Politikai korrektség tegnap és ma

A politikai korrektség a tartós hatalom biztosításának az eszköze. A kritikai elmélet célja egy  nemzeti öntudatától megfosztott, hiányos műveltséggel rendelkező, nyelvében korlátozott, történelmétől, és kultúrájától elidegenített, egymástól elszigetelt, saját véleménnyel nem rendelkező embercsoport kialakítása. Az ideális politikailag korrekt viselkedés ezek szerint, a  szűk hatalmi csoport üres jelszavainak vezényszóra történő ismétlése.

Kaslik Péter

„De most már egészen más feladatok vannak”

A politikai korrektségnek nincs tényleges tárgya. A kisebbségeknek, a munkahelyeken, és a közéletben való arányos képviselete, és a sértő, és nyilvánvalóan kerülendő szavaknak a közhasználatból való kiiktatása minden további nélkül megvalósítható a társadalom általános gazdasági, és kulturális felemelkedésének keretében. A másokra nyilvánvalóan sértő kifejezések száma egy meghatározott időben egyetlen kultúrában sem több, mint tíz, vagy húsz szó. Mindennek ellenére, a politikai korrektség ma, a neoliberalizmus kulturpropagandájaként terjed világszerte.

A politikai korrektséget Magyarországon is az akadémia, a hatalmas túlsúlyban lévő neoliberális sajtó, és a kormánypropaganda erőszakolja rá a magyar közéletre.  A politikai korrektség egy fajta  kulturális „tisztogatás”, amely kiterjed a magyar kultúra minden területére, a közoktatás megalapozatlan, és kísérleti jellegű megreformálására, a magyar történelem áltudományos, és elfogult újraértékelésére,  a nemzethez való ragaszkodás betegessé nyilvánítására,  ünnepeink, és hagyományaink létjogosultságának tagadására.

 
Mi a politikai korrektség, és hogyan jutottunk idáig?

A politikai korrektség kifejlett, és szemléltető példája Magyarországon, annak a tanárnőnek az esete, aki  felszabadultságának  elragadtatottságában szabályos vetkőző táncot lejtett a diákjai előtt. A politikai korrektség szempontjából, a szóban forgó tanárnő nem sértett meg egyetlen szabályt sem, hanem pontosan úgy viselkedett, amint azt a politikai korrektség szabályai megkövetelik. Plecsnit neki, csak hova tűzze? Egy másik tanárnő az Interneten hirdeti testi bájainak hozzáférhetőségi lehetőségeit. Mindez a politikai korrektség piros könyvecskéjének előírásai alapján történik. A politikai korrektség igazi célját az a hír tárja fel, mely szerint az állam az iskolák működéséhez szükséges pénznek csak a 45 százalékát folyósítja…(1)

Herman Vuijsje, a „Korrekt Hollandia” c. könyvében a „politikailag korrekt”  amsterdami földalatti vasút lezüllesztett állapotáról számol be. A város vezetői, a politikai korrektség jegyében megszüntették az „uralmi jellegű”, és az utasok önérzetét sértőnek minősített, jegykezelői, és a közvetlen ellenőrök állásait. Az eredmény: Az emberek fele  ingyen utazik, tör zúz, az állomásokon, s az utazó kocsikban,  az emberek másik fele, pedig tehetetlennek, és kiszolgáltatottnak érzi magát. (2)  Különleges az is, hogy a gazdagok otthonait, hatalmas rácsok, és magánvállalatok állig felfegyverzett őrei védelmezik, addig a polgárok többségének közbiztonságát a politikai korrektség által feltételezett egymás iránti belátásra bízzák.

  A politikai korrektség részletesebb meghatározása, és annak eredete

Amit ma politikai korrektségnek nevezünk, kezdetben egy fajta tréfának indult, és lényegében az is. Ennek ellenére nem ártalmatlan, sőt roppant komoly, és veszélyes. Azt is mondhatnánk, hogy halálosan veszélyes. A politikai korrektség az utóbbi száz év egyik legveszedelmesebb járványa, amelynek több tíz millió áldozata van, Oroszországtól,(Szovjet Unió) Kínáig, és Európában is. A politikai korrektség az ideológiák eleve  zsarnoki mivoltának az elkerülhetetlen következménye. A politikai korrektség, annak összetevő elemeit, és történelmét tekintve, kulturális marxizmus. (3) A marxizmusnak ez a megváltozott formája nem az 1960-as évek, hippi kultúrájában, és háború ellenes egyetemista diák tüntetések korszakában gyökeredzik, hanem, sokkal előbb, az első világháború időszakához kötődik. A politikai korrektségnek a marxizmushoz való viszonya nem puszta hasonlóságon alapszik, hanem  tényleges eseményekhez, és egyénekhez kötődik. A politikai korrektség fogalmának megalkotói, az elmélet marxi gyökereit a mai napig hangsúlyozzák.

Mi történt a „klasszikus” marxizmussal?

Marx elmélete alapján a kapitalista országok munkásosztályának a háború kitörésekor össze kellet volna fognia, és minden kapitalista országban meg kellett volna döntenie a kapitalizmust. Marx szerint, ugyanis az egyes országok munkásságát szorosabb szálak fűzik egy másik ország munkásaihoz, mint a saját országaik kapitalistáihoz. Mi történt, azonban a háború kitörésekor? A Kaiser kezet fogott a marxista szocialista párt elnökével.  A többi országok munkásai szintén felsorakoztak a saját kapitalistáik mellet, és országaik zászlói alatt négy éven át harcoltak egymás ellen - a hazájukért.  A helyzet minden európai országban így alakult, tehát Marx elméletével valami nem volt rendben.

A fentiekből a marxisták, azonban nem azt szűrték le, hogy az elmélettel van baj, hanem a valósággal. Vagyis, az embereket kell mindenestől megváltozni, hogy azok az elmélethez igazodjanak. 1917-ben, ugyan végre létrejött  egy marxista államcsíny Oroszországban, és a marxi elmélet ismét talpra állt, de utána ismét megtorpant. Nem terjedt úgy, ahogy kellet volna. A háború után, ugyan volt két félresikerült kísérlet, a berlini Spartacus lázadás, és Kun Béla magyarországi uralma, de a munkások többsége azokat sem támogatta.

Az európai marxisták azonnal munkához láttak. Az olasz Antonio Gramsci, és a magyarországi Lukács György átértelmezték Marx tanainak ide vonatkozó tételeit, és az új értelmezés alapján a munkásosztály addig nem látja tisztán a saját érdekeit, amíg meg nem szabadul a nyugati kultúra előítéleteitől, és különösen a hazájához való ragaszkodástól, a keresztény vallás értékrendjétől, a család eszményétől, és a „burzsoá erkölcs kötelékeitől.” Lukács szerint, Marx nemcsak gazdasági fogalmakban gondolkodott, s Marx tanait ki kell a kultúra területeire is szélesíteni „Ki szabadít meg bennünket a nyugati civilizációtól?” kérdezte  Lukács György. Lukács, Magyarországon még 1970-ben is ezt az álláspontot képviseli. Szerinte több marxizmusra van szükség: „És itt, anélkül, hogy azt képzelnők, hogy mi valamiféle új Marxok volnánk, ebben a tekintetben, a törekvésben , a beállítottságban, a ráirányítottságban kell visszatérnünk Marxhoz.” (4)  Lukács  magyarországi tanítványai a mai napig ezt a nézetet igyekeznek a neokonzervatív gazdaságpolitika keretei között megvalósítani. Lukács már 1919-ben megtette az első lépést abban az irányban, amelyet az emberek világszerte ma is a politikai korrektség legújabb szüleményének tekintenek.  Lukács 1919-ben, Kun Béla kultuszminiszter helyetteseként, a háború zűrzavaros körülményei között, amikor a gyerekek éheztek, a józan ész ellenére, és az elsőbbségek minden meggondolása nélkül bevezette a szexuális oktatást az iskolákba.

1923-ban Németországban egy intézet (úgynevezett „politikai think-tank”) alakult azzal a kimondott céllal, hogy a gazdasági marxizmus fogalmait  kulturális fogalakkal helyettesítse. Egy gazdag milliomos fia, Felix Weil megbarátkozott a marxizmussal, és első lépésként az európai marxisták összefogásának megvalósítását  tűzte ki céljául. Így jött létre, Max Weil költségén az Első Marxista Munkahét. Ezen az összejövetelen részt vett Lukács György is. A Munkahét résztvevői szerint  egy amerikai „think-tank” típusú európai marxista intézetre van szükség.. Az Intézet a frankfurti egyetem keretében alakult meg 1923-ban. Az alapítók eltekintettek az eredeti elgondolástól, mely szerint az létesítmény a „Marxista intézet” nevet viselné, s így született meg az „Institute for Social Research” („Társadalmi kutatóintézet”)  elnevezés. Az Intézet első elnöke, Carl Grunberg megnyitó beszédében kijelentette, hogy az intézet Marx tudományos módszerei” elvei alapján végzi majd munkáját. Felix Weil 1971-ben ismételten megerősítette, hogy az Intézet a marxizmus továbbvitelének céljából alapította.

1930-ban Max Horkheimer került az intézet élére. Horkheimer úgynevezett renegát marxista volt, aki összeötvözte Freud tanait a marxizmussal, és ezzel a hangsúly a gazdasági tényezőkről a kulturális, illetve lélektani tényezőkre került. Ha mindez nem lenne ilyen roppant komoly, és veszélyes, akkor azt is mondhatnánk, hogy a marxizmusra, és lélektanra alapuló politikai korrektség fogalma, Karinthy Frigyesnek arra a megállapítására épül, hogy a freudizmus szerint az embernek tudata, és altudata van – esze nincs.

A lélektan, és a marxizmus összeötvözéséből alkotott módszer „Kritikai elmélet” néven ismeretes.  Már maga  „Kritikai elmélet”, mint megnevezés is megtévesztő jellegű.  Valaki azt kérdezhetné, hogy mi az elmélet? Elmélet nincs, illetve az elmélet az, hogy mindent kritizálni kell. A  nyugati társadalom, és az egyes nemzetek többségi tagjainak minden eredményét, és erőfeszítését  „kritizálni” kell.  A „Kritikai elmélet” megnevezésben, azonban a „kritika,” nem jogos bírálatot, hanem elutasítást, tagadást,  leépítést, jelent. A „kritika” célja a nemzeti kultúrák leépítése, és a társadalom többségi tagjainak a közösséghez való viszonyának a betegessé nyilvánítása.

A kritikai elmélet képviselői szerint, a szabad társadalom, csak a nemzeti eszmék, az erkölcsi megkötöttségek, és a különvélemény teljes mérvű megsemmisítése révén jöhet létre. A kritikai elmélet is az „elidegenüléstől” való megszabadítás igényével lép fel, és arra épül, hogy amíg gyökereinkhez ragaszkodunk, addig nem lehetünk szabadok.

A kritikai elmélet tovább fejlesztéséhez csakhamar csatlakozott Theodore Adorno, Erich Fromm, és Herbert Marcuse. Adorno, a: „The Authoritarian Petrsonality” (A tekintélyelvű személyiség) c. könyvében, a hatalmi csoportra kedvezőtlen véleményt lélektani okokra vezeti vissza. Az erkölcsi, és a politikai érveknek a felületes lélektani érvekkel való behelyettesítésével , Adorno lehetővé tette, a maga, és munkatársai számára a kedvezőtlen erkölcsi, és  politikai ellenérvek betegessé nyilvánítását. Adorno ezzel roppantul  leszűkítette az elfogadható társadalmi vita kereteit, olyannyira, hogy csak a  belső csoport hivatalos vélemény minősülhet elfogadhatónak.

Marcuse  a kritikai elméletbe beleépítették a szexuális elemet. Marcuse a  szexuális megkötöttségek teljes felszabadítása mellet érvel, és arra következtetésre jut, hogy a teljes szabadság, csak a társadalmi értékrendszert mellőző, tehát a legszélsőségesebb formákban gyakorolt,  perverz szexuális megnyilvánulásokban valósul meg.( „polymorphous perversity”) Marcuse szerint, maga a férfi, és a női nemek meghatározás is  társadalmi képződmények, vagyis mesterséges fogalmak, amelyek a kétivarú szaporodás társadalmi követelményeinek alapján alakultak ki, és semmi közük a szexualitáshoz.  Horkheimer, az „Egotism and the Movement for Emancipation” c. 1936-ban írott tanulmányában Marquis de Sade mellet érvel, aki  Horkheimer szerint túllépi a „magasabb erkölcsi szabályokat.”

A Frankfurti iskola további története

Theodore Adorno, Jacques Derrida, és Herbert Marcuse műveit magyarázó, könyvek, és tanulmányok azáma, ma világszerte több százezerre tehető. A politikai korrektségről szóló irodalom ma könyvtárakat tesz ki, és doktori disszertációk ezre készülnek belőle.  A politikai korrektség szövevényes, és nehezen érthető elméleti magyarázatait ma  azt egyetemi katedrákról hirdetik világszerte. A magyarországi egyetemeken a társadalomtudományok terén ugyanez a helyzet. Hogyan jut el ez az anyag az egyetemekre, a szakirodalomba, az iskolákba, és a sajtóba?  Amint említettük, a  Frankfurti iskola tagjai egytől egyik marxisták voltak 1933-ban Németországban a nemzet szocialisták (Hitlerék) kerültek uralomra, és első teendőik között betiltották az Intézet működését. Az Intézet tagjai, pedig menekülésre kényszerültek, és  New Yorkban telepedtek le, ahol a Columbia Egyetemen folytatták működésüket. A második világháború idején Herbert Marcuse az amerikai OSS (a jelenlegi FBI) kötelékeiben működött. Horkheimer, és Adorno, pedig Hollywoodba költözött.

A Frankfurti Iskola a második világháború után visszaköltözött – Frankfurtba, Marcuse, azonban az Amerikai Egyesült Államokban maradt. Erre az időszakra esik  az amerikai egyetemisták új baloldali szervezetének a „Students For Democratic Society” (Egyetemisták a Demokratikus Társadalomért) megalakulása, amely a továbbiakban SDS (Ejtsd SZDSZ) néven működött. Az amerikai SDS nevéhez fűződnek az egyetemi ifjúság vietnámi háború elleni tüntetései, a radikális feminizmus, a  „Do your own Thing” jelszavai, a Maoista, és a Leninspakás ifjak megjelenése stb. A „Make Love, not War” jelszavak, és a politikai korrektség előfutára az Amerikai Egyesült Államokban az  SDS volt. Az SDS, és az új baloldalhoz tartozó mozgalmak kánonját az Amerikai Egyesült Államokban, és Európában is, Herbert Marcuse: „Eros and Civilization” (Érosz és civilizáció), igen szélsőséges könyve képezi. A fenti „kézikönyv” szerint, a teljes szabadság az érosz, és a libidó felszabadításában éri el tetőfokát.

Napjainkban a neoliberalizmus társadalompolitikája teljes egészében a politikai korrektségre épül. Tehát, Magyarországon is a politikai korrektség megy, vagyis jön. A marxizmusnak ez már a harmadik térfoglalása Magyarországon. Most, azonban nem keletről, hanem kerülő úton nyugatról jutott el Magyarországra, de a jelenlegi, kulturális marxizmust  is egy világhatalom védelmét élvező zárt csoport igyekszik ráerőszakolni a nemzetre. 

A politikai korrektség marxista jellege

Lukács György  1969 decemberében interjút adott a szabadkai 7 Nap számára. Az újságíró megkérdezte Lukácstól, hogy mondjon valamit azokról az időkről, amikor a Rákosi korszakban Révai József elmarasztalta Lukács Györgyöt, mert az egy fajta nyugati típusú marxizmus felé hajlott. Lukács nem válaszolt érdemben az újságíró kérdésére, csak annyit mondott: „…a Révai, de most már egészen más feladatok vannak.”(5)

Az 1960-as évek vége felé Nyugaton is mind többet, és többet lehetett hallani a magyarországi „disszidens” marxistákról. Ide tartozott, maga Lukács György, Heller Ágnes, Hegedű András, és mások.  Ez a Marxtól való eltávolodás, azonban csupán Marx gazdasági elméletétől való „disszidálást” jelentette. Amikor  a marxi  gazdaság  politika csődöt mondott,  a marxi „disszidensek” a gazdasági marxizmusról átváltottak, a kulturális marxizmusra. A cél, és a módszer is maradt ugyanaz:

- A politikai korrektség is ideológia, amely természeténél fogva totalitárius jellegű.
- A politikai korrektség is a tudományosság igényével lép fel, de elveti a tudományos bizonyítás módszereit, s emiatt azt nem lehetséges külső érvekkel, vagy adatokkal cáfolni. (A politikai korrektség képviselői ugyan tagadják  a tudományos módszerek érvényességét, de a lélektant beépítik a tételeikbe.)   

- A politikai korrektség, a közösségi létformát a szemben álló felek harcként fogják fel, amelyben bizonyoa csoportokm vagy nézetek minden további nélkül jónak minősülnek, mások pedig ellenségnek. A politikai korrektségnek is megvannak a maga „jó elvtársai”, és  "kulákjai".

- A politikai korrektségnek is megvannak a hivatalos kánonja, tévedhetetlen mesterei, és hű tanítványai. A politikai korrektség irodalmának önellentmondásai között is csak a „hívők” képesek eligazodni. Az ide vonatkozó irodalom legfőbb képviselői, Theodore Adorno, Jacques Derrida, és Herbert Marcuse. A fenti szerzőket magyarázó, könyvek, és tanulmányok száma  világszerte több százezerre tehető. A magyarországi egyetemeken a társadalomtudományok terén ugyanez a helyzet.

- A politikai korrektség hívei is egy szűk elvi közösség odaadó tagjai, akik a többségi társadalom  tagjait, vagy  képviseleti szervezeteit  ellenségként fogják fel. Magyarországon ma az uralmon lévő csoport szerint, magukon kívül mindenki más, vagy populista, vagy fasiszta. Ez a marxi engesztelhetetlen osztályellentét, kulturmarxizmus megfelelője.

- A kulturális marxizmus is az egyetlen meghatározó társadalmi tényező kizárólagosságának az ideológiája. A „klasszikus marxizmus szerint a társadalom  a termelőeszközökhöz való viszonyok  függvénye, s ennek alapján az emberiség történelme „nem más mint” az osztályharcok története. A kulturális marxizmus szerint a társadalom, a különböző csoportok közötti erőviszonyok függvénye. A férfiak, és a nők közötti erőviszonyok, a kisebbség, a többség, a bőr szín szerinti megkülönböztetés, többség, kisebbség közötti erőviszonyok. A marxizmus fenti elvét Bíbó István cáfolta meg az „Elvi tisztázás” c. munkájában, amelyben Bíbó határozottan elutasítja a társadalom meghatározásának az egyetlen tényezőre való beszűkítését. A társadalom meghatározásában nem csak egymással szembenálló csoportok hatalmi harcának a színhelye. A társadalomban olyan megnyilvánulásoknak is van értelme, mint hazaszeretet, szabadság, dicsőségvágy, vallás,  jogrendszer. (Az emberi közösség meghatározó elemei közé sorolható még az egymás iránti megértés, segítőkészség, család, hazaszeretet, nemzeti büszkeség, stb. Bíbó István szerint: „Az a tétel, hogy a történelem az osztályharcok története, csak egy puszta szentencia, mely éppen annyit ér, mint az ellenkezője, hogy ti. a történelem a kompromisszumok története…” (6) Bíbó István, élete utolsó éveiben értékes könyveinek eladásából próbált megélni, míg a Lukács tanítványok tanítványainak serege ma is ellepik az egyetemi tanszékeket. .

-A politikai korrektség ideológiája  is a kisajátításra épül. Amint a marxizmus nevében egykor elvették, a földet, a gyárakat, és az üzemeket, a kulturális marxizmus kisajátítja az egyetemi  tanszékeket, a tananyag meghatározásának jogát, a felvételi arányokat , a szabad nyelvhasználatot.

- A politikai korrektség meghatározó egyéniségei visszájára fordították a jelentéstan, illetve a szövegmagyarázat alapfeltevéseit, és annak módszereit, s ezáltal minden egyes kérdésre megvan a megfelelő válasz. A jelentéstan fenti értelmezése Marx tanaira épül (7). A kulturális marxizmus a dekonstrukció elve alapján, minden szöveget, vagy állítást tetszés szerint felbont, és a saját érdekeinek megfelelően  értelmez. A fentiek alapján Shakespeare nem más mint   a nők elnyomásának tárháza, Arany János, pedig a magyar nyelvi sovinizmus, és a korabeli előítéletek felidézése. A fenti, posztmodern  jelentéstani elmélet szerint a szövegeknek nincs meghatározott értelmük, azokat az olvasó írja, és, aki azokban értelmet, vagy jelentést keres, az intellektuális tévedést követ el. A politikai korrektség hívei, azonban ezt a képtelen elméletet a saját szövegeikre nem alkalmazzák, és az úgynevezett „ellenséges” szövegeket is tetszés szerint értelmezik.  Magyarországon, ma  „Az intertextualitás gondolata az irodalomban, az irodalomtudományban és a magyartanításban” (8) címmel tartanak szakmai konferenciát a magyar tanároknak. A jelentéstan fenti értelmezése Marx tanaira épül.

Az Institute for Social Research tagjai a jelentéstant fogalmát annyira kiforgatták, hogy azzal mindent, és mindennek az ellenkezőjét is be lehet bizonyítani. Ezzel egyidejűleg a jelentéstan terén olyan elméleteket és módszereket dolgoztak ki, amelyek elvetik a az eddig elfogadott tudományos módszerek érvényességét. A fenti elméletek alapján  minden tény, és állítás viszonylagossá válik. Tehát azt sem lehet bizonyítani, hogy a politikai korrektség téves.

- A kulturális marxizmusra is jellemző a  kettős mérce, provokáció, szembeszökő és kihívó alkalmazása.

Összegezés, és távlatok

A jelenleg megvalósuló neoliberális politika keretei között  a „jobboldal”, és a „baloldal” fogalmai  nem fedik a valóságot. A neoliberalizmus  gazdaságpolitikája valóban szélsőjobboldali, kizsákmányoló, és  imperialista jellegű, kultúrpolitikája pedig a fent jellemzett kulturális marxizmus elveit követi. A neoliberalizmus kultúrpolitikája, , amint láttuk, baloldali, marxista jellegű, amely az „eredeti” marxizmus: „Du must dein leben ändern” („Változtasd meg az életed”) osztályharcos elvének parancsát követi. A neoliberális kultúrpolitikája mind szorosabban, és szorosabban kapcsolódik a biztonsági politikához is.

Napjainkban annak vagyunk tanúi, hogy a neoliberális politika keretében a javakat,  a termelőeszközöket, és a közösség általános érdekeit szolgáló intézményeket privatrizálják, a gondolatszabadságot, pedig államosítják.

Amint láttuk, a politikai korrektség a tartós hatalom biztosításának az eszköze. A kritikai elmélet célja, az értékek, a gondolatok relativizálása, és a hatalmon kívüli csoportok célkitűzéseinek patologizálása.  A kritikai elmélet célja tehát -  egy  nemzeti öntudatától megfosztott, hiányos műveltséggel rendelkező, nyelvében korlátozott, történelmétől, és kultúrájától elidegenített, egymástól elszigetelt, saját véleménnyel nem rendelkező embercsoport kialakítása. Az ideális politikailag korrekt viselkedés ezek szerint, a  szűk hatalmi csoport üres jelszavainak vezényszóra történő ismétlése.

A marxista indíttatású politikai korrektség, mint maga a marxizmus is, embertelen. Max Picard szerint (9) az embert nem a „Gondolkodom, tehát vagyok” elve teszi emberré, mert a világot elsődlegesen, nem  gondolatok, hanem annak összességében  érzékeljük. Az embert a gondolatok, és a lehetséges összefüggések közötti választás lehetősége teszi emberré. Vagyis, az ember erkölcsi lény. A politikai korrektség, a valóságról alkotott képünk önálló lehetőségétől fosztja  meg az embert. Amikor már Arany János nyelvi géniuszát  kell a politikai  korrektség kétes indíttatású kritériumaihoz igazítani,  akkor már tényleg csehül állunk, s a zsarnokság már nem a spájzban van, hanem egy nemzet süllyed el, mert a nyelv sem csupán szótan, és nyelvtan. A nyelv, a nemzeti lét folyamatosságának a letéteményese,  amely a nemzet szellemét, és történetét is magában foglalja.

A politikai korrektség, mint ideológia, meghatározása szerint zsarnokságba torkollik.  Bizakodásul talán csak annyit, hogy a történelmi tapasztalat szerint az emberek nem tűrik huzamosabb ideig a zsarnokságot. Az elmúlt nyolcvan évben a magyar nemzet háromszor került szembe a marxizmussal, először Kun Béla idejében, majd a Rákosi korszakban, és jelenleg a kulturális marxizmus formájában. A magyarok hatalmas többsége  minden egyes alkalommal elutasította  a marxizmus térhódítását. Legutóbb, 1956-ban, amikor a nemzet szabadságvágyának kinyilvánításával ámulatba ejtette a világot. Jó lenne azt hinni, hogy nem utoljára.

Lábjegyzetek:

1. Súlyos bajok az oktatásban
2. Herman Vuijsje. The Politically Correct Netherlands: Since the 1960s (Contributions to the Study of World History) 1998. angol ny. kiadás, 2000.
3. Bill Lind: The Origins of Political Correctness  An Accuracy in Academia Address Variations of this speech have been delivered to various AIA conferences including the 2000 Consevative University at American University
4. Lukács György: Kiemelkedni a némaságból,. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1985. 41.o
5. ibid. 28.o.
6. Bíbó István: Elvi tisztázás
7. Gary P. Radford Hermeneutics: An Intellectual Tradition for Communication Studies  49.sz.
8. Bánkuti Katalin:  „Kétszer nem léphetsz be ugyanabba a poétába” tani-tani Alternativ iskolai folyóirat. 2006/2007 tanév 1. sz.
9. Max Picard: The Flight from God, Regnery Gataway, Washington, D.C., 1989 ISBN 0-89526-752-7 110.o.