Régi legenda szerint a nyáját őriző pásztor a nagy folyam partján üldögélt, a világ végén. Időnként, amikor a folyón túlra vetett egy-egy pillantást, lejátszott pásztorsípján egy szép dallamot. Átküldte azt a túlpartra.
Egy este a Halál átjött a nagy folyamon, s megszólította: - Nem félsz? – Ő nyugodtan válaszolt: - Miért félnék? Sokszor pillantottam át oda a túlsó partra, sejtem, mi vár odaát. Ekkor a Halál szelíden vállára tette a kezét, ő pedig engedelmesen elindult vele. A másik part valóban nem volt ismeretlen számára, mert pásztorsípjának dallamait már érkezése előtt odasodorta a szél. Ennyi már várta önmagából odaát.
Bármily szép is ez a legenda, János Igéje szerint kissé másként vannak a dolgok. Ama végső megérkezés előtt ugyanis sokszor és újra meg kell érkeznünk – a testvérig, felebarátunkig, a másikig. Átmenni a halálból az életbe. Hiszen ők alkotják a Te túlsó, időleges partodat. Családod, rokonságod tagjai, barátaid, ismerőseid, gyülekezeted tagjai, munkatársaid, főnököd egy-egy élő „part”, ahová valamikor valahogyan, sőt mielőbb meg kell érkeznünk. Még akkor is, ha kevés közöttük a szelíd János, s egyre több a téged tagadó Péter, a benned kétkedő Tamás, az egy tál lencséért nem csak a maga szabadságát, hanem a tiédet is eladó Ézsau, vagy az addigi életedet eláruló Júdás!
S ott van még a nagy folyam is: az önzés, a szeretetlenség, a gyűlölet, az irigység, a bizalmatlanság, korunk krízises korszellemének zavaros, szennyes folyama, ami láthatatlan, de sodró, örvénylő valóságként áll közénk. És a legnagyobb szakadék: a szívünk, amiben Isten tudja csak, milyen indulatok lávafolyamai fortyognak. Ki vezet át, ki vezet hát el minket a túlsó partra, ki visz oda a másik emberig? S hogyan támadhat lávafolyamos vagy kiszáradt sivataghoz hasonló szívekben pásztorsíp-dallam? És árad-e belőlünk valami „dallam”, némi harmónia, békesség, ami megelőz minket, szól, üzen, s eléri, megérinti a másikat, mielőtt még megszólalnánk? Sodor-e majd mindennapjainkból egy-egy imafoszlányt, jóság-töredéket a Szél mások felé? És egykor Isten elé? Illatáldozattá vagy bűzbarlanggá formáljuk magunkat? Vagy elenyészünk hangtalanul, visszhangtalanul, mintha nem is éltünk volna?
Ha van, akkor ki az, aki átviszi jó szándékunkat, személyiségünk „dallamát” a túlsó partra? Ki érteti meg másokkal, hogy mi ezért a dallamért születtünk a földre? Egy valaki teheti meg ezt. Az, aki magáról így szólt: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. Ha Jézus Krisztus a Révészünk, Útikalauzunk a szívek között, híd a sodró gyűlöletfolyamok fölött, ha Ő jár előttünk, s mi szorosan nyomában, bizonyosan megérkezünk mindennapjaink túlsó partjára, fele-barátunkig, testvérünkig, családtagunkig, rokonunkig. Ama végső part előtti pillanat-partjainkra, a másikig. És egyszer majd a visszaút nélküli földre.
De csak akkor születsz valakinek testvérré, válhatsz fele-barátjává, ha Krisztussal naponta átmész a halálból az életbe. Ha önzésed zárt sziget-létéből, önmagad szeretetéből, kényeztetésének bűvköréből Krisztust követve kivonulsz, naponta megtéve a kimért exodust, csak akkor érkezhetsz meg a másikhoz. Ténylegesen és számára is valóságosan. Olykor a szívéig. A belső-külső exodus vállalása és megtétele nélkül nincs elindulás, de megérkezés sem. Ezt nevezhetjük a jánosi evangéliumi feltételnek. De tudjuk-e, hisszük-e, teljesítjük-e ezt jánosi feltételt? Mint akik már átmentünk a halálból az életre?
Krisztus diplomatája, az ENSZ egykori főtitkára, Dag Hammarskjöld ezt az 1950-es években így fejezte ki: „Életednek csak akkor van értelme, ha másoknak adsz valami értékeset. Ezért szolgálj hát mindhalálig másoknak”. Ez az exodus az, ami igazi tartalmat és feladatot tölt minden pillanatodba. Ekkor fel sem merülhet drámai, pusztító erővel a kétely szülte kérdés: Mi értelme az életemnek? Általmehetsz a cinizmus halálba rántó örvényei fölött és között az életre a sorsodnak örök értelmet adó Krisztus követésben. Hisz Ő maga a Logosz, az Ige, az Értelem. Ekkor magad és mindenki számára lesz bíztató szavad, továbbsegítő, támogató, távlatok látására ösztönző bölcs gondolatod, ízes üdvözleted, gyökeres szót szóló imádságod.
De hallod-e hangját, s mérték-e számodra az az érték, amit Ő felkínál neked? Kinyújtod-e érte koldus-kezed, vagy egy életen át kacatok, limlomok, semmiségek között turkálsz, matatsz? Ha igen, akkor napjaidból pásztorsíp hangja, harmónia dallama száll majd Isten felé, s ennek gyógyító dallamtöredékeit viszi majd a Szentlélek szele a veled úton lévők szívére, hitelesen, cáfolhatatlanul. Most és végső távozásod után is. Hogy ez így lehessen, mondjuk együtt Reményikkel: „Én Istenem, ameddig akarod/Vagyok, leszek a Te trubadúrod./ A dalt így adtad zengenem,/S én erre felteszek egy életet./Heroldod, kürtöd, szócsöved/ E szív – ameddig akarod”. Ámen.
„Mi tudjuk, hogy ÁTMENTÜNK a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, a halálban van” (1Ján 3,14).
Dr Békefy Lajos
