A két világháború között időszakot a kommunisták demagóg történelemoktatása előszeretettel nevezte fasiszta diktatúrának, amelyben üldözték a demokratákat és virágzott az antiszemitizmus. Ha ehhez még hozzátoldják, hogy ma ismét vannak olyan politikai erők, amelyek a Horthy-korszakot akarják feltámasztani, kézenfekvő, hogy az ilyen politikai fasiszta diktatúrát akar megvalósítani.
d-y-ó
Az első világháború alatt Európa-szerte kénytelenek voltak a kormányok kényszerintézkedések sorát hozni a siker érdekében. Ez sokakat, különösen a hadsereg tagjait arra a felismerésre vezette, hogy mennyivel könnyebb ilyen módszerekkel kormányozni, mint az akkor már évszázados parlamenti demokráciával és gazdasági liberalizmussal. A háború végével a nehézségek fennmaradtak és az 1920-as években egész sor országban katonák, vagy katonák is politikai szerephez jutottak, akik aztán nem teketóriáztak, a problémák megoldásának rövidebb, erőszakos útját választották, ha a civil kormányzás nem boldogult.
Ha az eleve diktatorikus Szovjetet nem számítjuk, a sort talán Mussolini kezdte. Ő nem volt ugyan katona, de legközelebbi hívei igen és az egész rendszert katonásan alkották meg, egyenruhákkal, felülről lefelé működő parancs-módszerekkel, minden ellenkező vélemény betiltásával. Lengyelországban Pilsudski marsall konszolidálta a százötven évi felosztottságból feltámadt államot. Litvániában, amely szintén akkor lett önálló, hasonlóan alakultak a dolgok. Portugáliában egy katolikus politikus, Salazar teremtett rendet, betiltva a liberális és a baloldali ellenzék működését. Spanyolországban Primo de Rivera tábornok hasonló rendszert vezetett be. A balkáni királyságokban maga a király biztosította a diktatorikus módszereket alkalmazó kormányok uralmát, sőt Zogu albán király köztudottan diktátor volt. Ausztriában Dolfuss kancellár Salazaréhoz hasonló diktatúrával kísérletezett, míg a nácik meg nem gyilkolták. Csak mindezek után, legutolsóként tűnt fel a színen Hitler és egy polgárháborús közjátéka után Spanyolországban Franco tábornok.
Láthatjuk tehát, hogy az a hazai állítás, hogy Horthy és az ő idejében uralkodó keresztény-nemzeti politikai irányzat egyetlen, kivételes jelenség lett volna, éppen olyan abszurd állítás, mint az a amásik, elterjedt magyar történelmi rögeszme, hogy a Dózsa féle parasztlázadás és a főurak Mohács körüli huzakodása egyedülálló történelmi jelenség volt. Az akkori Európában, különösen Itáliában, Franciaországban és németállamokban egymást érték a helyi háborúk, orvgyilkosságok, parasztlázadások, vallási viszályok, mint nálunk, csak őket nem fenyegette közvetlenül a török. A XX. század Európájában számos helyen a miénkhez hasonló volt a politikai helyzet csak őket nem érte Trianonhoz hasonló pusztítás, sőt majdnem mint nyertese volt a háborúnak, vagy saját semlegességének.
Ezeket az államokat egy jellemzőjük egymáshoz hasonlóvá tette: kivétel nélkül antikommunisták voltak, nacionalisták és a liberális parlamenti anarchia ellenzői. Ha aztán a kommunistáik és szabadkőműves liberálisai között túlzott szerepet játszottak a zsidók, mint Lengyelországban, a Baltikumban vagy nálunk, akkor az tápot adott az antiszemitizmusnak is.
Nem lehet tagadni, hogy antiszemitizmus igenis volt, nálunk is, másutt is. Ez azonban – ha olykor erőszakba torkollt is – nem volt azonos a későbbi hitleri antiszemitizmussal. Hitlerivé ott lett, ahol maguk a németek valósították meg és fokozták üldözéssé, népirtássá.
Horthy azonban, bár katona volt és nem éppen demokratikus úton került végül a kormányzói székbe, nem volt diktátor. Az óhajai, politikus hívein keresztül nem egyszer érvényesültek, de nem parancs útján és ha azokat nem lehetett simán elfogadtatni a létező és működő ellenzékével, hát akkor nem is teljesültek.
Kezdetben erős ellenzékét alkották a legitimisták, akik nemcsak a királyság, hanem a Habsburg uralkodó hívei is voltak és a háborús vereség után is egy modernizált, többé-kevésbé önálló országokból álló közép-európai államot szerettek volna helyreállítani, az Osztrák-Magyar Monarchia helyébe. Horthy a győztes kis- és nagyhatalmak fenyegetései miatt kénytelen volt minden ilyen kísérletnek ellenállni, ezért a régi és igen befolyásos hatalmi körökben soha nem lett népszerűvé. Ugyancsak tartózkodó volt vele szemben a római katolikus klérus, amely abban az időben a katolikus többségű csonka országban még igen nagy befolyással és vagyonnal rendelkezett.
A Horthy-korszak első felének antiszemitizmusa leginkább a középosztályban gyökerezett, ez volt a keresztény-nemzetinek nevezett politikai rendszer legfőbb támasza. Ezt a réteget érintett leghátrányosabban a háború, sokan állásukat vesztették az utódállamokká lett területeken, sok volt közöttük a katonaviselt antikommunista. A szabadfoglalkozású értelmiségnek: orvosnak, ügyvédnek, művésznek, újságírónak erős konkurenciát jelentett a nagyszámú zsidó polgári réteg, keresztényi mivoltukat sértette a zsidóság nyílt szekularizmusa, materializmusa, a zsidók közismert túlsúlya a kommunizmusban, a nevükhöz fűződő atrocitások. A jómódú parasztság lényegében véve nem volt antiszemita, de a kommunista atrocitások őket is súlyosan érintették és ennek volt bizonyos hatása. És volt egy réteg, a kispolgári és a proletárlét határán, amely könnyen radikalizálódott mint hangulati hatásra. Hol kommunista volt, hol antiszemita, majd nyilas, hol megint kommunista, a fővárosban és a nagyobb városokban.
És volt még, a mindig, mindenhol leginkább radikalizálható egyetemi fiataloknak egy, ezekből a társadalmi rétegekből származó része, amely a leghangosabban volt antiszemita a Horthy-korszak első éveiben.
Ezek nyomására születtek meg, a modern Európában első, a zsidókat gazdasági, hivatásbeli és oktatási kérdésekben korlátozó törvények.