1919. március 9-én a kalotaszegi Magyarókerekén megszületett Keresztes Károly és Fazakas Erzsébet hatodik gyermeke, Sándor. A XX. század hullámverései a nagy szegénységben felnőtt fiatalt hol ide, hol oda csapták. Csak két végpontot említek: volt harisnyakötő és fűtő, de volt országgyűlési képviselő és vatikáni nagykövet. Őt is, mint nemzedéke legjobbjait, két oldalról szorongatták: a barna és a vörös terror egyaránt ellenségnek tekintette. A nyilasok a Margit körúti katonai fogházba vitték, míg Rákosiék alatt rendőri felügyelet alatt volt, Kádárék pedig internálták. Mindeközben nyolc gyermeket nevelt fel, és nem szűnt meg reménykedni, hogy Magyarországon egyszer ismét tér nyílik a keresztény politizálás számára.

Egész életét meghatározta, hogy egyetemista korában kapcsolatba került Márton Áronnal. Egyetemi évei alatt aktív közéleti tevékenységet folytatott, s mint nagyon szegény család gyermeke ismerte a szükséget. Tapasztalat fejlesztette a szociális kérdések iránti érzékenységét. Részt vett a KALOT és az EMSZO erdélyi szerveztének létrehozásában. Márton Áron hatása nem szűnt meg akkor sem, amikor 1944-ben felesége szüleihez, Budafokra költöztek. Részt vett az ellenállásban, ezért lépett fel ellene a nyilas Számokérőszék. Az adott helyzet borzalmaiból egész életében kereste a kibontakozást és töretlenül hitte, hogy az be is következik. Kapcsolatokat épített és reménykedett. Amikor a szétesőben lévő Kádár-világ már lehetővé tette, megalakította a Márton Áron Társaságot. A Rómában megjelenő Katolikus Szemle számára 1989-ben interjút adott, ami Márton Áron szellemi öröksége címmel jelent meg. Az interjúból kiviláglik Keresztes Sándort gondolkodásának két jellegzetességre. Az egyik a már említett Márton Áron hatás. Nem mondta ki, de ha a püspök neve szóbekerült, szentnek kijáró áhítattal beszélt róla. Érezhető volt, hogy ez életének meghatározó élménye. Így vallott erről: „Márton Áron karizmatikus egyéniség volt, ezt túlzás nélkül állíthatjuk; aki csak egyszer is találkozhatott vele, életre szóló élményként őrzi ennek emlékét. Még a tőle egészen idegen szellemiségű embereket is megragadta.”

Ehhez az utóbbi mondathoz kapcsolódik az a másik jellegzetesség, ami őt jellemezte: végtelen, mondhatni naiv bizakodás, ami az emberekben a jót kereste és annak kibontakozásában reménykedett. Ismét idézek a Katolikus Szemléből: „Ismerve körülményeinket, nem nehéz megérteni, hogy Márton Áron példája a hatalom számára nem volt kívánatos. Most azonban, amikor a hatalom felismerte és elismeri az egyházak nemzetfenntartó szerepét, vállalva a határainkon kívül élő magyarság sorsa iránti felelősséget, érthető módon mindjárt előtérbe került személyének, életművének szélesebb körben való megismertetése és értékelése.” 1989 elején vagyunk, utólag aligha írhatjuk alá, hogy az akkori hatalom fel- és elismerte volna az egyházak nemzetfenntartó szerepét és törődött volna a határon túliakkal. Sokkal inkább arról volt szó, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodtak. De ezt a reménykedésből fakadó hiszékenységet nem róhatjuk fel egy hetvenéves embernek, aki a változást remélte egész életében, s amikor bekövetkezett, nem a gyanakvás jellemezte, hanem a nyitottság.

Nagy érdeme, hogy újra indította a kereszténydemokrata politizálást. Már 1956-ban is azon az alapon állt, hogy a Barankovics-féle Demokrata Néppárt (DNP) nem szűnt meg, csak működését szüneteltette. Mihelics Viddel bejelentette Nagy Imrének, hogy újraindítják a Demokrata Néppártot. 1989-ben is ez történt, így a KDNP az egyetlen történelmi párt a mai politikai térképen. Noha Ugrin Józseffel és Matheovits Ferenccel úgy vélték helyesnek, hogy a párt eredeti nevét kell használni – azaz a DNP legyen ismét Kereszténydemokrata Néppárt –, ugyanakkor világosan megfogalmazta, hogy a KDNP nem egyházi és nem is felekezeti párt. Márton Áronnal és a II. Vatikáni Zsinattal vallotta, hogy az Egyház nem folytathat pártpolitikát. Fontosnak tartotta, hogy pártja, amelynek az újraindulás után elnöke lett, ne legyen felekezeti párt sem. Ő maga és a párt legtöbb vezetője katolikus volt, de tudta, hogy a protestantizmus is jelentősen hozzájárult a keresztény társadalmi tanításhoz, szorgalmazta, hogy felekezeti szempontból a pártnak több lábon kell állnia.

Élete utolsó időszakában sok keserűség érte. A vatikáni nagykövetséget száműzetésként élte meg, később pedig nem tudott egyetérteni a párt középpárti jellegének feladásával, a jobbra, majd balra csapódással. Később a feltupírozott és méltatlan ügynökvád ellen kellett tiltakoznia. Ezután a politikai életben már nem vett részt.

Nélküle a KDNP nem jöhetett volna létre, illetve a mai magyar kereszténydemokrácia nem kapcsolódhatott volna össze idejekorán a Barankovics-hagyománnyal. Születésének századik évfordulóján tisztelettel hajtunk fejet egy sokat szenvedett nemzedék sokat szenvedett képviselője előtt, aki hosszú életében a tisztesség és a szolgálat útját járta.

Surján László

A szerző a KDNP tiszteletbeli elnöke