1564. május 27. szombat, este 20-21. óra között. A „francia Luther”, a reformáció második hullámának legjelentősebb teológusa, a hitújítás beteljesítője genfi lakásában végleg lehunyta szemét. Azt, amivel annyiszor felnézett a magas égre, az egek Urát kémlelve a Mont Blanc havas csúcsai felett kéklő égen, amivel annyi menekült hugenotta arcát megsimogatta, amivel megláthatta Genf felvirágzását ottani munkálkodása nyomán, s látta vele a nagy református gyülekezetet, és akadémiát, benne a hitújítás szellemét elsajátítani vágyó magyar, litván, lengyel, német, olasz, angol diákokkal. És amivel olyan szigorúan olvasta a leveleket, amit a hitújítás tárgyában egész Európából hozzá küldtek. Akkor pünkösd után volt már a város és Európa. Hunyó szemei előtt azonban felsejlett fénylőn Ura és Megváltója, akit egész életén át szolgált. A református reformáció elindítója 450 éve pihent el végleg küzdelmes 54 földi esztendeje után. De milyen is volt a „vég”, illetve Kálvin készülete a legszebb kezdetet előkészítő „végre”?
Felelősséggel Isten és a város előtt – tanítás választás előtt
Az utolsó földi esztendőt, 1564-et Kálvin a gyülekezetben Ézsaiás próféta könyvének a magyarázásával indította. Január 20.-át írtak, amikor megtartotta utolsó előadását Ezékiel prófétáról. Amíg csak tudta, kényszerítette magát arra, hogy nyilvános szolgálatait ellássa. Február elején került sor a városi tanács tagjainak a választására, ezt az eseményt útmutatásaival kezdték el. Február 4-én tartották a választást. Felhívta a figyelmet arra, milyen fontos a felelősen, szent félelemmel véghezvitt választás, hiszen a várost sokféle próbatétel sújtja. Csak ha Isten áldása megnyugszik a városon és a városatyákon, lehet minden rosszal reménységben megküzdeni. Nagylelkű és éber, szorgalmas embereket kell választani, akik tudatában vannak felelősségüknek Isten és a város előtt. Isten Igéjének szolgája, a város szabad polgára, Kálvin János mindent Isten parancsa szerint kívánt véghezvinni. Emlékeztetett arra, hogy Istené a kormányzás és Ő mindig szuverén Ura marad minden vezetőnek. Ebben a szellemben választottak új tanácsosokat.
„Meddig még, Uram, meddig?” - Búcsú az akadémiától, templomtól, gyülekezettől
Február 6.-án tartotta Kálvin utolsó prédikációját, mivel igen erős légszomj gyötörte. Az evangéliumi harmóniáról szólt, majd délután 2 órakor megtartotta az akadémián utolsó nyilvános előadását. Egyre halkabbá vált beszéde, amint Ezékiel könyve alapján a Szentlélek munkájáról tanított. Néhányszor pénteken még elment a gyülekezetbe, ami nem mesze volt lakásától, ahonnan rálátott temploma, a Saint Pierre tornyaira. De már csak rövid imákra futotta testi erejéből. A lelkészek, tanítványok intették, kímélje magát, de ő azt válaszolta: örömet, élvezetet jelent neki elmenni a templomba, nem szívesen üldögél odahaza. Betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, két-három lépés után meg kellett pihennie. Az orvosok mindent megtettek. Kálvin gyakran feltekintett az égre, és ezt ismételgette: „Meddig még, Uram, meddig?”.
Március 10-én a városi tanács közimát rendelt el Kálvinért. A tanácsosok rendszeresen látogatták, s a városi testület úgy döntött, 25 aranytallért ajándékoz neki. De ezt – milyen jellemző rá! – köszönettel visszautasította, nem tudta elfogadni azt, amiért nem dolgozott meg! Március 10-én ebéd után néhány lelkészkollégája a városból és vidékről meglátogatta. Rendben felöltözve találták, dolgozó asztalánál ült. Megdöbbentek, milyen nehezen lélegzik. Hosszabb ideig hallgatott, mielőtt szólt hozzájuk, s közben szokása szerint fejét kezében tartotta. Majd megköszönte a látogatást.
Utolsó látogatás a városházán
Kifejezte azt a reményét, hogy két hét múlva, húsvétkor a gyülekezetbe el tud menni, utoljára. „Remélem, Isten majd tudtomra adja, mit tervez velem, remélem, eljön a vég, s Ő magához vesz majd engem” – mondta ekkor.
Pénteken, március 24-én jobban lett, s amikor a testvérek szobájába gyűltek, s jó két és fél óra múlva arról beszélt, hogy Isten a végcélt még picit távolabbra teszi, s arról is szólt, hogy átnézte széljegyzeteit az Újszövetséghez. Elővette papírjait, s néhány helyen felolvasta jegyzeteit. Többen megjegyezték, mennyire nehezen olvas, de mivel láthatóan örült a felolvasásnak, senki nem merte megzavarni. Ám a következő napon állapota súlyosabbra fordulásával fizetett ezért. Március 27-én elvitette magát a Városházára. A bejáratnál már két kísérőjére kellett támaszkodnia, hogy a tanácsteremig eljusson. Az új rektor, Colladon letette a hivatali esküt, majd Kálvin vette a kalapját, s hazaindult. A jelenlévő urak szemét könny fátyolozta, amit Kálvin észrevett, s csak ennyit mondott: „Úgy érzem, ez az utolsó látogatásom ezen a helyen”. Húsvétkor úrvacsorát kívánt venni, egy széken vitette el magát a templomba. Utóda, Béza prédikált, az ő kezéből vette a szent úrvacsorát.
Végrendelet
Kálvin április 25-én megírta végrendeletét. „Tiszteletre méltó Jean Calvin, Isten Igéjének szolgája a genfi egyházban és ennek a városnak a polgára” Pierre Chenelat jegyzőnek diktálta le végakaratát. Bevezetőben utal arra, hogy sokféle betegség teljesen elvette erejét, s arra gondol, hogy Isten nem sokára kiveszi őt ebből a világból. Először is hálával köszöni meg Istennek, hogy rajta, a szegény teremtményen Isten megkönyörült, az istentelenség mélységeiből kivonta és az evangélium világosságára elvezette. S bár Isten százszor elvethette volna, de kegyelmével sokkal inkább megkönyörült rajta, s megengedte, hogy szent evangéliumának igazságát felismerje és hirdesse. „Abban a hitben éltem és akarok meghalni, amivel Ő megajándékozott, s nem akarok más reménységet és menedéket találni, mint kegyelmes elfogadását, melyen egész üdvösségem nyugszik”. Alázatosan arra kéri Jézus Krisztust, hogy ennek a nagy Megváltónak a vére mossa meg őt és tisztítsa meg, hogy megjelenhessen színe előtt. Egyben kijelenti, hogy Isten Igéjét tisztán tanította, mind szóban, mind írásban, és az igazság ellenségeivel folytatott harcában soha nem fordult semmiféle álbölcsességhez vagy művészi ügyeskedéshez. Egyetlen örököseként „nagyon szeretett testvérét, Antoine Calvint” nevezte meg. Ráhagyta ezüstkupáját, 10 tallért a kollégájának és ugyanennyit a szegény idegenek támogatására. Ugyanígy 10 tallért hagyott féltestvére, Charles Costan lányának, továbbá Samuelnek és Jeannak, unokatestvére gyermekeinek 40-40 tallért. További 30-30 tallért távolabbi rokonainak. Dávid unokatestvérének büntetésből csak 20 tallért ad, mert ő mindig könnyelmű és engedetlen volt vele szemben. A következő nap, április 26-án Kálvin újra elhívta magához a jegyzőt, de akkor már ott voltak nála tiszteletre méltó és tudós testvérei, Béza lelkész és mások, Isten Igéjének szolgái, professzorok az akadémiáról, akik előtt felolvastatta előző nap kinyilvánított és lepecsételt végrendeletét. Kérte őket, írják alá a végrendeletet. Április 27-én, csütörtökön el szeretett volna menni a gyülekezetbe, de a jelenlévők arra kérték gyengesége láttán, hogy hadd jöhessenek inkább ők hozzá el újra.
„Nagyságos uraim, Isten megtartja államotokat”
Másnap a városi tanács terméből a tanácsos urak átmentek Kálvin lakására. Kifejezte azt a vágyát, hogy szeretne szólni hozzájuk. Fehér hálóingjében, fekete sapkájában felült az ágyán, miközben a jelenlévők közül valaki meg-megtámasztotta. Béza szerint úgy ült ott, mint Isten szolgája és valami próféta. „Nagyságos uraim, nem tudok eléggé hálás lenni azért a megtiszteltetésért, és barátságért, amit részetekről tapasztalok, jóllehet nem szolgáltam rá erre, mint ahogy arra a nagy-nagy türelemre sem, amivel fájdalmas gyengeségeimet és hibáimat elhordozzátok. Amikor nem tettem meg mindent, amit meg kellett volna tennem, ezt ne írjátok másra, mint képtelenségem kárára. Igazából azt mondhatom, hogy köztársaságotokat teljes lelkemmel próbáltam szolgálni. Ismételten csak ezt tudom mondani: bocsássatok meg nekem, ha teljesítményem a nyilvános és a magánéletben nem volt annyira nagy, mint amilyen lehetett volna. Az a helyzet, amiben jelenleg államotok van, hogy biztonságban élhettek, az azért van, mert Isten az, aki mind az államokat, mind az egyéneket megtartja és kormányozza, s azt akarja elérni, hogy teljes függőségben érezzük magunkat Tőle. Hosszú otthoni beszéde végén áldó imát mondott, majd mindenkinek odanyújtotta jobb kezét, és boldog életet kívánt nekik egyenként. A jelenlévők közös atyjuknak tekintve őt, biztosították afelől, hogy családjukban is megőrzik szeretetét és gondoskodását. Többen sírtak, amint kiléptek Kálvin szobájából.
Intés a lelkészekhez
„Uram, felőrölsz, de megelégszem azzal, hogy a Te kezed teszi ezt velem”.
Pénteken, április 28-án viszont a lelkészek jöttek el hozzá. Imádság után elmondta, amint ágyba fektetik, azonnal teljes erőtlenség telepszik rá. „Azt hiszem, kemény haláltusán kell átmennem, s tartok tőle, hogy rövid idő múlva elvesztem eszméletemet, miközben a fejem teljesen tiszta. Azért hívattalak titeket ide, hogy szóljak hozzátok, mielőtt Isten magához szólít”. Aztán megemlékezett arról, milyen állapotban találta az egyházat, amikor először Genfbe jött. Szó sem volt akkor még reformációról. Ötven-hatvan lövést is leadtak szállása ajtajára, úgyhogy el kellett hagynia a várost. Strassbourgba ment. Újra visszahívták, de többször is ráuszították a kutyákat, ezek kabátját megtépték, lábába haraptak. De soha semmit nem tett gyűlöletből vagy bosszúvágyból. Kérte a jelenlévőket, hogy mindenben segítsék utódja, Béza lelkészi szolgálatát. Kérte őket, viselkedjenek keresztyénekhez méltóan, éljenek szeretetben, barátságban, kölcsönösen segítsék egymást, és semmit irigységből vagy nyereségvágyból ne tegyenek. Lelkükre kötötte: semmin ne változtassanak, és semmi újítást ne vezessenek be.
Május 2.-án levelet kapott a 80 éves Fareltől, lelkészelődjétől, aki szerette volna meglátogatni. Még egyszer találkoztak, és együtt étkeztek. Átélték újra barátságuk napjait és az Úr ügyében megtapasztalt egyetértésüket, ami örömmel töltötte el mindkettőjüket. Következő nap Farel prédikált Kálvin gyülekezetében, áldást mondott és hazatért Neuchatelbe. Ettől kezdve Kálvin kimondhatatlan fájdalmak között is imában talált enyhületet pár pillanatra. Gyakran voltak ajkán Dávid szavai a 39. zsoltárból: „Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen Te munkálkodsz”. Máskor ezt hallották: „Uram, felőrölsz, de megelégszem azzal, hogy a Te kezed teszi ezt velem”. Sokan akarták látni a végnapjait élő-küzdő Kálvint, ezért nyitva hagyták éjjel és nappal lakása ajtaját.
Pünkösd 1564 – az utolsó egyházi ünnep Kálvin életében
Május 19.-ét írtak, pünkösd előtti úrvacsora napja. Miután „nyilvános gyónást” tartott, szólt a lelkészekhez életéről és tanításairól, s a barátság jeleként együtt étkezett velük. Az volt a kívánsága, hogy a pünkösd előtti esti étkezést háza nagy nappalijában tartsák meg. Oda vitette magát egy hordszéken. Amint bevitték, így szólt: „Testvéreim, azért jöttem, hogy utoljára még lássalak titeket. Ezután soha nem fogok tudni már asztalhoz ülni”. Majd elmondta az étkezés előtti imát. Ő alig evett valamit. Mielőtt visszavitette magát hálószobájába, mosolyogva jegyezte meg. : „Semmiféle fal sem tarthat vissza attól, hogy lélekben egységben maradjak veletek”. Pünkösd volt az a nap, ami után már nem hagyta el szobáját. Szavai egyre érthetetlenebbé váltak, de szemei izzottak, s elég volt egy pillantást vetni arcára, hogy bárki megérezze: mekkora hittel és reménységgel néz szembe a halállal.
Amint a nap lehanyatlott, a fény visszatért a mennybe…
Így érkezett el 1564. május 27., szombat. A természet utolsó nagy koncentrációjaként még egyszer megpróbált beszélni, tisztábban és könnyebben, mint korábban. Este 20 óra körül a közeli halál jelei már mutatkozni kezdtek. Szóltak Bézának, aki Kálvinhoz sietett. Halála pillanatáig beszélni tudott, bár már sem kezeit, sem lábait nem mozgatta. Amint a nap lenyugodott, a nagy fény, ami a földön az egyház javára égett, világított benne, visszatért a mennybe. Isten megmutatta Kálvinon keresztül azt is, hogyan lehet az Ő színe előtt méltó módon élni és halni. Tette ezt élete 54 éve, 10 hónapja és 17 napja alatt. Ennek felét a szent evangélium szolgálatában töltötte.
Vasárnapi temetés Genfben – máig élő emlékezet
A következő, vasárnapra átvezető éjszaka és maga a nappal nagy gyászban találta Genf városát. A köztársaság elveszítette az Úr prófétáját, az egyház szegény nyája a hű pásztort gyászolta, az iskolákban az igazi tanító és a mester elvesztésén szomorkodtak, s mindenki siratta az igazi vigasztalót. Sokan szerették volna még egyszer látni. Vasárnap temették el. Nyolc órakor reggel fehér lepelbe tették holttestét, s egyszerű fakoporsóba fektették. Délután 2 órakor ama rendtartás szerint, amit ő dolgozott ki, a Plainpalais templomudvarára vitték minden pompa és fényűzés nélkül. Mindenki néma maradt. Genf elnémult a gyászban. Nem volt beszéd, nem volt éneklés. Szokásos sírhelyre temették, mint mindenkit a városban. Semmi írást nem akart sírhelyén, de Béza ezt emlékező szavaiban megtette. „Itt nyugszik Kálvin, Isten embere. Róma rettentője, a tagadóknak halála, a gonosznak félelmére, elűzésére és gyűlölésére. A kegyeseknek hálája kíséri szakadatlan. Te, ki ide lépsz e sírhoz, minden fényűzés és pompa nélkül találod azt. Hogy mi hantolta ezt, gyorsan látod: az alázat fénylő alakja, ez az, amit ő akart. Ha mégis többet keresel e helyen, s halk mormolással mégy tovább, gondold meg jól, hogy érc és kő mily szegényes lenne jelezni azt, akinek neve csupa fény és ragyogás itt e hant alatt”.
Barátok, ellenségek méltató szavai
Amikor a 80 éves Farel hírét vette barátja, eszmetársa, hittársa, Kálvin elhunytának, így sóhajtott fel: „Bárcsak én lehettem volna helyében…”. Béza: „A legsúlyosabb sebet kaptuk, amit csak egyedül az Úr tud gyógyítani. Mindeki másnál jobban él viszont emlékezetünkben”.
Blaurer Bullingerhez: „Kálvinunk, Jézus Krisztus senki máshoz nem hasonlítható szolgája, kiválasztott eszköze, hazatért”.
Június 1.-én, csütörtökön a konzisztórium, az egyháztanács, az akkori presbitérium ülést tartott. Kálvin nevét a jegyzőkönyvben két kereszt jelezte, ezzel a megjegyzéssel: „Istenhez távozott szombaton este, május 27-én, nyolc és kilenc óra között. Utána következő pénteken az egész gyülekezet összejött”. Akkor Béza emlékezett meg Isten és egyháza hű szolgájáról. A gyülekezettől soha nem vonta meg jó tanácsát és ítéletét. Soha nem kereste a maga hasznát és előnyét, mindig megtartotta a nemes egyensúlyt. Soha nem élt vissza hatalmával, hanem arra törekedett, hogy megossza a terheteket.
Blaurer: „D. Calvin, Krisztus senkivel össze nem hasonlítható eszköze, és századunk páratlan teológusainak egyike, a legelső közöttük, május 27.-én súlyos fájdalmak után, amiket az utolsó nyolc napon türelemmel hordozott, a földet felcserélte a mennyel, s hű szolgaként bement Ura örömébe”. Kortárs ellenfelei közül most IV. Piusz pápát idézzük. Amint hírét vette Kálvin halálának, ezt jegyezte fel: „Ennek a heretikusnak a befolyása abban áll, hogy a pénz semmi hatással sem volt rá. Ha ilyen szolgáim lennének, birodalmam a tengertől a tengerig, azaz a világ végéig érne”.
Haldoklása tanítás és tanulság
Valóban megáll az a vélemény, amivel a német reformátusok emlékeztek meg róla nemrégen: a francia Luther a reformáció beteljesítője volt. Luther mellett egyetlen teológus sem formálta annyira mélyen a protestáns keresztyénséget, s hagyta rajta teológiai-lelki lenyomatát, mint Kálvin János. Élete és halála Isten dicsőségének szolgálata volt. Elmenetele, lassú haláltusája máig hangzó üzenet az Istenhez méltó meghalásról. Neki még volt erre is ideje. Isten, akit nagyon szeretett, megadta neki a „fájdalmas, de boldog halál” kegyelmét. Ennek fenti mozzanatai ma is szolgáljanak tanításul, tanulságul!
Írta: Dr. PhD Békefy Lajos - a KDNP PM volt szervező és külügyi titkára
