Tanulmányomban a címben jelzetteket vizsgálom teológiai nézőpontból – elsősorban a bibliai elemeket és a protestáns tanítást hozva közénk –, a szociáletikai dimenziót és vizsgálódási szempontokat (lásd például a korrupció kérdését vagy éppen a vasárnap etikáját) is szem előtt tartva.[1]

 

Írta: Dr. habil. Birkás Antal (egyetemi docens, KRE ÁJK, a KDNP Protestáns Műhely elnöke, a KDNP Országos Elnökségének tagja)

 

Szegénység, gazdagság, hivatásetika

 

            A témához kapcsolódóan megkerülhetetlen a tulajdon fogalmának bibliai és teológiai (elsősorban teológiatörténeti és „reformátori”) vizsgálata.

 

A tulajdon

 

            A bibliai (ószövetségi) „nahalah” szó egyszerre jelent tulajdont és vagyont, birtokot. Az újszövetségi görögben használatos szó („ktéma”) sem tesz különbséget „modern értelemben” tulajdon és birtok, vagyon között.

 

Isten terve szerint nem lett volna szabad, hogy szegények legyenek Izrael népén belül (5Móz 15,4-6). A földbirtok elveszítését is igyekeztek megakadályozni – elengedés éve, de maga az örökség intézményének sajátosságai is ezt szolgálták. Jelentős jogintézmény volt a nagy örömünnep éve, az elengedés éve, a 7x7. esztendő, amikor minden birtokot eredeti tulajdonosának kellett visszaadni (eredeti birtokrend visszaállítása, a földbirtok elidegeníthetetlen volt). Mindennek az Úr a tulajdonosa! Isten az ég és föld tulajdonosa, aki azonban részt ad abból az embereknek.[2]

            Az Újszövetség figyelmeztet bennünket: senki ne kösse/kötözze magát a tulajdonhoz! Ehhez kapcsolódóan lásd az egyik legszebb, legmélyebb témánkhoz kapcsolódó újszövetségi intést Máté evangéliumából: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják.”[3]

 

Lényeges azonban, hogy nem a tulajdon önmagában a fontos („romlott”), hanem a hozzá való viszony! Pál apostol a kapzsiságot kimondottan bálványimádásnak minősítette.[4]

 

Az őskeresztény gyülekezeti közösségekben – biztos, hogy voltak ilyen gyülekezetek – Jézus szavára, tanítására kialakult a javak közössége (ez utóbbi a kolostori életközösségben is megjelent a későbbi századokban). A közösségen belül, illetve a keresztény közösségek között pedig – kezdetektől fogva! – nagyon fontos volt a keresztények egymás és mások iránti szolidaritás-vállalása.

 

Tulajdon – a reformátorok felfogása

 

            Luther elvetette a reformáció „radikális szárnyának” tulajdonellenességét. A német reformátor a tulajdont a felebarát iránti kötelezettséggel kapcsolta össze: most már a tulajdonod többé nem a tiéd, hanem a felebarátodé. Ha jól belegondolunk, azért ez sem volt „könnyű”, kevésbé radikális követelmény, mint a tulajdonról való teljes lemondás. A vagyonnal a keresztény embernek szolgálnia kell – foglalhatjuk össze röviden mondanivalóját.

 

            Ulrich Zwingli Zürichben a saját kortársait a következő szavakkal figyelmeztette: „Nem szabad úgy tekintened ideig való javaidra, mint saját tulajdonra, te csak gondnoka lehetsz azoknak.”[5] Kálvin János Genfben pedig a gazdagokat a szegények iránti karitatív cselekvésre szólította fel.

 

A szegénység

 

            Súlyos kérdésről, nehéz témáról van szó: olyanról, amely a valóságban, a mindennapokban jelent sokak számára (százmilliók, milliárdnyi ember számára) problémát: napi megélhetési nehézséget, küzdelmet. Nem egy esetben egész országok, régiók számára jelenti a szegénység a mindennapok valóságát. A szegénység, az éhezés, a munkanélküliség világprobléma/világválság – a Római Klub használta ezeket a kifejezéseket elsőként a klímahelyzettel összefüggésben. Olyan ügy, amellyel foglalkoznunk kell.[6]

 

            A szegénység – a fentiekben írtakkal együtt is – botrány. Eberhard Busch etikájában a következőképpen ír Kálvinra hivatkozva: „Kálvin a szegénységet, a nyomort tűrhetetlen botránynak nevezte.”[7]  Szintén Busch tanulmányában olvashatjuk az alábbi gondolatot: A szociális áldozatok könnyei, a szociális igazságtalanság megsebzik Istent! Mindez botrány a mai világunkban is, még akkor is, ha a statisztikák azt mutatják, hogy a Föld bizonyos régióiban (Kína, Kelet-Ázsia, Észak-Afrika, Latin-Amerika) kevesebb szegény él, mint élt három évtizeddel ezelőtt – miközben a Szahara alatti területeken egyértelműen nőtt a korábbiakhoz képest az abszolút szegények száma a Világbank adatai szerint.

 

Teológiai (bibliai) vonatkozások

 

            A szegénység bibliai vonatkozásait ha nézzük, elég egyértelműnek tűnik, hogy annak oka nem más, mint a szolidaritás hiánya. Jeremiás, Hóseás, Mikeás próféták beszélnek erről, és arról is, hogy a közösségen belül vannak, akik a felebarátaikat szegénységbe taszítják vagy erővel, a legkülönfélébb eszközökkel a szegénységben tartják. Ostorozzák a tisztátalan üzleteket, a „kizsákmányolást”, a földek adás-vételét, a „föld mellé föld tapasztás” és a mértéktelen gazdagodás gyakorlatát.

 

A próféták ostorozzák a „hatalmasokat”, a zsidó közösség vezetőit is. Bírálják a korrupciót (nem csak a gazdaságit!), az igazágszolgáltatással való visszaélést, az igazságtalan adóterheket stb.[8] Az Újszövetségben is találunk hasonló igehelyeket, olyanokat, amelyek a gazdagok elnyomó magatartását ítéli el, pl. Lukács evangéliumában vagy éppen Jakab levelében. Ezek közül néhány, szövegszerűen is:

 

„Tüzet vetek azért Júdára, és az emészti meg Jeruzsálem palotáit. Így szól az Úr: Három bűne miatt az Izráelnek, sőt négy miatt, nem fordítom el; mert pénzért adták el az igazat, a szegényt pedig egy ültő saruért.” (Ámós 2, 5-6)

 

„Mert tudom, hogy sok a ti bűnötök, és nagyok a ti vétkeitek! Igazak nyomorgatói, váltságdíj-szedők vagytok; és elnyomjátok a szegényeket a kapuban.” (Ámos 5, 12)

 

Ámós 8. fejezete a csaló kereskedők ellen szól: „Halljátok meg ezt ti, kik a szegényre törtök, és e föld szegényeinek kipusztítására. Mondván: Mikor múlik el az újhold, hogy gabonát árulhassunk? és a szombat, hogy megnyithassuk a gabonás házat? hogy megkisebbítsük a vékát és megnagyobbítsuk az árát, és hamis mértékkel csalhassunk?! Hogy megvegyük a szegényeket pénzen, és a szűkölködőt egy öltő saruért, és eladhassuk a gabona hulladékát?! Megesküdt az Úr a Jákób büszkeségére: Soha el nem felejtem semmi cselekedetöket! (Ámos 8, 4-7) Hamis a mérleg, hamisak a súlyok, hamis minden – a szűkölködőt pedig egy öltő saruért adják el.

 

Jeremiás próféta pedig így összegezi a helyzetet: Szörnyű dolgok történnek az országban. „A ti bűneitek fordították el ezeket tőletek, és a ti vétkeitek fosztottak meg titeket e jótól! Mert istentelenek vannak az én népem között; guggolva fülelnek, mint a madarászok; tőrt hánynak, embereket fogdosnak. Mint a madárral teli kalitka, úgy vannak teli az ő házaik álnoksággal; ezért lettek nagyokká és gazdagokká! Meghíztak, megfényesedtek; eláradtak a gonosz beszédben; az árvának ügyét nem ítélik igaz ítélettel, hogy boldoguljanak; sem a szegényeknek nem szolgáltatnak igazságot. Hát ezeket ne büntessem-é meg, ezt mondja az Úr; az ilyen nemzeten, mint ez, avagy ne álljon-é bosszút az én lelkem? Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésök szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekesznek majd utoljára?!” (Jeremiás 5, 25-31)

 

            Az Ószövetség kemény szavakkal ostorozza a gazdagok magatartását és a szegényeket bántókat.

 

            Az Újszövetségben Jézus tanítása egyértelműen a fenti prófétai látásmódnak és lelkületnek a folytatása. Csak két igehely ennek szemléltetésére:

 

„De jaj néktek, gazdagoknak, mert elvettétek a ti vigasztalástokat. Jaj néktek, kik beteltetek; mert éhezni fogtok. Jaj néktek, kik most nevettek; mert sírni és jajgatni fogtok. Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek; mert épen így cselekedtek a hamis prófétákkal az ő atyáik.” (Lukács 6, 24-26)

 

És a talán sokak által ismert példázat a bolond gazdagról: „És monda nékik egy példázatot, szólván: Egy gazdag embernek bőségesen termett a földje. Azért magában okoskodék, mondván: Mit cselekedjem? mert nincs hová takarnom az én termésemet. És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom, és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat. És ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél! Monda pedig néki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; a miket pedig készítettél, kiéi lesznek? Így van dolga annak, a ki kincset takar magának, és nem az Istenben gazdag.” (Lukács 12, 16-21)

 

            A Szentírás azonban – a korabeli viszonyok között – megoldásokat is kínál a szegénységgel szemben, a szegények megsegítése érdekében. E rendelkezések legtöbbje a fölhöz és a gazdálkodáshoz kapcsolódik. A legfontosabbak a következők: a termények betakarításánál hátramaradt „maradék” a jövevények, árvák, szegények és özvegyek számára megmaradt termény; a földet ugaroltatni kell, szintén a szegények számára.  Hasonló elvárás volt a betakarításnál az az előírás, hogy a terményt nem volt szabad egészen a telek széléig, „csücskéig” betakarítani, a maradék termény a szegényeket illette. Az „adórendszer” is segítette a szegényeket, így például a templomadót, a tizedet minden harmadik év végén nem a templomnak, hanem a szegényeknek, jövevényeknek, árváknak és özvegyeknek kellett adni.

 

            A bibliai látásmód szerint van azonban a szegénységnek egyfajta lelki dimenziója is – ennek megemlítése szintén fontos. Azaz, a szegénység nem csak botrány – elsősorban a közösségre nézvést –, hanem lehet az áldás forrása is. A szegénység magával hozza a ráutaltság érzését, a lelki szegénységet, a nyitottságot Isten iránt – ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek Istenhez közelíthetnek bennünket. Szegényként, és nem szegényként a szegények, segítségre szorulók iránti odafordulásban. Tudjuk jól, hogy aki inni ad a szomjazónak, ételt ad az éhezőnek, az Krisztusnak szolgál, Krisztusnak ad inni és enni.

 

            A szegénység jelenthet egyfajta egyszerűséget is. Sokakat megszólított és indított életre, Krisztuskövetésre ez az egyszerűség. Az egyháztörténet tele van ilyen példákkal, olyanokkal, amelyekben a szegénység vállalása és a megújulás, a Krisztuskövetés kéz a kézben járt, egymást erősítették. Assisi Ferenc története tán a legismertebb: egyszerűségében, a vállalt szegénységben követte Krisztust és élte meg a Jézusi életet – szabadságban. A vagyon sok esetben valóban megkötöz.

 

Gazdagság

 

            A szegénységet követően néhány gondolat a gazdagságról és a gazdagsághoz való helyes viszonyról.

 

            A gazdagság azt gondolom, hogy önmagában se nem rossz, se nem jó. A gazdagság lehet Isten áldása is, még akkor is, ha a fentebb írtak – a gazdagokat gyakran jellemző „vádak” – gyakran igazak. A gazdagság akkor bűn, ha a vagyon megszerzésére a próféták által is ostorozott törvénytelen úton kerül sor, és ha a nagy vagyon az embert érzéketlenné teszi Isten iránt. Ha az ember nem veszi tekintetbe Istent, és semmibe veszi a szegényt.

 

            Az Ószövetségben a gazdagság többek között a szorgalom jutalma. A gazdagságot és az annak megszerzéséhez szükséges erőt, szorgalmat az Úr adja – olvashatjuk a Szentírásban. 5 Mózes 8, 14-18-ban olvashatjuk a következőt: „Fel ne fuvalkodjék akkor a te szíved, és el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről, a ki kihozott téged Égyiptom földéből, a szolgaságnak házából. A ki vezérlett téged a tüzes kígyóknak, skorpióknak, és szomjúságnak nagy és rettenetes pusztáján, a melyben víz nem vala; a ki vizet ada néked a kemény kősziklából. A ki mannával étete téged a pusztában, a mit nem ismertek a te atyáid, hogy megsanyargasson és hogy megpróbáljon téged, és jól tegyen veled azután:  És ne mondjad ezt a te szívedben: Az én hatalmam, és az én kezemnek ereje szerzette nékem e gazdagságot! Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, mert ő az, a ki erőt ád néked a gazdagságnak megszerzésére, hogy megerősítse az ő szövetségét, a mely felől megesküdt a te atyáidnak, miképen e mai napon van.”

 

Isten adja az erőt, a szorgalmat. És ő az, aki gazdaggá teheti az embert – de szegénnyé is. „Az Úr szegénnyé tesz és gazdagít, Megaláz s fel is magasztal; Felemeli a porból a szegényt, És a sárból kihozza a szűkölködőt, Hogy ültesse hatalmasok mellé, És a dicsőségnek székét adja nékik; Mert az Úré a földnek oszlopai, És azokra helyezé a föld kerekségét.” (1 Sámuel 2, 7-8)

 

Azonban mindaz, amit az ember kap, valójában Istené – ez a gazdagsághoz való helyes viszonyulást is kijelöli a számunkra. Az 1 Krónika 29,16-ban olvashatjuk a következőket: „Oh mi Urunk Istenünk! mind ez a gazdagság, amit gyűjtöttünk, hogy néked és a te szent nevednek házat építsünk, a te kezedből való és mindazok tiéid!”

 

Ugyanakkor – miként azt korábban láthattuk – a gazdagság átok is lehet – különösen például a gyors meggazdagodás, ami mögött nem áldás van. „A hivő ember bővelkedik áldásokkal; de a ki hirtelen akar gazdagulni, büntetlen nem marad.” (Példabeszédek 28,20)

 

Józanító üzenet az is, hogy a gazdagság nem tart örökké, és az is, hogy a gazdagságnak jellemet torzító hatása lehet, ami önmagában is komoly veszély, lásd Példabeszédek 27,24 és Ezékiel 28,5 verseket: „Mert nem örökkévaló a gazdagság, és vajjon a korona nemzetségről nemzetségre lesz-é?”, „Bölcseségednek nagy voltával kereskedésed közben megsokasítád gazdagságodat, és felfuvalkodott szíved gazdagságod miatt.” Ábrahám és Jób példája jó példa: tudnak veszíteni, és a veszteséget attól fogadják, aki adta is. És mindketten gazdagok voltak…

Jézus még erőteljesebb: „Jézus pedig monda az ő tanítványainak: Bizony mondom néktek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyeknek országába. Ismét mondom pedig néktek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. A tanítványok pedig ezeket hallván, felettébb álmélkodnak vala, mondván: Kicsoda üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Máté 19,23-26) Tudjuk jól azonban, hogy e szavak a gazdag ifjúval történt beszélgetés után hangzanak el – és ismerjük annak tartalmát is. Jézusnak nem a gazdagsággal van baja, hanem az azt megosztani nem tudó lelkülettel.

 

Hivatásetika

 

Luthernál a munka hivatásként jelenik meg. Jól mutatja mindezt Weber elemzése A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájában. Weber szerint a lutheri bibliafordítás használta először a „Beruf” szót a mai értelemben hivatásként, majd hamarosan felvette azt az összes protestáns nemzet „világi nyelvébe”. Ehhez – ennek megértéséhez – érdemes némi nyelvi elemzést is segítségül hívni. A német „Beruf” (munka) kifejezés magában hordozza a „rufen”-t, illetve a „Berufung”-ot (elhivatottság, elhívás) is. Azaz a munkáját végző ember Istentől kapott elhívását, a tőle kapott hivatását tölti be; így válik a munka hivatássá, és válik Istent dicsőítő és őt szolgáló cselekvéssé, „szent” magatartássá, etikai, vallásos és erkölcsi dimenziót adva neki.[9] Azaz a szüntelen munkálkodó ember Istent dicsőíti. Ha az elhívatás csak Isten országára, a gyülekezetre, a misszióra stb. irányul, akkor az életet felosztjuk egy világi és egy lelki-szellemi tartományra. Jézus Krisztus azonban mindenek felett úr, Ő igényt tart az élet minden területére. (Lásd erről a későbbi „neokálvinista” Abraham Kuyper vonatkozó gondolatait; Kuyper leghíresebb mondata ezzel kapcsolatban így hangzik: „Nincs az életnek egyetlen olyan négyzetméternyi területe sem, amely ne Krisztus uralma alá tartozna.”)

 

A munkának és az imádságnak természetesen megvolt a szerepe a korábbi római katolikus tradícióban is, a reformációval azonban új színt és komolyabb vallási-etikai dimenziót kapott a hivatás. A kereszténységben sokáig csak a papi, szerzetesi lelki-szellemi elhívatást tekintették elhívásnak. Ebből fakadt az a torz látásmód, amely a „világi” területet kevésbé tartotta értékesnek. A német reformátor ezt másként látta: számára az elhívás nem a világból való kihívást jelentette, hanem azt a megbízatást, hogy másoknak, és ezáltal Istennek szolgáljunk. A „közönséges” foglalkozások is isteni megbízásból fakadnak, amelyre/amelyekre Isten tesz alkalmassá bennünket.[10] Mit jelentett hát az új felfogásban mindez? Elsősorban azt, hogy Isten előtt minden hivatás egyenlő és egyaránt kedves. „A reformáció nem azzal hozott újat, hogy a munka rangját visszaadta, hanem abban, hogy a világi hivatást az egyházi hivatás szintjére emelte. Az egyetemes papság elve szerint minden keresztyén elhívott, vocatus, és ez nemcsak mennyei elhívására, hanem földi munkájára is vonatkozik” – olvashatjuk Szűcs Ferencnél.[11]

 

Luther szembehelyezkedett azzal a korabeli felfogással, miszerint csak a papi (egyházi) munka „szent”. Sőt a szerzetesi életformát kimondottan elvetette. Nem a világtól elzártan kell élni, hanem a világban, a kapott hivatást gyakorolva – hangoztatta Luther.

 

Kálvin társadalmi, politikai, gazdasági nézetei – a német reformátoréhoz hasonlóan – mélyen teológiai felismeréseiben gyökereznek. Igaz ez a hivatás gondolatának esetében is. Luther – miként azt korábban már jeleztem – a hivatás fogalmát már a Római levél magyarázatakor kiterjeszti minden emberi tevékenységre, és ezzel megszüntet minden minőségi különbségtételt a munka tekintetében: a hivatás fogalmát a hivatalra, tisztségre, megbízásra és végső soron minden emberi tevékenységre (munkára) vonatkoztatja. Kálvin osztja e fenti nézetet: a világi hivatás nála is felértékelődik. Emellett ráadásul a hivatás további teológiai tartalmat nyer Kálvinnál: a világi hivatásgyakorlás a genfi reformátornál a hit megélésének és megtartásának egyik formája lesz.[12]

A hivatásetika gondolatához kapcsolódóan – annak fentiekben röviden bemutatott reformátori tanításához kapcsolódóan – érdemes megemlíteni a vasárnap etikáját. A szombatnap (vasárnap) megtartásának mibenléte izgalmas kérdés. Aktualitását mutatta a néhány évvel ezelőtti „boltzár” körüli vita is: számos irányból próbáltak a vasárnapi boltzár mellett és ellen érvelni Magyarországon. Én magam hiányoltam – hívő emberként – azt az egyszerű érvet, hogy a vasárnap ünnepnap! Minden vasárnap ünnep, hisz ilyenkor Jézus feltámadására (is) emlékezünk.[13]

 

Korrupció – teológiai, szociáletikai olvasat

           

            A bibliai szövegekben olvasható kifejezéseket magyarul a pusztulás és a megsemmisítés szavakkal tudjuk a legjobban visszaadni – ezek azok, amelyek valamilyen módon a korrupcióhoz kapcsolhatók. Az eredeti szövegben található kifejezések (pl. sahát, hashatá) corrumpo, corruptio szavakkal jönnek át a latin fordításokba. Ma érthetünk alatta megvesztegetést, csúszópénzt. Lássunk néhány bibliai példát!

 

            Az Ószövetségben a jelenség ellen (többszáz eset!) küzdöttek a próféták, bírák. Kezdetektől fogva igaz ez a megállapítás. Jákob korrupciója (elsőszülöttség megvétele) közel 4000 éves történet![14] Ézsaiás kifejezetten a fejedelmeket ostorozza.

 

            Az újszövetségi szövegek közül a legdrámaibb Jézus története, benne a főpapok és Júdás magatartása. Jézus elárulása a korrumpálható főpapokkal kezdődik: Júdás és a főpapok története a lelki hatalommal való visszaélés és a korrumpálhatóság valóban drámai története. Ráadásul ennek a korrupciónak (is) halál a vége – Jézus és Júdás halála (Mt 27). Jézus sírjának az őrzésénél (a „magyarázatnál”) is előjön a pénz és a korrupció mozzanata (Mt 28, 11-).

 

            E helyen érdemes egy lehetséges teológiai, szociáletikai definíciót adnunk magának a fogalomnak. A Békefy Lajos szociáletikus által rögzített fogalmat használom – átgondolt, a különböző dimenziókra is figyelő meghatározás: „Korrupció tehát az, amikor valaki a lehetőségeit, helyzetét nem rendeltetésszerűen, törvényesen használja, hanem személyes előnyszerzés, önző érdekei elérése céljából visszaél helyzetével és a rábízott eszközökkel. Ezzel tönkreteszi, megrontja mások, illetve akár egy nagyobb közösség (nemzet, korszak) életét.”[15]

 

            A teremtő Isten nem akarja a korrupciót! Érdemes Békefy ehhez kapcsolt „analógiáit” is megemlíteni:

            a korrupció öl és rombolja az életet ßà Isten az életet akarja és védi

            a korrupció semmibe veszi a szegények jogait ßà Isten igazságosságot akar

            a korrupció akadályozza a gazdasági fejlődést ßà Isten tényleges fejlődést akar

            a korrupció rombolja a bizalmat és a megbízhatóságot ßà Isten közösséget épít

            a korrupció erőszakkal, akár katonai erővel is él ßà Isten békét akar

            a korrupció rombolja a hitelességet és az összetartást ßà Isten emberséget akar

 

            Christoph Stückelberger zürichi egyetemi tanár – a globethics.net alapítója – pedig az alábbi korrupciófajtákat különbözteti meg: kis korrupció (visszaélés a szegények helyzetével) , nagy korrupció (visszaélés a politikai hatalommal, pénzzel), felhasználati korrupció (visszaélés a szolgáltatásokkal) és szürke korrupció (favorizálás, tisztességtelen előnyben részesítés).

 

Közös felelősséggel az igazságos társadalomért

 

            Végezetül – az egyházi szerepvállaláshoz, felelősségvállaláshoz kapcsolódóan – egy közös (katolikus és protestáns) „állásfoglalást”, 2014-ben megjelentetett közös nyilatkozatot említek meg és mutatok be röviden. A nyilatkozat neve, elérhetősége:[16]

           

Ez a nyilatkozat a globális kihívásokra, „világproblémákra” kíván teológiailag is megalapozott válaszokat adni. A témánk szempontjából a legfontosabb mozzanat a közös felelősségvállalás és elköteleződés a szociális piacgazdaság továbbvitele mellett. Az irgalom fogalma kötelezi az egyházakat a szegények melletti kiállásra – és a szociális piacgazdaság ennek egy eszköze. Fontos hangsúlyt kap az ökológiai fenntarthatóság gondolata is. Ezzel összefüggésben európai szintű felelősségvállalást követel az irat, ill. közösségi szintű szolidaritásvállalást. De vallja a gazdaság és a morál egységét is olyan értelemben, hogy a gazdaság szereplőit is kötik társadalmi elvárások, ill. az etika.

 

Befejezés

 

            Szegénység, gazdagság, hivatásetika és korrupció fontos témák. Lényeges, hogy lássuk ezek bibliai összefüggéseit, teológiai dimenzióját is. Ehhez kívánt jelen tanulmány egyfajta bevezetés, „kedvcsináló” lenni. A mélyebb összefüggésekhez figyelmükbe ajánlom a 2017-ben megjelent Protestáns szociáletikai kézikönyv gazdasággal foglalkozó fejezetét továbbá Max Weber és Ernst Troeltsch munkái mellett Békefy Lajos honlapunkon is olvasható írásait.

 

Írta: Dr. habil. Birkás Antal (egyetemi docens, KRE ÁJK, a KDNP Protestáns Műhely elnöke, a KDNP Országos Elnökségének tagja)

 

           

 

[1] Tanulmányomban a fentiek vizsgálatára törekeszem, úgy azonban, hogy a kérdések egyházi vetületére is igyekszem tekintettel lenni.

[2] Lásd 1Móz 1,28, 1Móz 2,15, 1Móz 17,8 és 5Móz 10,14 igehelyeket.

[3] Máté 6,19. A szegények különösen közel vannak/lehetnek Istenhez: szorult helyzetükben hozzá fordulnak, Ő az ügyük védelmezője. Számukra Isten utolsó ítélete hozhat „kiegyenlítést”, miközben a gazdagok nagyon gyakran istentelenek és csak az ítéletet várhatják (lásd Zsolt 22,25-27; 37; Lk 1, 51-53). Maga Jézus is boldognak mondta a szegényeket, és erős hangon intette, figyelmeztette a gazdagokat (Lásd Mt 5,3-6; Lk 6,20-26). Sőt, maga Jézus saját követőitől a vagyon megosztását, szegénységet követelt, illetve azt, hogy Isten országáért mondjanak le a vagyonról, minden földi javukról. Lásd például Assisi Ferenc életét, aki nem egyszerűen az egyszerűség mellett tett hitet, hanem a szegénység mellett, azt önmagában célként látva, szegénység úrhölggyel eljegyezve magát.

[4] Lásd például Kol 3,5. A Károli-fordításban: „öldököljétek meg (…) a fösvénységet, ami bálványimádás.”

[5] A fentiekkel – illetve a később említett „egyházi felelősségvállalással” – kapcsolatban lásd a fentebb idézett Békefy–Birkás-kötet mellett (Napjaink dilemmái – Protestáns válaszok. Szociáletikai kézikönyv mindenkinek. Szerk.: BÉKEFY, Lajos – BIRKÁS, Antal. Barankovics–GONDOLAT. Budapest. 2015.) a KDNP Protestáns Műhely Tanulmányi Füzetei III. és IV. számát (elsősorban is Christoph Stückelberger és Békefy Lajos írásait).

[6] Ferenc pápa Laudato si enciklikájában pedig össze is köti a kettőt – a klímaválságot és a perifériákon élők helyzetét. A „zöld enciklika” számos helyen hangsúlyozza azt a tényt, miszerint a változások épp a legszegényebbeket sújtják leginkább.

[7] Busch etikájának magyar fordítását lásd SZÁSZFALVI, László – JAKAB, László Tibor: Kálvin társadalmi gondolatainak időszerűsége. A KDNP Protestáns Műhely II. tanulmányi füzete. Budapest, 2009. 18-20. oldalak.

[8] Túl a prófétákon: a legkülönbözőbb korokban volt a kritika egyik fő alapja a hatalommal való visszaélés és a megvesztegetés. Lásd például a bírák korának a végét.

[9] Chadwick, Owen: A reformáció. Osiris Kiadó. Budapest. 2003. 175. oldal, továbbá a „hivatás” fogalmának elemzésével kapcsolatban Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat. Budapest. 1982. 87-100. oldalak.

[10] KUBERSKI, Jürgen: Mi az elhívatásom? Ethos. 22. évf. 85. 38-40. oldalak.

[11] SZŰCS, Ferenc: Teológiai etika. A Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya. Budapest. 1993. 167. oldal.

[12] FAZAKAS, Sándor: Kálvin szociáletikájának időszerűsége. In: Kálvin időszerűsége. Tanulmányok Kálvin János teológiájának maradandó értékéről és hatásáról. Szerk.: Fazakas Sándor. Kálvin Kiadó. Budapest. 2009.

[13] Azaz, a vasárnap nem csak a „sabbatra”, a nyugalom napjára utal, de emlékeztet is bennünket Jézus feltámadására.

[14] 1Móz 25, 29-31.

[15] A már többször idézett Békefy–Birkás-kötet 179. oldala.

[16] Más dokumentumot és akciót is meg lehetne említeni, így például a Reformátusok Világszövetségének korrupcióellenes állásfoglalásait, cselekvési tervét.