Gyakori témája a fantasztikus irodalomnak és filmeknek az időutazás azon formája, amikor az időutazó a múltban egy számára kedvezőtlen eseményt szerencsésebbre kíván fordítani. A történettudomány számára persze a „mi lett volna, ha…” kategória a fikció világába tartozik, mégis mindannyiunkkal előfordult már, hogy elgondolkoztunk azon, hogyan alakult volna az életünk, ha egy-egy helyzetben másként döntöttünk volna.

2002 áprilisa meghatározó időszak volt az életemben. Egyetemistaként akkor megdöbbentő volt számomra, hogy egy minden józan és értelmes megközelítés szerint sikeres polgári kormányzás után hogyan nyerhette meg a választást a kommunista utódpárt.

Nemcsak politikai marketing, hanem személyesen megélt belső meggyőződés és a mai napig tartó lelkesítő erő volt nagyon sokunknak az akkori jelszó: „Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében.”

Akkor is érezhető volt már a választások előtt, hogy óriási a tét. Orbán Viktor miniszterelnök így figyelmeztetett húsz évvel ezelőtt, a Fidesz 2002. februári kongresszusán:

Ahhoz, hogy a jövő újabb négy évének izgalmas, szép és felemelő céljait megvalósíthassuk, annak érdekében, hogy a munkánkat folytathassuk, úgy tűnik, még egyszer és – ha az orrom nem csal – utoljára meg kell küzdenünk a múlt erőivel. Arra kérlek benneteket,

ebben a küzdelemben soha ne feledjétek, hogy nekünk a jót kell győzelemre segítenünk, mert a jónak csak ott van élettere, ahol a gonosznak nincs. A jövőt igenekre lehet építeni, nemekre, tagadásra nem. Az emberi élet jóval több a puszta létezésért folytatott küzdelemnél, s ami széppé teszi, az a szívünknek a legfontosabb: a családunk, a gyermekeink, az álmaink, a hitünk, az emberi méltóságunk és a hazánk.

A választás két fordulója között sokan igyekeztünk, hogy a második fordulóra hozzunk magunkkal „még egy embert”, de ez akkor még nem bizonyult elegendőnek. Mi lett volna, ha akkor sikerül megfordítani az eredményt? A polgári kormányzás nemzetépítő munkája töretlenül folytatódhatott volna, sok olyan eredmény korábban megvalósulhatott volna, amelyekre így nyolc évet kellett várni.

Mégsem volt hiábavaló, hogy megtapasztaltuk ezt az időszakot is. Világossá vált, hogy egy, a politikától látszólag távolabb lévő, kissé amatőr, kívülállónak látszó bábjelölt nem maradhat sokáig a helyén, a valódi irányítók rövidesen megszerzik a hatalmat: alig két év múlva Gyurcsány Ferenc belső puccsal átvette a kormányzást Medgyessy Pétertől. Azt is láthattuk, hová vezet az országépítő koncepció nélküli hatalomvágy, a haza érdeke helyett külső erőket kiszolgálni igyekvő szolgalelkűség, a „merjünk kicsik lenni” politikája.

A baloldal nyilvánvalóvá tette, hogy ők valóban a múlt erői, hazudnak reggel, éjjel meg este, akárcsak kommunista elődeik. Nyolc év alatt erkölcsi és gazdasági értelemben is a tönk szélére sodorták az országot.

Ha mindezt nem tapasztaljuk meg, akkor talán nem ismertük volna fel, hogy csak akkor van esélyünk, ha egy a tábor és egy zászló alatt vonulunk csatába. A 2002-es kudarc nélkül nem lehetett volna olyan kristálytisztán nyilvánvaló, hogy közösségeinket meg kell erősítenünk, sokkal jobban kell megszerveznünk magunkat. Nem alakultak volna polgári körök ezrei országszerte, és egy nehéz, de rendkívül lelkesítő és eredményes építkezéssel lennénk szegényebbek.

Mindez nem csupán öncélú múltidézés és történelmi nosztalgia. Ma ismét nagyon komoly megméretés előtt állunk.

A múlt erői megint hatalmat akarnak, de mára kiegészültek a hagyományos értékeket tagadó, évezredes civilizációnkat gyökerestül felforgatni igyekvő, minden józan igazodási pontot megtagadó szabados elvűekkel.

Csakhogy mi sem tétlenkedtünk az elmúlt években. A 2010 óta tartó ország- és nemzetépítő munka, a polgári, kereszténydemokrata ihletésű kormányzás sok tekintetben még a vártnál is komolyabb sikereket hozott. És ami nagyon fontos különbség a javunkra a két évtizeddel ezelőtti helyzethez képest: a legjobban szervezett politikai közösséggé váltunk. Sikerünket a kitartó és következetes munkavégzés mellett a stabil értékrend alapozta meg; talán éppen ez az, ami legjobban megkülönbözteti közösségünket más politikai csoportoktól.

A nemzet érdekeinek minden más szempont elé helyezése és határozott, bátor képviselete kimagasló eredményeket hozott.

A határokon átívelő nemzetegyesítés sikerét a több mint egymillió új magyar állampolgár jelzi. Hazánk ma a Kárpát-medence, sőt Közép-Európa talán legstabilabb, meghatározó állama. A magyar családok gyarapodásának segítésére korábban nem remélt nagyságrendű anyagi támogatások állnak rendelkezésre. A kormányzás minden területét átjárja a szemlélet, hogy magyar jövő a magyar vidék felemelkedése nélkül elképzelhetetlen. A kizárólag hazai forrásból megvalósuló Magyar falu programban az elmúlt három évben több száz orvosi rendelő, iskola, óvoda, faluház épült vagy újult meg, nagyon sok helyen évtizedek óta várt fejlesztések valósulhattak meg. A falusi csok már csaknem harmincezer családnak nyújtott segítséget az otthonteremtéshez, és az eredmények sorát nagyon hosszan folytathatnánk.

Az elmúlt évek munkájának társadalmi eredményességét legjobban talán mégis az igazolja, hogy ma már a baloldal miniszterelnök-jelöltje is jobboldalinak és kereszténynek próbálja mutatni magát.

Az április 3-i választás tétje azonban most már nem egyszerűen a múlt erőinek visszatérése, hanem ennél jóval több: hazánk küldetésének teljesítése a keresztény civilizáció védelmében.

Ma már egész Európában Magyarország a hagyományos értékek melletti kiállás és a bibliai alapú kultúra védelmének zászlóvivője (a történelem során nem először). Ma már nem csak hazánkban okozna óriási csalódást politikai közösségünk kudarca; az elszakított nemzetrészeken élő honfitársaink mellett ma már az európai keresztény civilizáció fennmaradásáért aggódók is Magyarországra tekintenek reménységgel.

Fontos ezért felidéznünk a húsz évvel ezelőtti érzéseinket.

Ma, amikor európai civilizációnk alapjait fenyegeti veszély, nem elég a szemlélődés, hiszen a közösség ügyeiben való részvétel a keresztény ember számára nem csupán lehetőség, hanem kötelesség.

Felszínes és rövid üzenetekre éhes világunkban sem szabad azonban megfeledkeznünk világnézeti és erkölcsi alapjaink hiteles megjelenítéséről. Mindezt úgy tehetjük meg hatékonyan, ha a kommunikációs eszközöket és csatornákat bátran, rutinosan és készségszinten használjuk.

Ez a komoly kihívás – a stabil alapok megőrzése és a korszerű követelményeknek való megfelelés egyidejűleg – csakis a politikai nemzedékek közötti együttgondolkodással kezelhető sikeresen.

Az elmúlt két évtizedben politikai öntudatra ébredt fiatal nemzedéket is személyesen kell meggyőznünk arról, hogy mindezen értékek melletti kiállás számunkra nem csupán politikai marketing; mi valóban hiszünk abban, hogy a keresztény értékek alapján vezetett, a nemzeti együttműködésre alapozott közösség a legjobb.Ne feledjük, hogy 2002-ben szavazókörönként csupán néhány szavazat kellett volna ahhoz, hogy ne térhessenek vissza a múlt erői. Nem engedhetjük meg magunknak még egyszer, hogy elvegyék a jövőnket, mert utólag késő lesz bánkódni.

Időutazás ugyanis csak a képzeletünkben létezik…