Dr. Aradszki András országgyűlési képviselő október 23-án délelőtt az érdi városi ünnepségen mondott ünnepi beszédet, amelyben Mindszenty bíboros alakját méltatta, kiemelve a szabadságharcban betöltött szellemi vezető szerepét és november 3-i rádiószózatának mai aktualitásait. A hercegprímás személye idén különösen is előtérbe kerül, hiszen 75 évvel ezelőtt, 1948. december 26-án tartóztatta le őt az ÁVH az esztergomi prímási palotában. Aradszki András beszédét szerkesztett formában adjuk közre.
Dr. Aradszki András koszorút helyez el az 1956-os hősök tiszteletére rendezett ünnepségen
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének ünnepén magyar hőseinkre, a pesti srácokra, a társadalom minden rétegéből érkező forradalmárokra, a kommunizmus elleni népfelkelésre, forradalomra emlékezünk, amely néhány napon belül a szovjet megszálló csapatokkal szemben vívott szabadságharccá nemesült. Ezeknek a napoknak sok hőse, bátor államférfija lett a magyar történelem méltán számontartott személyisége, akik életútja a mártíromságig vezetett. Volt köztük a diktatúra zsákutcáját felismerő, emberiség- és nemzetellenességét megtagadó kommunista, a szebb magyar jövőben bízó kisgazda, polgári demokrata. Ilyen volt Nagy Imre, Tildy Zoltán, és Bibó István.
Az eseménynek – még ha viszonylag későn lépett is színre – kiemelkedően karizmatikus alakja volt tiszteletreméltó Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása. Idén karácsonykor emlékezünk arra, hogy Rákosi Mátyás kommunista diktatúrája 75 évvel ezelőtt, 1948. december 26-án letartóztatta és az Andrássy út 60-ba szállította őt, ahol megkezdték módszeres és durva kínzását, vallatását. Mindszentynek már 1919-ben meggyűlt a baja a bolsevikokkal, amikor a Tanácsköztársaság alatt letartóztatták. Később veszprémi püspökként a nyilasok vetették fogságba, majd szabadulása után 1 hónappal tiszteletreméltó XII. Pius pápa Esztergom érsekévé nevezte ki. Az ezt követő 3 esztendő a megszálló szovjetekkel és a hatalomra törő kommunistákkal való küzdelemmel telt.
Rákosiék a Vörös Hadsereg árnyékában könnyedén építették ki a proletárdiktatúrájukat, egyetlen szálka a körmük alatt a magyar katolikus egyház és annak feje, Mindszenty volt, aki a kommunista diktatúra kezdetétől folyamatosan kimondta az igazságot, így a nemzet élő lelkiismeretévé vált.
A hercegprímás ugyanis tudta és hirdette, hogy a szabadság túl drága ahhoz, hogy idegen eszmék itteni helytartói megfosszák tőle a magyarságot.
Tudta azt is, hogy olyan fajta a magyar, amely nem tűri sokáig, hogy máshonnan mondják meg neki, mi a jó és mi a rossz. Szabadulása után, 1956. november 3-án ezt így fejezte ki: „A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmiféle illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni.”
A többi országhoz és néphez való viszonyunkat pedig a bíboros a következőképpen képzelte el: „Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel. Sőt még további tájak felé emelve szemünket: mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös meg-becsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal.”
1956-nak ez a nézőpontja ritkán kap hangot az ünnep kapcsán. Miközben ’56 októberében az eseményeket alakító forradalmárok és politikusok a konkrét helyzettel és az éppen megoldandó problémákkal foglalkoztak, Mindszenty egy elvi szintű jövőképet adott a nemzetnek, amely világosan kifejezte a magyarság szuverenitás iránti határozott igényét, annak minden alkotmányos alapjával együtt. Továbbá a bíboros politikai elképzelései előrevetítették Magyarország későbbi szándékait és a magyar nemzetnek a világhoz való viszonyát. Alaptörvényünk ezt a tényt külön kiemeli, amikor így fogalmaz:
mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.
Nem tartom kizártnak, hogy a november 3-i bíborosi beszéd nagyban befolyásolta Nagy Imre miniszterelnököt az eseményekhez való végső viszonyulásában. A kormányfőről tudjuk, hogy korábban hithű kommunista volt, aktívan tevékenykedett az illegalitásban, élelmezési miniszterként padlásokat söpört le, és 23-án este még „elvtársak”-ként köszöntötte a Kossuth téri tüntető tömeget.
November 4-én hajnalban viszont már így beszélt a rádióban: „Csapataink harcban állnak” – mármint a részéről korábban kiszolgált Szovjetunió hadseregével. Talán Magyarország főpapjának előző esti rádiószózata segíthetett abban, hogy túllépjen előző, nemzetellenes, kommunista meggyőződésén, revideálja nézeteit, és november 4-től kezdve teljes mértékben magáévá tegye a jog, az alkotmányosság és a szabadságharc ügyét. Később a Kádár által megrendelt perben nem esett kétségbe, nem mentegetőzött, kegyelmet nem kért. Méltósággal viselte a rá szabott igazságtalan büntetést, mert kommunistából magyarrá tudott válni. (Nevezhetjük ezt megtérésnek is.) Ezért lett Nagy Imre a nemzet mártírja. Így Mindszenty és Nagy Imre együtt hordozza 1956 örökségét.
A forradalom alapvető üzenete tehát ma is igencsak időszerű: mi, magyarok akarjuk megmondani, hogy hogyan akarunk élni. Nem hagyjuk, hogy mások diktáljanak nekünk, mert az már nem demokrácia.
Mindszenty így fogalmazott – figyeljünk a mai aktualitására: „Visszaélésmentes választás szükséges, amelyben minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. […] Figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre.”
A demokrácia megvalósulása ma, a XXI. században is sok, magát demokratikusnak és jogállamnak nevező országban megkérdőjelezhető. Például a vallás- és szólásszabadság nem kevés kritikát érdemelne, miközben ők akarják megmondani nekünk, hogy mit hogyan tegyünk. Nyugatról kritizálnak minket egy állítólagos antiszemitizmus miatt, miközben eltűrik, hogy a nyugati nagyvárosok utcáin tízezrek ünneplik antiszemita jelszavakkal a terrorizmust. Hogy is ne lenne hát időszerű Mindszenty bíboros és ’56 üzenete ma? Ő azt mondta: „A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen.” Magyarország és polgárai ma is így gondolkodnak. Szabad választáson, demokratikus módon megválasztott vezetőink által magunk szabjuk meg tennivalóinkat, és magunk igazgatjuk sorsunkat. Aki ebben kivetnivalót talál, az a demokráciát magát kérdőjelezi meg. Az annyira erőltetett sokszínűség így tud igaz módon megvalósulni Európában, ha minden nemzet a magáét teszi bele a közösbe.
Ferenc pápa a minap így nyilatkozott: „Nagyon káros a ma divatos egyengondolkodás, ami mindent homogenizál, és megfoszt az emberi gazdagságtól. Attól az összhangtól, amit az emberi szív, ész és kéz együtt teremt meg: az érzések, a gondolatok és a cselekedetek harmóniájától. Ha valamelyik hiányzik e nyelvek közül, akkor felborul az egyensúly és kialakul az egyengondolat, az egyen-pragmatizmus, az egyenérzés. Ez az emberiség tragédiája."
1956 értéke és lényege éppen az volt, hogy – ha csak néhány napra is – megszabadítottuk magunkat attól, hogy Moszkvából diktáljanak nekünk, és a moszkovita elvtársaknak kelljen mindenben megfelelnünk. Attól, hogy egy-egy baráti szocialista ejnye-bejnye után azonnal beálljunk a sorba, olyankor is, amikor az nekünk, magyaroknak és az egyes embernek is kifejezetten káros volt. Mintegy kétezer honfitársunk az életével fizetett ezért a megszabadulásért.
Ennek az örökségnek az ünnepén legyen a szemünk előtt: tartoznunk hőseinknek azzal, hogy az azóta végleg kivívott szabadságunkat nem adjuk fel egy újabb nagyhatalom, egy „európai egyesült államok” egységesítő és értékromboló eszméjéért.
Az erőltetett globalizmus, a rejtett és kevésbé rejtett antidemokratikus törekvések alatt ugyanaz a szellemi gyökérzet húzódik meg, mint ami ellen szüleink, nagyszüleink harcoltak és a vérüket adták
ők „progresszív, azaz haladó eszmének” hívják, de mi tudjuk – mert már megtapasztaltuk –, hogy ez egyfajta és konkrét neo-marxizmus. Sajnos elmondhatjuk, hogy azok a népek, akiket mi 1990 előtt irigyeltünk a szabadságuk és jólétük okán, ma már vágyakozva néznek Közép-Európára a normalitás megőrzése miatt.
Ugyanis mi nem fogjuk hazánkat egy madáchi falanszter részévé tenni! Nem kérünk az ünnepelt terrorból, a teremtett nemiség eltörléséből, a házasság és a család eszméjének megerőszakolásából és a háborúkból sem! Úgy gondolom, kimondhatom: Ezek megjelenése itt, Magyarországon – és Érden – egyikünknek sem érdeke!
Nem kérünk azokból – országos és helyi szinten sem! –, akik sajátos, nemzeti értékeinket, hitünket, hagyományainkat és szokásainkat tálcán kínálják és akarják beledobni a globalizmus gyilkos darálójába – és ezzel elárulják hazájukat, nemzetüket! Mi ne felejtsük Mindszenty bíboros jelmondatát: „Pannonia Sacra” – „Szent Magyarország”!
Ha ezt tesszük, akkor válunk az 1956-os forradalom és szabadságharc méltó örököseivé.
A hercegprímás mondatai tehát igen aktuálisak manapság, és felidézésük joggal képviseli 1956 üzenetét: nem hagyjuk, hogy mások mondják meg nekünk, hogy mit kell tennünk. Hűségesek kívánunk maradni Szent István, a magyar szentek, nemzeti hőseink és nagyjaink örökségéhez. A tőlük kapott és szeretett hazát meg akarjuk őrizni magyarnak, és tovább adni gyermekeinknek, unokáinknak magyarként – saját tervekkel, saját akarattal, saját célokkal egy saját, magyar úton. Ezzel akarjuk gazdagítani Európát és a világot.
1956-ban is ez volt a cél: kelet és nyugat határán békében élni mindenkivel, szabadon, a magunk útját járva.
Adja Isten, hogy sikerüljön!
