A Horthy-korszak anakronisztikusnak tartott jelensége volt a birtokviszonyok ős, kilencszáz év alatt kialakult és túlhaladottnak tartott állapota. Egyik oldalon a kiváltságos helyzetet sziklaszilárdan megőrző nagybirtok-rendszer, másikon a végtelenségig aprózódott törpebirtokok sokasága, külterjes, ráfizetéses gazdálkodás, túltermelési válság, alacsony, megélhetést nem biztosító munkabérek, eladósodottság, tőkehiány, rendszeres állami beavatkozás – hol a birtokosok, hol a mezőgazdasági népesség többi tagjainak érdekében – félresikerült, elfojtott sztrájkok, lázadások.

Mindennek okát legtöbben az átkos nagybirtokrendszerben látták és a megoldást a földbirtokreformban.

A korszak első éveiben végre is hajtottak egy részleges reformot, félmillió holdat sajátítottak ki erre a célra, a tulajdonosokat kártalanították. De az így kiosztható föld kevés volt, elaprózódott, az Új gazdák közül sokan nem rendelkeztek a szükséges felszereléssel, eszközökkel, tőkével, csakhamar tönkrementek.

A földbirtokosok, a valamikori földesurak, harapófogóba kerültek. Egyrészt korszerűsíteniük, gépesíteniük volna másrészt viszont annak érdekében, hogy a nagyszámú mezőgazdasági munkásnak jusson munka, az állam a fizikai munkával végzett gazdálkodást szorgalmazta.
A földbirtokosok dollárkölcsönhöz jutottak, hogy korszerűsítsenek, de úgy, hogy a kézierős munkaalkalom se csökkenjen.

A folyamat közepén beütött a nagy gazdasági válság, amelynek következményeként semmit sem lehetett eladni, a terményeknek nem volt ára, a gazdák nem jutottak pénzhez, a kölcsönöket pedig törleszteni kellett. Az állam úgy védte meg a gazdálkodókat, hogy árverési tilalmat rendelt el, de magának a földnek sem volt értéke, nem volt rá kereslet.
A politika központi témája az egész időszakon át a földkérdés volt. Közvetlenül a háború után nagyon megerősödött a Kisgazdapárt, amely a módosabb birtokos parasztság érdekeit védte. Ez a réteg a nagyobb településeken a városokban, nagyobb falvakban élve maga is mezőgazdasági munkát végzett akkora birtokon, amely a megélhetését biztosította és esetleg még idénymunkást, vagy állandó munkás is tartott. Ezt a réteget nevezték régebben „nemzetfenntartó elemnek”, tanultabb, képzettebb volt a szegényparasztságnál, amelynek birtoka nem volt elég a létfenntartáshoz, ezért alkalmi munkát is vállalt. Körülöttük élt a zsellér – és cselédréteg, a „hárommillió koldus”, amely alkalmi munkából élt, nagyon elmaradott körülmények között.

A rossz életkörülmények között igen súlyos volt az egészségi helyzet. A Mezőgazdaságban csak a késve vezették be az önálló társadalombiztosítást, amely persze az önálló gazdálkodókra nem vonatkozott a földbirtokosok számára pedig az alkalmazottak kötelező biztosítása váratlan terhet jelentett.

A korszak közepetáján kezdtek a mezőgazdasági munkások is szervezkedni és a politika iránt érdeklődő értelmiség egy részének, elsősorban: a parasztsorból az értelmiségbe emelkedőknek figyelme feléjük fordult.

Akkor vette kezdetét a falukutató mozgalom, amely a korszak egyik jellemző vonulatává vált. Közülük kerültek ki a későbbi népi írók és a mindenféle falukutatók, akik a hagyományos középosztállyal, a földbirtokosokkal és a konzervatív politikával szemben a népnek ebben a törpebirtokos, vagy földtelen munkás rétegében látták az ország felemelkedésének biztosítékát. Egyre sürgetőbb kérdéssé vált a további földreform. A belterjesen gazdálkodó kisgazdaságokban képzelték el a mezőgazdasági problémák megoldását.

Ezektől a mozgalmaktól különbözött a KALOT, a Katolikus Legényegyetek tömegszervezete, amely a keresztényszociális elvek alapján szerveződött és inkább a birtokkal rendelkező parasztság mozgalma volt. Miután a Katolikus Egyház részéről is kapott, legalább helyileg, az alsópapság révén valamelyes támogatást, képes volt működő egyesületek láncolatát létrehozni, továbbképzéseket szervezett a birtokkal rendelkezők körében. Természetesen a KALOT-nak is céljai közé tartozott földreform megvalósítása. Ez a kérdés nem volt könnyen rendezhető, mivel a Katolikus Egyház volt az ország legnagyobb földbirtokosa, közel egymillió holdnyi birtokkal. Ez biztosította a hatalmas egyházi iskolarendszer, jótékonysági szervezet, kórházak és magának az egyház belső szervezetének fenntartását, a számos a1ka1mazottak. Az egyházi birtokok kérdése a Horthy-rendszerben a megoldhatatlan dilemmák közül az egyik legsarkalatosabb volt, a nagybirtok-kisbirtok problémakörön belül is. Nem is dőlt el a rendszer utolsó napjáig. A földreform célpontjai közé tartoztak a nem annyira jelentős zsidó nagybirtokok is. A legkönnyebb volt ezekre terelni a figyelmet. Végül a rendszer utolsó éveiben kisajátították ezeket, de a kiosztásuk körüli vita sem dőlt el egészen a háború végéig.