Latorcai János beszéde:

Kevés népe van a világnak, mely nemzeti gyásznapot is számon tart. Mint annyi mindenben, mi ebben is a kevesek közé tartozunk. Sőt a történelem, ha úgy tetszik a sors kegyetlensége folytán mi több gyásznapon is kénytelenek vagyunk felidézni hazánk és a magyarság tragédiáit.

Ma az 1956. októberi forradalom és szabadságharc vérbefojtásának emléknapja előtti napon a kommunista diktatúra jármából fejét felemelő és néhány napra kitörő, a szabadság mindennel összehasonlíthatatlan érzését megismerő magyar nép újra járomba hajtására emlékezünk.

Ismert és ismeretlen hőseinkre emlékezünk, azokra, akik életüket áldozták azért, hogy ma egy független és demokratikus jogállamban élhessünk.

Polgármester úr! Tábornok úr! Kedves Gyenes Judit Asszony! Tisztelt Emlékezők!

1956. november 4-e ködös, már a telet idéző vasárnap volt. A forradalom győzelmét követően az emberek békésen és reménykedve várták a hétfői napot, a munkakezdést. Az ország dolgozni, élni akart, megmutatni, hogy képes a romokból a Hazát újjáépíteni.

Az ország sorsa azonban november 3-án itt Tökölön eldőlt.

Többszörös árulás áldozatai lettünk!

A két nagyhatalom már korábban megegyezett, Brioni szigetén Tito is beleegyezett a megszállásba, a belső árulás, az ország eladása pedig végleg megpecsételte a forradalom sorsát. A bekövetkező végzet feltarthatatlanul közeledett. 

A Szabad Kossuth és Petőfi rádió műsorát hajnalban Nagy Imre tragikus szózat szakította félbe.

A miniszterelnök drámai nyilatkozata, a Himnusz és a Szózat felcsendülő hangjai ritkán voltak ilyen megrázóan aktuálisak.

Az önkény, a szovjet tankok eltiporták 1956 októberének csodálatos forradalmát. November 4-e után a terror soha nem látott hulláma következett. Százaknak a bitófa jutott osztályrészül, több mint 200 ezren hazánk elhagyására kényszerültek, nekik az emigráció, az idegenbeli sors lett életük része és sokszor még holtukban sem érinthették meg újra a magyar földet.

Hiszem, hogy ez az áldozat nem volt hiába való és hiszem azt is, hogy 56 valódi hősei még ma is üzennek nekünk, cselekedeteikkel példát mutatnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma nem csak azért vagyunk itt, hogy a forradalom vérbefojtására emlékezzünk, hanem azért is, hogy lerójuk tiszteletünket Maléter Pál vezérőrnagy, posztumusz vezérezredes, honvédelmi miniszter és az akkori tárgyalódelegáció tagjai előtt.

A megjelent életrajzaiból ismert, hogy Maléter Pál eredetileg orvosnak tanult, de mégis katona, a szó legnemesebb értelmében a hon védője lett. Olyan tiszt, aki a legfontosabb katonai erényeket volt képes ötvözni a legnemesebb emberi tulajdonságokkal. Jelleme egyszerre volt a bátorság, az elkötelezettség és az önfeláldozás szimbóluma. Többszörösen bebizonyította, hogy megérti a kor szellemét és képes felelősséget vállalva meghozni a jövőt biztosító döntést.

Sokan, különösen azok, akik 56-ban a barikád másik oldalán harcoltak, próbáltak meg a felelősség elől elmenekülni a „parancsra tettem” mondat mögé bújva.

Maléter Pál ilyet sohasem tett!

Akkor sem, amikor október 25-én tankokkal és az azokat kísérő tiszti iskolásokkal a Kilián laktanyába küldték, a parancs szerint azért, hogy „rendet csináljon”, mert a laktanya környékén a civil felkelők már október 24-e hajnal óta harcban álltak a szovjetekkel, sőt konfliktusba keveredtek a laktanya katonáival is.

Maléter Pál ebben a rendkívül kritikus helyzetben kiváló szervezőképességének és józan gondolkodásának köszönhetően képes volt a felkelőket a kormány mellé állítva megmenteni a fővárost a vérontástól

1956. október-novemberének eme 13 napja nemcsak a magyar szabadság, hanem minden szabadságszerető népnek közös ünnepe.

Mennyire csodálatosan fogalmazzák meg nemzetünk e hősi küzdelmét a kortárs, Albert Camus híres sorai:

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt 20 esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a leckét megértse a fülét betömő, a szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

Maléter Pál élete és vértanúsága, valamint újratemetése egyértelmű cáfolata mindannak, ami a diktatúra, mindannak, ami a Kádár-rendszer.   

Maléter Pál olyan ember volt, aki sohasem vágyott arra, hogy a politika reflektorfényébe kerüljön, mégis a forradalom egyik legismertebb és legnépszerűbb alakja lett.

November 3-án tiszttársai és felesége kérésének ellenére is eljött ide a tököli szovjet főparancsnokságra tárgyalni. Feltehetőleg tudta, hogy mi vár rá, mert feleségétől, Gyenes Judittól így búcsúzott: „Értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Emlékezők!

A XX. század második felének magyar szabadsága egybefonódik Maléter Pál sorsával, életével. Lefogása a forradalom eltiprásának szimbolikus kezdete, míg újratemetése a rendszerváltás és a magyar szabadság újbóli bimbóba szökkenésének jelképe.   

A mai napon itt elhelyezett virágok a kegyelet és az emlékezet koszorúi figyelmeztessenek Maléter Pál örökségére, mely összecseng Kölcsey szavaival: „A haza minden előtt.”

Az érte és a többi hősért gyújtott gyertyák fénye pedig világítsa be azt az utat, amelyen a célba éréshez járnunk kell!

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!