Pálffy István beszéde:

Vámbéry szellemi örökségéből és életpéldájából itt, Dunaszerdahelyen, a szlovákiai magyarság egyik legerősebb központjában, elsősorban azt szeretném kiemelni, hogy a kisebbségi sors, és az abból való tudatosan vállalt kiemelkedés példaértékű tett lehet. Vámbéry, ez a testi hibás, árva zsidó fiú a maga akaratából és a maga erejéből lett nem csak megbecsült magyar polgárrá, az Akadémia tagjává és a nemzetközi turkológiai tanulmányok egyik, nem csak Nyugaton de Törökországban és Közép-Ázsiában is elismert megalapítójává, de a XIX. századi nemzetközi kapcsolatok egyik szürke eminenciásává is.

Vámbéry példája, vagy ha úgy tetszik, az egész „Vámbéry-jelenség” még egy további szempontból is fontos példaképünk lehet. Ma, amikor sokan térségünkben is, számos oknál fogva, a nemzeti és a felekezeti intolerancia felszításán munkálkodnak, az ő példája azt mutatja meg nekünk, hogyan integrálhat magában egyetlen ember számos nyelvet, számos kultúrát és vallást. A gyermekkorától három nyelven (németül, magyarul és szlovákul) beszélő zsidó vallású fiúcska, nem csak a katolikus gimnáziumok latinitását szívta magába, de 1848 magyar szabadságeszméinek is lelkes hívévé vált, s maradt is egészen a haláláig. Isztanbuli évei alatt mégis tökéletesen magába szívta az iszlám vallás és a muszlim Kelet életének mindennapi szabályait, tudjuk, sokszor ez mentette meg keleti útjain, hogy azután hazatérve a kálvinista felekezet híveként éljen és nyerjen, saját végakarata szerint, egyszerű búcsúztatást. Időskori levelezéséből tudjuk, hogy eközben szinte halála napjáig élénken érdeklődött az iszlám keleti vallási reformjai iránt. S tudjuk, nem csak Dunaszerdahelytől nem szakadt el, hiszen ezt a települést tekintette szülővárosának, hanem zsidó gyökereit sem tagadta meg. A református Vámbéry karolta fel és a muszlim Resid Efendiként támogatta a török udvarban azokat a lelkes ifjakat, akik Palesztinában keresték népük "régi-új országát".

Ha most végig tekintünk a mai magyar politika fő csapásain, kezdve ezt a Közép-Európai Kezdeményezés és a Visegrádi Négyek együttműködésén, át a Törökországhoz fűződő viszonyainkon, a Londontól Isztanbulon át Kabulig terjedő euro-atlanti elkötelezettségünkön keresztül, ázsiai érdekeinkig, azt láthatjuk, hogy mindenütt a nagy utazó: Vámbéry Ármin lába nyomán járunk, s a mai politikában megtalálhatjuk az ő keze nyomát is. Még a XXI. század emberének is nehezére esne annyi táj és annyi kultúra nyomon követése, amit Vámbéry a budapesti Duna-parton, s alkalmi közép-keleti utazásai során fejben tartott. S tett ennél többet is, hiszen az utazó és politikai szakértő ugyanakkor tudós is volt, ódon szövegek kiadója, nyelvészeti és néprajzi munkák szerzője, s mai nyelven szólva szakíró és publicista is. Kitartására, elkötelezettségére mi sem jellemzőbb, hogy még a halálos ágyán fekve is három levelet diktált.

Vámbéry tehát öröknek tűnő magyar kishitűségünk élő cáfolata. Csokonai híres mondása, miszerint „az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon” éppen az ő korában és az ő példáján vett fordított irányt. Vámbéry, az egykori Wamberger Hermann, a szultáni udvar Resid Efendije, a windsori kastély állandó vendége bebizonyította, hogy a születési és vagyoni hátrány nem lehet akadály az őszinte elszántság és a tudás előtt. Mert Vámbéry nem csak álmodozott, de törekedett is, s törekvéseit mindig biztos tudás és bátorság segítette sikerre. Egy lengyel ismerőstől hallottam: a magyarság lehet, hogy kis nemzet, de nagy mentalitás. Vámbéry pedig éppen ennek a nagy mentalitásnak volt az példája.

„Ésszel járom be a Földet.” – hirdeti egyik alkotása, a Magyar Földrajzi Társaság jelmondata. Vámbéry maga is ésszel járt. Bár lelkesen kereste, ha tudta, a magyarság eredetét, mégsem csábította el a romantika hamis csillogása. Miközben ma egyes körökben mind népszerűbb egy sosem volt „szittya-magyar világ”, a „pártus-magyar Jézus” és a „szkíta pálosok” dicsőségét hirdetni, Vámbéry, aki porszemről porszemre ismerte az ázsiai karavánok nyomát, a lehető legszigorúbb realitással ír e tájak viszonyairól, s arról, ami valóban elmondható a magyarság keleti gyökereiről. II. Abdulhamid török szultán személyes barátja, az oroszországi muzulmán megújulás támogatója és az indiai muszlim reformerek levelezőtársa a XIX. századi haladás eszméjének elkötelezett híve volt. Nem a Duna mentére álmodott jurta-tábort, hanem a lassan eltűnő jurták helyére vágyott vasutat, megújuló gondolkodást és szabad szellemet. Vámbéry Ármin tehát egyszerre volt a Nyugat és a Kelet gyermeke: egész életében intenzív kapcsolatot ápolt a korabeli nyugati világ központjaival, így a brit uralkodóházzal is, ugyanakkor horizontja kiterjedt a szultáni udvarig és azon túl is Kelet felé. Ma, amikor Vámbéry nyomán járunk, ugyanezt tesszük: nyugatiként, az euro-atlanti szövetség és értékközösség elkötelezett híveiként folytatjuk a globális nyitás, a keleti nyitás külpolitikáját. Aki e kettő, nyugatiságuk és a keleti nyitás összeegyeztethetőségében kételkedne, az tanulmányozza csak Vámbéry példáját, és felismerheti, hogy akár egy személyben is milyen harmonikus egységben lehet ez a két eszme. Ma, amikor egyre fontosabbá válik mind térségünkben, mind globálisan a kulturális sokszínűség, mint érték tudatosítása, méltán példaképünk lehet Dunaszerdahely e nagy szülötte, aki személyében integrált sokféle kultúrát és hagyományt.