A mondvacsinált perektől a katonai temetőgyalázáson át Gheorghe Mărdărescu szobrának felállításáig sok-sok jelenség tanúskodik arról, hogy Romániában a magyarság tudatos kiszorítása folyik, a kisebbségi politika célja egyfajta Endlösung, lásd a futballstadionok üzenetét.
Surján László, a KDNP tiszteletbeli elnöke
Vegyük csak a kolozsvári Mărdărescu-szobor állítását! Nincs indok a Mărdărescu-kultusz felélesztésére. Ez a kultusz már egyszer megszűnt. A marosvásárhelyi báró Jósika Miklós utcát 1920-ban nevezték el Mărdărescuról. 1940-től ismét báró Jósika Miklós lett a neve, majd 1946-ban a báróság lekerült a tábláról: Jósika Miklós. 1948-tól Roza Luxemburg utcaként szerepelt, s 1964-től: Gării névre hallgat. Magyarán: csak a királyi Romániának volt fontos Mărdărescu generális. Mitől került a személye most elő? A 100. évforduló vette elő a lomtárból. Kár volt, mert Mărdărescu-szobrot állítani nekünk, magyaroknak – gúnyosan szólva – talán több okunk van, mint a románoknak. Az általa vezetett román hadsereg fittyet hányt Georges Clemenceau kívánságának és nem vonult vissza az augusztus 2-án elfoglalt állásokig, sőt folytatta Magyarország megszállását és kirablását.
Mărdărescu augusztus 5-én délután – este 22 órai határidővel! – a fegyverszünet fejében követelte az egész hadianyag átadását, ami a magyar állam, illetve hadsereg birtokában van, a teljes hadiipari kapacitás leszerelését és Romániába szállítását. Követelt továbbá egy háromszázezres hadsereghez való felszerelést, a vasúti mozgóanyag ötven százalékát és a járműgyártás eszközeit, kétszáz túra-automobilt és négyszáz teherautót az összes felszereléssel, az állatállomány harminc százalékát, a mezőgazdasági gépek harminc százalékát, húszezer vagon gabonát, tízezer vagon tengerit, ötezer vagon árpát és zabot, minden magyar vízi jármű harminc százalékát, a román hadifoglyok és túszok, valamint a román dezertőrök átadását.
A fentieken felül szerinte a magyar állam köteles eltartani azon román csapatokat, amelyek a Tiszától nyugatra helyezkednek el. A magyar állam köteles továbbá a Tiszától nyugatra lévő román csapatok mozgásához szükséges szenet biztosítani. Kijelentette, hogy a román királyi hadsereg nem fog a Tisza bal partjára visszavonulni, amíg az összes feltételt nem teljesítették.
A végóráit élő Peidl-kormány külügyminisztere, Ágoston Péter okosan reagált. Nem a románokhoz fordult, hanem az antant megbízottjaihoz. Rámutatott, hogy a követelések teljesítése működésképtelenné tenné az országot. Emlékeztetett, hogy a fegyverszünetet már 1918. november 13-án megkötötték, tehát a román követelés értelmezhetetlen. Kérték, hogy az antant tárgyaljon a románokkal. Bár a Peidl-kormány eltűnt, az antant annak tudatában, hogy a román megszállás a Nemzetek Szövetségének Legfelsőbb Tanácsa utasításai ellenére történt, Mărdărescu követelései után kiküldte azt a szövetséges katonai missziót, amelyet Clemenceau már korábban megígért.
Ennek amerikai feje Harry Hill Bandholtz tábornok lett. Az ő ideérkezése tehát Mărdărescu jogtalan és gátlástalan követeléseinek is köszönhető. Ő volt az, aki 1919. október 5-én megállította a Magyar Nemzeti Múzeum kifosztására készülő románokat, lepecsételte a múzeum ajtaját, hogy megvédje az esetleges újabb akciótól. Bandholtz tábornoknak ezért van szobra Budapesten. Felállítását a románok annak idején élénken ellenezték, de megakadályozni nem tudták. Mindössze annyit értek el, hogy a lovaglóostorát, amellyel állítólag kitessékelte a románokat a múzeumból, diszkréten a háta mögött tartja. A szobor túlélte a Rákosi- és Kádár-korszakot, igaz, restaurálás címén eltűnt a közterületről. Bush elnök 1989. évi látogatása alkalmából előkerült. Az amerikai követség épülete előtt áll ma is.
Úgy is felfoghatjuk, hogy a románok most a Mărdărescu-szobor felállításával válaszoltak a budapesti Bandholtz-szoborra. Kérdés, hogy lezártnak tekintsük ezzel az ügyet vagy folytassuk a kakaskodást. Felállíthatunk például a Múzeum-kertben egy szoborcsoportot: Mărdărescut, amint Bandholtz eltessékeli a múzeumtól az állítólagos lovaglóostorával. Október 5-ét az amerikai–magyar barátság napjává nyilváníthatnánk, s világszerte diplomácia fogadásokkal ünnepelhetnénk minden évben. Alapíthatnánk egy Bandholtz-díjat, amellyel a műkincslopások megakadályozásában vagy felderítésében eredményes embereket tisztelnénk meg, s minden díjátadáskor részletesen ismertetnénk a díj névadójának történetét.
Azt is tudatnunk kell a világgal, különösen a románokkal, hogy 1919-ben Magyarország megszállása a szövetségesek akarata ellenére történt. Augusztusban a Vörös Hadsereg már nem tanúsított érdemi ellenállást, katonái közül sokan már korábban dezertáltak, a fegyelmet a Lukács György parancsára történt tizedelés híre sem tudta helyreállítani. Alaptalan tehát a Mărdărescu-szobor avatásán elhangzott kijelentés, hogy románok a bolsevizmus európai térhódítását akadályozták meg. Mărdărescu egy már nem létező államalakulatot győzött le, de valódi célját, egész Magyarország megszállását és kifosztását mégsem érte el. Szobra a Romániában még mindig zajló történelemhamisítás jelképe.
A románoknak jócskán vannak múltbéli sikereik, s bizony jobb lenne, ha most nem ezek számának utólagos növelésén dolgoznának, hanem a jövő sikereit alapoznák meg, amelyben bennünk, magyarokban, éljünk akár Magyarországon, akár Romániában, segítő partnereket kaphatnának. Sok román ember érti ezt, talán egyszer akad politikus is, aki ennek megfelelően cselekszik.
A szerző a Charta XXI Kárpát-medencei Megbékélési Mozgalom kezdeményezője
