A reformáció 500. évében sok mindenről volt szó. De még messze nem mindenről. S tartok tőle, már nem is lesz nagyon idő arra, hogy olyan kérdésekről is szóljunk, mint például a reformátorok zsidóságképe, a jövő évtizedekben első számú napirendi ponttá váló klímaváltozás, egyáltalán a „zöld-ügyek”. Vagy a mesterséges intelligencia és a természetes józan emberi ész viszonya, intelligencia-etikai kérdések, melyek súlyos konfliktusokat vetítenek előre. Vagy éppen az emberi méltóság, illetve a megbélyegzettek védelmezésének bonyolult kérdése. Márpedig ezek egyre központibb túlélési kérdések. Most egy olyan észak-német református lelkésszel ismerkedünk meg, akinek jövőre, 2018-ban lesz halála 405. évfordulója, s aki közel négy évszázada vívta meg a legsötétebb középkori stigmatizáció, a boszorkányképzés, a perek és elégetések elleni nagy küzdelmét. Először a történelemben és egyedül. Kálvinista lelkész volt, de még Kálvinnal is szembeszállt az emberi méltóság védelme és az előítélek felszámolása érdekében. Most felidézve sorsát, az emberi jogok református előharcosának kívánunk emléket állítani sorozatunkkal.
Nálunk még mindig ismeretlen
Az általános, egyetemes emberi jogok 16-17. századi előharcosaként őrzi a történelmi emlékezet, már ahol ez jól működik, a lippei református lelkész nevét. Jóllehet könyvek, tanulmányok jelentek meg róla külföldön, nálunk nem ismerős munkássága. Éppen ideje, hogy a reformáció 500-ban a harmadik generációs reformátorok között ne hagyjuk említés nélkül nevét és életművét. Kálvinnal közismerten nem értett egyet kálvinista lelkész volta ellenére sem a boszorkányperek és a kínzások gyakorlatában. Csak érdekességként említem, hogy a wikipedia.com-on ez ideig 30 nyelven olvashatunk róla. Még héberül, latinul, katalánul, eszperantóul, oroszul, japánul és törökül is. Meg magyarul is egy meglehetősen „sovány” leírást. Szinte valamennyi nyelven a neve mellett ez áll: református teológus, író, boszorkányelmélet kutató. Német családi neve Schulze („Kisbíró”) volt. Húsz éves lehetett, amikor a Praetorius latin nevet felvette. Tizenhárom éves, amikor tanúja volt egy kínzásokkal vegyes boszorkánypernek, amit nem tudott később sem felejteni, és szemléletének a korabeli kortársakéhoz képest alapvető és teljes fordulatát indította ez el. Előbb evangélikus diakónus volt Wormsban, majd az oppenheimi Katalin-templom másodlelkésze. 1588-ban nyíltan a kálvinistákhoz csatlakozott, akiknél Krisztus evangéliumának radikális értelmezése ragadta meg szívét és értelmét.
Az egyház és a nemzet megújításáért
Teológiai-irodalmi munkásságának első nagyobb lélegzetvételű darabja az a mű volt, amiben a magisztrátus, városi kormányzat hivatali betöltésénél kegyességet és hitet várt el a tisztségviselőktől. Az 1596-ban megjelent könyvben Kálvin Jánosra hivatkozva követelte a pfalzi fejedelemtől a reformátusok szellemi fővárosában, Heidelbergben az egyház és a nemzet bibliai tanítások szerinti megújítását, átalakítását. Offenbachban a lutheránus gyülekezet ellenállt megválasztásának, mire Büdingen és Birstein grófja fejedelmi udvari prédikátorának hívta meg őt. De nem csak a boszorkányüldözés és a perek témája foglalkoztatta, hanem a református hitépítés is. A kálvinista felekezet terjesztését kátéval, egyházi énekek összegyűjtésével, szerzésével és kiadásával segítette. Írt könyvet az úrvacsoratanról. Egy időre még börtönbe is került a mainzi érsek „jóvoltából”, mivel a Mária magnificatjáról szóló vitában erősen vitatta Mária különleges szentségét és tiszteletét.
Személyesen, elkötelezetten az embertelenség ellen
1597-et írtak, amikor a birsteini lakosság boszorkányper eljárást követelt négy rinderbügeni asszony ellen. A gróf behívta a boszorkánysággal vádolt nők ügyét tárgyaló bíróságba Praetoriust is. Ekkor kezdett el alapvetően megváltozni véleménye e kérdéskörben. Nem viselhette el, hogy kínzásokkal arra vettek rá asszonyokat, hogy maguk ellen valljanak és így halálra ítéljék őket. Voltak, akik ilyen irányú küzdelmében támogatták őt, például egy Johannes Cisnerus nevű tanár. A mélyen keresztyén humanista református lelkész minden lehetséges eszközt bevetett az asszonyok szabadon bocsátása érdekében. A négy megkínzott asszonyból már csak egy maradt életben, akinek szabadon bocsátását végül is el tudta érni. A történettudomány jelenlegi ismeretei szerint ez volt az első és egyetlen eset, hogy egy lelkész a boszorkányper során elérte az embertelen kínzások, kalodák, kikötések és kéz-láb húzással végzett gyötrések megszüntetését. A per aktáiban feljegyezték: „Mivel az itteni lelkész hevesen ellene volt, hogy a nőket megkorbácsolják, ezért ezúttal elálltunk ettől.” Csak Németországban akkoriban mintegy 25 000 áldozata volt a boszorkányüldözéseknek és kínzásoknak. Az időben16 millió lakosa volt német földnek. Nem volt ritka az elégetés mellett a lefejezés sem. De nem csak asszonyok, lányok váltak áldozatává a torz vádaknak, hanem férfiak és gyermekek is, akiket varázslással, ördögi praktikákkal vádoltak meg.
Elképesztő európai adatok
A stigmatizálás, megbélyegzés, alaptalan befeketítés és a hadüzenet nélküli boszorkánybíróságok buzgalma nyomán 1600 körül elképesztő adatok rögzültek. Dániában és Norvégiában, ahol 1600 körül 970 ezer lakos élt, 1350 boszorkányperes kivégzés volt, a lakosságnak 1,4%-a. A német adatokat feljebb már közöltük, az össznépességnek 1,5%-a halt meg brutális körülmények között boszorkányság, varázslás, ördögi praktikák űzése vádja miatt. Lengyelország és Litvánia 3,4 millió lakosából kb. 10 ezer esett áldozatául az ítéleteknek, ez a lakosság csaknem 3%-a volt. Svájcban az 1 millió lakosra 4 000 kivégzés jutott, ez kb. 4%. Elképesztően magas volt ez az arány a kis Lichtenstein hercegségben, ahol a 3 000 lakosra 300 kivégzett jutott, 10%.
A legalacsonyabb számok ezekben az európai országokban állapíthatók meg: Hollandia, ahol az 1,5 millió lakosra 200 kivégzett esett (0,13%), Itália, ahol 13,1 millió lakosra 1000 égetés, akasztás jutott (0,076%). Spanyolország 8,2 millió lakosára 300 (0,037%), Portugália egy millió lakosára mindösszesen 7 fő (0,0007%). Európában leginkább Írországban kímélték az emberi életet és a saját „fajtájukat”, ahol egy millió lakosra 1600 körül mindösszesen 2 kivégzés jutott boszorkányper következtében (0,0002%).
Irodalmi küzdelem a borzalmak ellen
Praetorius heves küzdelmei miatt, melyeket az elítélt asszonyokért folytatott, elveszítette udvari prédikátori állását. 1598-ban a laudenbachi gyülekezet lelkészévé választották. Onnan indította el nagyszabású irodalmi küzdelmét a boszorkányüldözés és az embertelen kínzási módszerek ellen. Johannes Scultetus álnéven 1598-ban megjelentette Alapos tudósítás a varázslásról és a varázslókról címmel első fontos munkáját. Kilenc fejezetben foglalkozik a varázslás lényegével, a kínzásokkal és a felsőbbség szerepével a boszorkányperekben – mégpedig bibliai szempontból. Kálvin és Luther felhívásaival szemben, akik a boszorkányok elégetését követelték, ő bibliai érvek alapján követelte a kínzások beszüntetését. 1602-ben már a saját neve alatt jelentette meg az alapos tudósításokat. 1613-ban pedig 3. kiadása jelent meg könyvének. Ebben már nürnbergi evangélikus teológusok is kifejtették a tárgyban kritikus, de a lelkésszel egyetértő véleményüket, így ezt már felekezetek fölötti felhívásnak is tekintették a kínzások és a boszorkányperek ellen. A kiváló református lelkész, Anton Praetorius korát messze megelőző, mert biblikus teológiai érveivel, a felsőbbség bírálatával és a kínzások elmarasztalásáról írt elgondolásaival. Kálvin boszorkányszemléletének kritikájával a következő részekben foglalkozunk majd. (Folytatjuk)
Írja: Dr. Békefy Lajos PhD, a KDNP Protestáns Műhely külügyi tanácsadója
