi kérdésre: Hol van Isten? Hol lehet vele találkozni ebben a világban? Ott, ahol helyet adnak Neki. Ott, ahol nem is számítunk Rá, a város szélén, a sorsok szélén, hogy aztán a keresztünk kemény valóságán telepedjék le, szegődjön hozzánk. Egészen közel. Az olyan sorsok közelében, akik a próféta fogalmazásával pislákoló gyertyabelek, megrepedt nádszálak. Isten ma sem keres más helyet, mint kereszttől terhelt emberszíveket, kételybe, árnyékba sodródott sorsokat, a mély sötétséget, az ember-, és Isten-hiányt kínlódók külvilágát, sőt alvilágát.
A kölcsönös egymáshoz hajlásban születik a mindennapi csoda
Az első karácsonyi éjszaka óta nem lehet elválasztani – s milyen jó ez! – Istent és az emberi kereszt-tapasztalatokat. Isten szinte odatérdel hozzánk a karácsonyi történetben. A mi perspektívánkból látja az életünket. Egészen ott van, ahol mi vagyunk. Ebben a mellénk térdepelésben, egészen hozzánk hajlásban lesz Istené a mi történetünk, s fordítva: miénk az Ő története. A kölcsönös egymáshoz hajlásban sejtjük meg, mekkora csoda az, hogy mindennapi kis és nagy keresztjeinkhez odaszületik ma is a Megváltó, a Szabadító. Most, ezen a karácsonyon és minden pillanatban, ami attól lesz karácsonyi eseménnyé, mert személyesen átéljük ezt a bennünk születő, hozzánk szegődő, velünk maradó Jézust. S ez egész éven át tarthat. Ettől lesz igazán belülről fényes a lelkünk, kap új értelmet életünk. Mert Isten a legmélyebb éjszakán jelent meg, nem maradhatnak vaksötét éjszakáink többé világtalanul szomorúak. Amint eleink már 1744-ben énekelték: „Új világosság jelenék; Ó, tévelygés csendesedék; Isten igéje jelenék, Újonnan nékünk adaték…”.
Kolozsvár és Berlin, keresztyén magyar énekköltő és német festő, Isten világossága és életünk keresztjei – mi lenne méltóbb ünnep, mint az, ha a Megszületett Megváltó odahajolna, hozzánk telepedne legbelsőbb keresztünkhöz, s könnyítené lelkünk terhét. Ez lenne az igazi ünnep. S lehet, mert Ő ezt akarja. Fogadjuk el Tőle!
Írta: Dr. Békefy Lajos
