Különös pillanatok kísérik a Tisztelt Házban az azonnali kérdések műfaját. Az elnök csenget, hosszasan csenget, rövid szünetet rendel el, mert vége az interpellációknak, vége a „kötelező szavazás” okozta frakciófegyelemnek, a képviselők zöme elindul a büfébe, a folyosóra vagy egyéb szükséges dolgait végezni. Pillanatok alatt harmadnyian maradnak. Így kezdődik. Mindig így kezdődik. Kivéve, amikor a miniszterelnököt szólítják. Időről időre, háromszori megszólítások után, személyesen kell választ adnia a hozzá címzett kérdésekre. Szemtől szembe! Garantált a telt ház.  Ragaszkodva a hagyományokhoz, ezúttal is mind a három ellenzéki párt tetemre hívta. A siker egyik oldalon sem volt kétséges: minden párt hálásan megtapsolta a szószóját! Szónoklataikból szolidan stilizálva - a zajokat is mérsékelten jelezve - tallózunk.

Ha önök mindent tudtak, miniszterelnök úr, akkor miért nem intézkedtek?

GŐGÖS ZOLTÁN (MSZP): – Miniszterelnök úr! Helyben lakó gazdák tucatjai kerestek meg minket azzal, hogy nem a pályázati kiírásnak megfelelően dőltek el a földbérlet pályázatok. Önhöz is fordultak panaszukkal levélben. Az első ilyen megkeresés még novemberben történt a Borsod megyei gazdák részéről, amiben leírták, hogy nem értenek egyet azzal, hogy változtatják a pályázati kiírásokat. Ugyanis ennek a végeredménye az lett, hogy lényegesen kevesebb helyi gazdálkodó jutott földhöz, és alapvetően néhány Fidesz közeli érdekeltség vitte el a földterületek 80 százalékát.

– Miniszterelnök úr! Hogyan lehet az, hogy 8 ezer hektárnyi földet 11 érdekeltség kapott meg, miközben az ön minisztériuma folyamatosan azt mondja, hogy az átlag, ami a pályázatoknál kiosztásra került, 37 hektár. Ön igazságosnak tartja azt, hogy egy állattartó telepet be kell zárni azért, mert a helyi magoszos vezetőnek kellett 400 hektár Nagyesztergárban. Ők is írtak önnek, miniszterelnök úr, 11 ottani gazdaember, akik negyven éve dolgoznak azon a telepen, de érdemi választ nem kaptak. Ugyancsak nem kapott az a kaskantyúi gazdálkodó sem, akinek a nagyszülei által tulajdonolt, majd általa húsz éve bérelt földterületét vettek el azért, hogy egy három faluval odébb lakó lényegesen nagyobb gazdálkodó kerüljön bérleménybe. Szeretném kérdezni:

• Mit szól ön ehhez, miniszterelnök úr?
• Akar-e ezekben az ügyekben bármit intézkedni, vagy azokban, amelyek épp a múlt héten kiderültek?
• Elolvasta-e azokat a jelentéseket, amelyeket az ön volt államtitkára írt ezekről az ügyekről?

+

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: – Képviselőtársam! Arra biztatom, képviselőtársamat, hogy minden konkrét üggyel bátran forduljon a miniszter úrhoz. Azonban azt gondolom, hogy a konkrét ügyek fölött van itt egy vita közöttünk, amit nem érdemes palástolni. Mindannyian tudjuk, hogy a Magyar Szocialista Párt a nagybirtok pártján áll. Egyesek szerint azért, mert a volt kommunista agrárvezetők mára nagybirtokosokká lettek, és ezért nem történik más, mint hogy az MSZP segíti az övéit.

– Szerintem azonban ennél jóval komolyabb dologról van szó. Ugyanis a Magyar Szocialista Párt meggyőződésből áll a nagybirtok pártján. Az a politikai és szakmai meggyőződésük, hogy Magyarországon csak akkor lehet sikeres a mezőgazdaság, ha a nagybirtok keretei között zajlik a földművelés. A mi meggyőződésünk ezzel szemben az, hogy a magyar mezőgazdaság akkor lesz sikeres, ha a kisbirtok megerősödik, a középbirtok uralkodóvá válik, a nagybirtok pedig kiegészítő elemmé szorul vissza, marad belőle, ahol szükséges, de csak kiegészítő jelleggel. Ezért a kettőnk közötti vita, bár látszólag konkrét ügyekről szól, valójában a nagybirtok és a középbirtok vitája. Ez érhető tetten, ez a nézetkülönbség a földbérleti pályázatoknál is. Mi arra törekedtünk, hogy a helyben lakók jussanak földhöz, maximum 1200 hektár terület lehet egy kézben, és állattartást is előírtunk a földbérletekhez. Korábban ilyen előírások nem voltak.

– Hasonlóképpen meglévő különbség az oka annak, hogy míg az önök kormányzásának idején megkötött bérleti szerződések közül számos nulla és száz forint közötti hektáronkénti vagy aranykoronánkénti bérleti díjat írt elő, most a közkassza javára egységesen 1250 forintot kell fizetni a bérlőknek aranykoronánként. Ahol pedig korábban egy bérlő volt, most 20-25-30 és 35 bérlő kapott lehetőséget. Ez a mi politikánk, és ezt kívánjuk folytatni, tisztelt államtitkár úr, (Közbeszólás: néhai!) a jövőben is!

+

GŐGÖS ZOLTÁN: – Miniszterelnök úr! Önt vagy félretájékoztatták, és akkor gondolom, majd intézkedik, vagy szándékosan nem mond igazat. (Moraj a kormánypárti sorokban.) Ugyanis ezekkel a földpályázatokkal hoztak helyzetbe komoly nagybirtokosokat. Majd nagyon kíváncsi leszek, hogy Csornán az a 35 helyi pályázó nyeri-e el a bérletet, amit egy hónapja nem hirdetnek ki, mert azt mondják, hogy a Nyergeséknek kell adni. Erre nagyon kíváncsi leszek, miniszterelnök úr! De Felcsút is érdekelne azért, hogy ön kisbirtoknak tartja-e az 1250 hektárt.

– Miniszterelnök úr! Időnként a szemébe nézhetne az államtitkárának, hogy mit ígértek, és most mit mondanak, és mit cselekszenek. Tudja még mi a különbség, miniszterelnök úr? Az általunk pályázat útján bérbe adott viszonylag kevés föld, mert nem volt sok bérlet, lejárt (Közbeszólások a kormánypártok soraiból: Eladtátok! Eladtatok mindent a külföldieknek!), 1450 forintos átlaggal került kiadásra, miniszterelnök úr 1450 forinttal! Most 1250 forint mindenkinek, de önök nem hagyják megegyezni a termelőket, hogy ne mutyizzanak. Én azt javasolom, inkább hagyják őket békén és hagyják őket megegyezni!

+

ORBÁN VIKTOR: – Tartom a korábbi ígéretemet: a földtörvény hamarosan benyújtásra kerül, és a földtörvény egyértelműen definiálni fogja, mit tekinthetünk nagybirtoknak, középbirtoknak és kisbirtoknak. Ami a szűkebb pátriámat illeti: azt tudom mondani önnek, tisztelt államtitkár úr, hogy korábban egy csoport tartotta kezében a földet, most pedig 36-an bérelnek földet a mi környékünkön. Bár mindenhol az országban úgy lenne, mint ahogyan nálunk történt! (Moraj az MSZP soraiban.)

– Ami pedig a dolog lényegét illeti: nem akarom önt bántani, de a kommunista politika kézikönyvében az van írva, hogyha olyat tettél, ami védhetetlen, akkor vádold meg vele az ellenfeledet!. (Derültség a kormánypártok soraiban. – Közbeszólások az MSZP soraiból: Ezt jól alkalmazzátok! Ezt jól csináljátok!) Ennek az esetével állunk szemben, úgyhogy tisztelettel kérem a vidéki embereket, hogy támogassák a kormány törekvéseit! Kérem a vidéki embereket, hogy segítsék a munkámat, és egyben biztatom a mezőgazdasági minisztert, hogy folytassa a megkezdett munkát, folytassa, de haladjon gyorsabban a pályázatok kiírásával és elbírálásával is!

Mit tehetett volna az Orbán-kormány?

VOLNER JÁNOS (Jobbik): – Miniszterelnök úr! Többször felvetődött a kormány részéről, hogy nehéz volt a szocialista örökség. Én ezt a nézetet osztom is, azonban azt nem, hogy nem lehetett volna más utat bejárni, mint amit önök bejártak, nem lehetett volna jobb utat bejárni, mint amit választottak! Önök a saját választási ígéreteikkel ellentétben bevezettek egy olyan egykulcsos adórendszert, amely 500 milliárd forintos lyukat ütött a költségvetésen. Mi ezzel szemben azt javasoltuk, hogy nem a munkavállalók legjobban kereső 15 százalékát kellene kedvezményezni az adórendszerrel, hanem azokba az ágazatokba kellene ezt az összeget átcsoportosítani, amelyek termelő ágazatok, amelyek képesek arra, hogy külső jövedelmeket becsatornázzanak a magyar gazdaság vérkeringésébe.

– Miniszterelnök úr! Ez a kutatás-fejlesztés, az ipar, a mezőgazdaság, a turizmus, ezek azok az ágazatok, ahol egyébként 1 millió 540 ezer ember dolgozik. Mi idetettük volna a pénzt. Mi nem MOL-részvényeket vettünk volna IMF-hitelből 500 milliárd forintért, hanem a munkahelyteremtésre fókuszáltunk volna, mert úgy gondoljuk, Magyarországnak adót fizető, dolgozó emberekre van szüksége, ebből van a legnagyobb hiány jelenleg. Mi nem villámgyors adósságcsökkentést hajtottunk volna végre az államosított magán-nyugdíjpénztári vagyonból. Önök ezt tették: amikor villámgyorsan adósságot csökkentettek, rohantak az IMF-hez, hogy hitelt vegyenek fel tőle.

– Miniszterelnök úr! Nem látom át a politikája lényegét. Mi nem arra használnánk a közmunkásokat, hogy bokrokat, ágakat vagdossanak. Mi vidéken, látva az emberek nyomorát, nagyon sokszor éhezését, élelmiszert termeltetnénk a közmunkásokkal (Zaj a kormánypártok soraiban.), értelmes munkát adnánk a kezükbe. Azt szeretnénk megoldani, hogy legyen mit enni, mert Magyarországnak ez jelenleg a legnagyobb kihívása!

• Mit tehetett volna az Orbán-kormány, mi értelme volt így az egésznek?

+

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: – Ha jól értem, akkor képviselőtársam kérdésnek álcázva elmondta nekünk a Jobbik gazdasági programjának néhány fontos elemét. Ehhez önnek joga van, ehhez nem is tudok semmilyen megjegyzést sem fűzni, esetleg ahhoz a mondatához kapcsolódhatok, amikor azt mondta, hogy nem látom át a politikájának lényegét. Itt tudok segíteni, tehát megpróbálom összefoglalni azokat a legfontosabb dolgokat, amelyeket követünk a munkánk során.

– Először is megszorítások helyett megpróbáltuk újjászervezni az országot. Szakítottunk a megszorításokkal. 2002 és 2010 között a megszorítások lényegében tönkretették Magyarországot, és csak a kétharmados erővel tudtuk visszarántani az országot a szakadék széléről. Második fontos lépésként bevezettük a méltányos tehermegosztás politikáját, és szakítottunk azzal a rossz gyakorlattal, hogy a válság vagy éppen a rossz kormányzati döntések mindenkori terhét teljes egészében az emberekre hárították át, miközben megkímélték a bankokat, és megkímélték a multikat is. Mi egy méltányos tehermegosztást hoztunk létre az állam, a jól menő vállalkozások, a bankok, a multinacionális cégek és az emberek között. A közhivatalokban bevezettük a bérplafont, megfeleztük a politikusok számát az önkormányzatoknál, 2014-től már az országos politikában is. Az állami cégeknél radikálisan csökkentettük az igazgatóságok és a felügyelő-bizottsági tagok számát. Átszerveztük a nyugdíjrendszert, az oktatási rendszert, a közigazgatási rendszert, az egészségügyi rendszert és a szociális rendszert.

– Az eredmény az, hogy Magyarország államadóssága csökken: a hiány 2001 után először ismét 3 százalék alatt van, ez így volt 2011-ben, így lesz 2012-ben és az Unió szerint 2013-ban is. Ma 80 ezerrel többen dolgoznak, mint kormányváltáskor, és 200 ezer olyan honfitársunk van, aki segély helyett ma Start-munkából él. Továbbra is ragaszkodunk tehát a tehermegosztás politikájához, mert szerintünk ez bevált. Arra kérem önt is meg a Jobbikot is, hogy támogassa a kormányzat gazdasági törekvéseit!

+

VOLNER JÁNOS: – Miniszterelnök úr! Amikor önt számon kértem, illetve megkérdeztem azt öntől, hogy miért nem az értékteremtésre koncentrálnak, miért nem azzal foglalkoznak, hogy Magyarországon az értékteremtést erősítsük meg, többek között arra gondolok, hogy amikor megnézem az önök Széll Kálmán-terv 2.0 névre hallgató gazdasági tervét, abban 269 oldalon adókról, elvonásokról, az embereket érintő megszorításokról van szó, egyetlenegy oldal foglalkozik azzal, hogy hogyan kellene az ipart fellendíteni. Ezek az önök gazdaságpolitikájának az arányai, ezek azok a tényszámok, amelyek körül a gazdaságpolitikájuk forog! Én tehát arra biztatnám önöket, miniszterelnök úr, hogy ne a hiányt folyamatosan újratermelő, megszorításos, elvonásos politikában gondolkodjanak, hanem abban, hogy minél több embernek legyen munkája az iparban, a mezőgazdaságban, a kutatás-fejlesztésben, és meggyőződésem az, hogy a magyarországi emberek életszínvonala ettől tartósan, megbízható módon nőni fog.

+

ORBÁN VIKTOR: – Képviselő úr! Nem látom a vitát kettőnk között. Esetleg azt ajánlom önnek, hogy a Széll Kálmán-terv 2.0 helyett, amely kétségkívül tanulságos olvasmány, olvassa el a „Növekedési terv” címet viselő kormányzati dokumentációt is, és akkor az arányok kedvezőbbek lesznek, és akkor talán az ön ízlését talán jobban kielégítik.

– Képviselő úr! Szeretném megismételni, hogy a kormányzásunk megkezdésekor én személy szerint két dolgot vállaltam. Az első dolog, hogy Magyarországot ki fogjuk szabadítani az adósságcsapdából, ideértve az államot, ideértve a családokat, ideértve a devizahiteleseket. Ön is tudja, mi minden történt e tekintetben. A másik dolog, amit vállaltam, az volt, hogy Magyarországon mindenki, aki dolgozni akar, dolgozhat, és megéri dolgozni, mert a munkából meg lehet élni. Ennek érdekében végzem mindennap a munkámat, ha jól értem, ön sem vár el tőlem mást. Csak megismételni tudom: kérem, támogassa ebbéli törekvéseimet!

 „Milyen országban akarunk élni? Kaszárnyakapitalizmus vagy tudásalapú társadalom?”

JÁVOR BENEDEK (LMP): – Miniszterelnök úr! A globális válság körülményei közepette alapvetően két modell bontakozik ki, amelyek mentén az egyes országok megpróbálnak a saját társadalmuk számára egy működőképes jövőt felvázolni. Az egyik egy olyan szociálisan érzékeny, ökológiailag fenntartható tudásalapú társadalom, amely az emberi erőforrásokba invesztál, amely a társadalmi egyenlőséget tűzi ki célul, amely a társadalmi felemelkedés csatornáit tágra nyitja, az oktatást, az egészségügyet megerősíti. A másik a kaszárnyakapitalizmus, amely a munkavállalói jogokat hírből sem ismeri, alacsony hozzáadott értékű, összeszerelő iparágakat erőltet. Ehhez természetesen nincs szükség befektetésre az oktatásba, az egészségügybe, hiszen a munkaerő csereszabatos, és amely nem törődik az oligarchakörök államot pumpáló tevékenységével.

– Miniszterelnök úr! Az önök tevékenysége az elmúlt két évben a kaszárnyakapitalizmus modelljét valósította meg. A reálbérek 4 százalékkal csökkentek, a szociális ellátásokat csökkentették, a munka törvénykönyvével kiszolgáltatottá tették a munkavállalókat, az egykulcsos adóval viszont a felső jövedelmi réteg 10 százalékának kedveznek.

– Miniszterelnök úr! Nemcsak az a baj, hogy ez a modell mélységesen igazságtalan, a társadalmat szétszakítja és hosszú távon gazdaságilag sem működik, hanem már rövidtávon sem hozza azokat az eredményeket, amelyeket önök várnak tőle. Írország az adóversenyben alacsony adóterhekkel szaladt bele Európa egyik legsúlyosabb válságába. A mediterrán országok, a skandináv vagy a német modellhez képest alacsony szociális költésekkel futottak bele az eurózóna legsúlyosabb válságába. És ebben a negatív versenyben, a munkabérek és az adók tekintetében, önök Kínával próbálnak versenyezni. Ez nem fog menni miniszterelnök úr, ez Magyarország jövőjének elárulása!

+

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: – Miután kérdés nem hangzott el, pedig ez az azonnali kérdések órája, ezért jobb híján arra kell vállalkoznom, hogy az írásban benyújtott kérdést fölolvasom, hogy mindenki tudja, miről beszélünk: Így hangzik: „Milyen országban akarunk élni? Kaszárnyakapitalizmus vagy tudásalapú társadalom?” Egy kiváló filozófus szerint, aki nagyon hosszú és nehezen érthető szavakat használ, az vagy el akarja terelni a figyelmet valamiről, vagy nem tudja, mit akar mondani. Ez jutott eszembe, amikor elolvastam ezt a kérdést. (Derültség és taps a kormánypárti padsorokban.)

– Képviselő úr! Az egyenes beszéd híve vagyok. Fölfogásunk szerint Magyarország a tudás földje, a magyar észjárás, a találékonyság és a tanulékonyság a legfőbb erőforrásunk, így volt ez mindig, és így van ma is. Ez határozza meg azt, amit teszünk. A mi célunk az, hogy a magyarok a jó szellemi képességeiket valóban kamatoztatni tudják a kiélezett gazdasági versenyben. A romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomásokkal ugyanis ma Dunát lehet rekeszteni, de ez sem nekik, sem az országnak nem jó. A régi, kormányzásunk előtti oktatási rendszer tömegével termelte ki a piacképtelen tudással rendelkező embereket. Amikor Széchenyi a kiművelt emberfők sokaságáról beszélt, akkor nem hasznavehetetlen okleveleket álmodott meg, hanem alkotóképes szakembereket, akik hasznosítható tudással rendelkeznek. Olyan tudással, amelyre igény van, és amellyel hozzá tudnak járulni az ország fejlődéséhez és gyarapodásához. Mi olyan sikeres magyar embereket szeretnénk képezni, akik a nehéz, XXI. századi kihívások közepette egy kiélezett gazdasági versenyben – igen, Kínával is, Brazíliával is, Latin-Amerikával is, az Egyesült Államokkal futott versenyben is – megállják a helyüket.

– Képviselő úr! Azért újítottuk meg az oktatási rendszert, hogy az állam az adófizetők pénzéből csak olyan képzéseket támogasson, amelyekkel el is lehet helyezkedni és sikeressé is lehet válni. Ráadásul a nemzeti konzultációban visszaküldött 1 millió 100 ezer válasz egyértelműen állást foglalt amellett, hogy csak munkahelyet eredményező képzéseket támogassunk közpénzből.

+

JÁVOR BENEDEK: – Miniszterelnök úr szemfülességét dicséri (Orbán Viktor: Köszönöm!), hogy a kérdés címét képes volt azonosítani és észlelni. Itt valóban egy kérdésről van szó: a két modell között melyiket választja. (Zaj a kormánypárti padsorokban. – Demeter Ervin: Szerényebben egy kicsit!) Ön egyértelműen választ adott erre: ön a kaszárnyakapitalizmus modelljét választja! Az a felsőoktatási átalakítás, amelyet önök végigvittek, nem csupán a bölcsészdiplomák területén szűkítette a hozzáférést, hanem az önök által olyannyira dicsért természettudományos szakokon is kevesebb finanszírozott hely van, mint azelőtt volt. És nem pusztán a felsőoktatásról van szó: a munkavállalói jogokról, a szociális kohézióról. Teljesen világos, és éppen a 2008-as pénzügyi válság tette világossá, hogy ezek olyan tényezők, amelyek egy társadalom, egy gazdaság sikerének zálogai. Nem az ezeket felrúgó ír vagy mediterrán modell bizonyult sikeresnek Európában, hanem a skandináv modell, amely erre alapult. Miniszterelnök úr, Magyarországnak is ez lenne a jövője!

+

ORBÁN VIKTOR: – Megmondom őszintén, hogy én mindig örömmel váltok szót a képviselő úrral, mert fontos kérdés az, hogy végül is Magyarországnak valamely európai modellt kell-e követnie, vagy pedig a saját útját kell-e járnia.

– Képviselő úr!  Magyarországon 2012. március végén 45 524 betöltetlen álláshely volt. A következő szakmákban nem találtak munkást a munkaadók: rakodómunkás, termék-összeszerelő, gépészmérnök, forgácsoló, lakatos, hegesztő, lángvágó, tehergépkocsi-vezető. Ez nem maradhat így! Ráadásul szerintem az is nyilvánvaló, hogy akármerre is fejlődik a világ, nem lesz mindenkiből kutató, laboratóriumi munkatárs. Vannak, és mindig lesznek olyan emberek, akik kétkezi fizikai munkát végeznek, alacsony lesz a képzettségük, de becsületes emberek, akik munkából akarnak megélni. Én tisztelem és értékelem ezeket az embereket, szívesen állok ki mellettük, és szívesen segítek ott és amennyiben tudok, és ezt elvárom a magyar kormánytól is!