Gyorshír: Dr. h.c. Ruth Epting
életének 97. évében szülővárosában, Bázelben
hazatért Teremtő és Megváltó Urához.
Ruth Epting lelkésznőt sokan ismerték Európa szerte. A Kárpát-medence egyházi köreiben is sokan és sokfelé. Magyarok és nem magyarok, reformátusok és más felekezetűek. Határozott református karaktere, éppen ezért ökumenikusan bátran nyitott szíve, politikai határokon, szögesdrótokon átívelő szeretete, evangéliumi, örvendező lelkülete Jézus Krisztus misszionáriusnőjévé formálta őt. Írásaiban, könyveiben, szervező munkájában fáradhatatlanul küzdött a nők egyházi szolgálatának megbecsüléséért. 1994-ben nálunk is megjelent nagyszerű könyvének fordítása, Szabadon az Úr szolgálatában címmel, a nők helyzetéről, küldetéséről, feladatvállalásáról az egyházban és a társadalomban. 1975 májusa óta ismerhettem, amikor a bázeli Münsterben történt felszentelésemkor először megszólított. Most az emlékezés és a tiszteletadás csendjében lapozgatom csaknem egy évszázados életének történetét a szívemben. És áldom Érte az egyház Urát, Aki sokakat gazdagított meg és tett szilárddá a tiszteletes lelkésznő szolgálata révén.
„Folyamatos véleménycserében egy életen át”
Dr. h. c. Ruth Epting, svájci református lelkésznő az elsők között volt hazájában és kontinensünkön is, aki életét teljesen az Úr szolgálatának szentelte protestánsként. Soha nem ment férjhez, mégis számos lelki gyermeke él és szolgál a világ sok pontján. Mai fejjel és tapasztalatokkal azt írnám, ő egyszerre volt a katolikus Teréz anya, meg a kopt kairói Maggie Gobran, mindkettőjük irgalmas szívével. Meg Marie Dentiére, Kálvin harcias női teológus kortársa Genfből, aki egyedüliként kapta meg a reformáció genfi emlékműve előtt a nevét őriző kőmemória tömböt. De fellelhetők voltak Ruth lelkésznő lelkében a reformáció istenáldotta lelkületű, lírai és a Szentlélektől spirituális érzékenységűvé tett asszonyainak a finom rezdülései, így például a klasszikus műveltségű Olympia Morata firenzei Luther és Kálvin-követőé, műfordítóé, elmélyült érdeklődéssel gyűjtött ismereteiben. És hogy hazafelé is tekintsünk: Árva Bethlen Kata imádságos és naplóíró alapossága, meg Lorántffy Zsuzsanna határozott, szervező lendülete is. Nem véletlen, hogy még kameruni szolgálata során, 1971 őszén megírt könyvében, ami életének szellemi foglalata, így fogalmazott: „Folyamatos véleménycserében élek sok-sok asszonytestvéremmel egész Európában”. S az előszóban a női egyházi szolgálat és a maga szolgálata bibliai kristálytengelyeként írta le e két Igét: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát
szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni” (Galata 5,1), valamint: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (János 8,36).
Bázeltől Bázelig – Afrikán át Krisztus küldetésében
A svájci református teológusnők doyenje, korelnöke élete, munkássága Bázeltől-Bázelig 97 esztendőt ölel fel. S milyen korban! És milyen körülmények között! Az első református teológusnők nagy bázeli nemzedékéhez tartozott, a református világ szellemi központjában kiképzettekkel, Marga Bühriggel, Dorothee Hoch-hal, Else Kählerrel, akik olyan nevek, mint hitünk erdélyi nagyasszonyaié. A 20. század református, de egyben protestáns teológiai megújulását világméretekben ösztönző Bázel szülötte volt, magasan kvalifikált műveltségű, pietista, mélyhitű, imádkozó család gyermekeként. Édesapja a ma már 200 éves, az evangéliumot, s nem az európai gyarmatosító gőgöt, lehengerlő attitűdöt, hanem a szolgáló Krisztust exportáló Bázeli Misszió munkatársaként, tudósaként korán elvitte őt Afrikába, Ghánába. Majd 1939-1941 között a Német Hitvalló Egyház berlin-dahlemi központjában nyert kiképzést egyházi női munkára. 1942-1946. az idői mérföldkövei egyetemi tanulmányainak, amiket a Bázeli Egyetem Teológiai Fakultásán folytatott. Lelkészi diplomáját ott szerzi, majd ott szentelik fel. 1952-ben az Egyházak Világtanácsa Ifjúsági Osztálya delegálja Indiában tartott nagygyűlésére, ezen a nők és a férfiak közös egyházi szolgálatának a kérdéseivel foglalkoztak. 1954-ben a bázeli Egyetemi Klinikákon vállal lelkigondozói munkát, majd 1960-ban önálló gyülekezeti lelkésszé választják az Oekolampad Gyülekezetben. Még közszerepléssel járó hivatalt is vállalt, nőként elsőként a városi vezetésben. Később Bázel Kanton közéletében is tevékenyen részt vett. 1971-ben az ún. harmadik világban, a fejlődő országok között jó hírnévnek és elfogadottságnak örvendő Bázeli Misszió kiküldötteként Kamerunba megy, ott a Nyasosoi Teológiai Akadémián tanszéki munkát kap, ószövetségi tudományokat tanít leendő lelkészeknek. 1982-ben egyik megalapítója az Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának. Számos nemzetközi szervezet tagjává választják. Kapcsolatba került a közép-kelet-európai egyházakkal, azok női munkásaival, sokan kaptak rajta keresztül svájci és más ösztöndíjat. 1989-ben a bázeli egyetem gazdag életművéért díszdoktorátust adományozott neki. Szinte haláláig igyekezett fenntartani igen széleskörű kapcsolatait, tanítványai és lelki gyermekei, közöttük magam is, világszerte főhajtással és szívbéli tiszteletadással, Istent magasztalva búcsúzunk tőle.
Személyes emlékek – Bázeltől Délvidékig, szomorú magyar közjátékkal
Először Bázelben találkoztam vele. Éppen az ottani híres Münsterben, nagytemplomban voltam lelkészszentelésemen. Miután édesapám, Röhrig G. Gyula délvidéki lelkipásztor befejezte németnyelvű ünnepi igehirdetését, és megtörtént a hivatalos felhatalmazás a református lelkészi szolgálatra Svájc, s a világ valamennyi németajkú református gyülekezetében, a köszöntők és áldáskívánók sorában odalépett hozzám, kedvesen, sugárzó mosollyal és
tekintettel bemutatkozott, majd pár szóra félrevont: „Lenne kedved Afrikába menni - tanítani? Nigériába, teológiát, ószövetséget? A Bázeli Misszióban felkészítenek a szolgálatra….”. Annyira meglepett ajánlata, hogy akkor még nem tudtam, mit válaszoljak. Ezzel a meglepetéssel és határozott ajánlattal kezdődött kapcsolatunk. Akkor 1975. május 27-ét írtak, áldozócsütörtök volt.
Neki köszönhetem, hogy mélyebben megismerkedtem a Bázeli Misszió nagyszerű történetével, munkásságával és misszionáriusaival. Felejthetetlenek maradnak Ruth látogatásai az egykori Jugoszláviai Református Keresztyén Egyházhoz tartozó gyülekezetben, Piroson, ahol 1980-1988 között szolgáltam lelkészként. Többször kísérhettem vetített képes előadói körútjain tolmácsként, amiket Baranya és Bácska református gyülekezeteiben tartott a misszióról. 1982-őt írtunk, amikor kérésére útnak indultunk Magyarországra, hogy meglátogassuk Dobos Károly „bácsit”, lelkészt, a lepramisszió lelkes és áldozatos szervezőjét. Budapestig utazhattam, majd innen fegyveres kísérettel, minden személyi okmányomtól megfosztva, visszakísértek Kelebiáig, s kiutasítottak az országból. Azóta sem tudom, miért. Ruth lelkésznő mérhetetlen felháborodással fogadta a kommunista magyar hatóságok megalázó intézkedését. Rövid idő múlva Hans Schaffert úron, a HEKS, a Svájci Egyházak Segélyszervezetének igazgatója révén próbálta tisztázni a példátlan esetet. Kiváltképpen azért, mert négy éven át a HEKS ösztöndíjasaként ez érthetetlen és sértő volt a magyar egyházakat komoly lelki és anyagi támogatással segítő svájci szervezet számára is. Hosszadalmas tárgyalások, megbeszélések kezdődtek a magyar egyházi vezetéssel. 10 évbe tellett, míg a kérdés megoldódott, és ismét magyar földre léphettem! Ebben Ruth Epting tiszteletes „anyámnak” elévülhetetlen érdemei vannak.
Isten útjai tovább vezettek együtt minket
1986 áprilisában Újvidéken került sor arra az ökumenikus női szimpóziumra, melyen Ruthnak kulcsszerepe volt az akkorra már jól működő Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fóruma képviseletében. Érdeklődése, nyitottsága az ortodox világ iránt már ekkor megmutatkozott. A szimpóziumon öt felekezetű és öt nyelvű közösség magasztalta egyetlen Urunkat, magyarul, szerbül, ruszinul, szlovákul és németül, reformátusok, ortodoxok, katolikusok, evangélikusok, metodisták egy szívvel és egy lélekkel. Akkoriban ezt jegyezte be gyülekezeti vendégkönyvünkbe: „Csodálatos, hogy újra gyülekezetedben és lelkészlakásodban lehetek, és látom, hogy munkád jó gyümölcsöket terem. Isten óvjon!”. Igen, óvott, s újra és újra összehozott minket. Már magyarországi tartózkodásom során lehetővé tette, hogy Ruth meghívására kis családommal az angliai Yorkban részt vehessünk az európai női fórumon, majd a budapesti fórumon, 1994-ben. Ezen részt vettek magyar nőtestvérek is, az ő hívására és közbenjárására is. Erdélyből Soós Noémi, itthonról Dr. Pásztor Jánosné, Karsay Eszter, Vörös Éva, evangélikus részről Pintér Márta és Keveházi Klára. Egészen a múlt évi találkozásunkig, amire Bázelben került sor, többször meglátogattuk egymást. Mindig nagy érdeklődéssel kérdezgetett a magyarországi, Kárpát-
medencei női munkáról. Megragadó volt az a figyelem, amit az ortodox spiritualitásnak szentelt élete utolsó két évtizedében. Ebben talán az is motiválta, hogy fivére a sztálingrádi csatában halt hősi halált. Sírja felkutatásáért sokat tett, s többször megfordult a messzi nyírfás tájakon. Neki köszönhettük azt is, hogy férjem, a Magyar Rádiónál, a református adásokban végzett szolgálata idején, 2000-ben, amikor rendkívüli alkalomként Kálvin genfi templomából közvetíthette a jubileumi istentiszteletet Tőkés László püspök úr igehirdetésével és Orbán Viktor miniszterelnök úr köszöntő beszédével, rádiós munkatársakkal együtt egy bázeli protestáns otthonban, az El Roi-ban szállhattunk meg. Itt mi egy hónapon át szolgálhattunk is.
Azt gondolom, hogy Ruth Epting tiszteletes asszony, bázeli lelkésznő gazdag életének ez csak egy cseppnyi tükre. Sokan, sokféleképpen nyertek áldást áldott életéből. Soli Deo Gloria!
Részlet egy interjúból, amit 90. születésnapja alkalmából készítettem vele
„KAMERUNBAN ÉLTEM ÉS DOLGOZTAM…”
Miként alakult, hogy éppen a Kameruni Presbiteriánus Egyházban bontakoztattad ki tevékenységedet? - 1947-ben szenteltek fel lelkésznek, miután nehéz időkben, 1939-1945 között, elvégeztem teológiai tanulmányaimat és már több éven át gyülekezetben szolgáltam Bázelben. Mivel szüleim Ghánában voltak misszionáriusok, ez a fajta szolgálat, vonzóvá vált számomra. 1971-ben szabadságot kaptam a gyülekezeti munkából és teológiai oktatást vállaltam Kamerunban. A Y.W.C.A. (Young Women’s Christian Association = Fiatal Nők Keresztyén Szervezete), amelynek 1953 óta svájci vezetője voltál, 1971-ben tartotta világkonferenciáját Ghánában? Részt vettél azon? - Igen, ez az időszak volt, amikor a keresztyén nők felelősségvállalása megindult világszerte az egyházakban és a társadalom különböző területein. Ahogyan könyvemben leírtam (magyar fordításban is megjelent: Szabadon az Úr szolgálatában - Nők az egyházban és a társadalomban, Budapest 1994) és ma is vállalom, a női emancipáció előmozdítója voltam, de nem a feminizmus elképzelései szerint. Különben is, ma már a feminizmuson is túl vagyunk – mondja a majd egy évszázadot megélt lelkésznő és tapasztalt szervező – de a női mozgalom aktív kell hogy maradjon. Szükség volt a feminizmusra, hogy az önállósulás és felelősségvállalás az egyházi hierarchián belül is megvalósuljon, de most már a munkatársi, közös, azonos és mégis különböző adottságok szerinti együttműködés és összefogás kell, hogy egyre inkább megvalósuljon. Kamerun az első világháború előtt német gyarmat volt. Később egy harmada francia, két harmada angol fennhatóság alá került. A Bázeli Misszió Afrika különböző országaiban tevékenykedett. Kamerunban hogy fogadták a női teológiai tanárt, az európai embert? - Kamerunba úgymond „haza” mentem. Szüleim és a Bázeli Misszió révén annyi mindent hallottam, olvastam és az elbeszélések révén már ismertem, hogy családias, intenzív időket élhettem közöttük. Nyasosoban dolgoztam, amely Kamerun hegyvidékén található, ahol a
teológiai iskola létrejött és ahol mintegy 40 férfi és nő tanulta a szent tudományt. A női hallgatókból kezdetben nem lettek lelkészek, de ma már ott is a nők lelkészi szolgálata természetes és elfogadták. Az 1983-ban aláírt ENSZ megállapodáshoz tartja magát Kamerun is, amely szerint a nők minden fajta diszkriminációja tiltott, egy olyan országban, amely még nagyon is a patriarchális hagyományok szerint működik. És Te milyennek láttad az ottani keresztyéneket? - Más emberré lettem! Mintha kicseréltek volna. Átéltem a nyíltszívű, sokszínű szabadságot, az igazi örömet – a Krisztus arcán – a kameruniak arcának láttán. Ha a kameruni éveket egy Igével lehetne jellemezni, a 16. Zsoltár ide illő: „Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszett nekem.” (6.vers) Ellenálló, kitartó és elszánt női vezetőnek ismertünk meg Téged itt Európának ezen a közép-keleti vidékein is. Valóban egész életed az egyház és a teológia szolgálatában állt? Saját családra nem vágytál soha? - Pietista családból származom. Szigorú apámmal sokszor folytattunk heves vitákat. Ő német volt, anyám svájci. Három fivérem és egy fiatalabb nőtestvérem volt. Soha nem tudtam csak úgy magammal foglalkozni. Mindig kellett cél, terv és strukturált életfeladat. Öregségemre sem vagyok egyedül. A kolostorba vonulás gondolatát elvetettem, hiszen én mindig a világban éltem, politikai felelősséget is vállaltam, népes a családom… Népes családom körében ünnepeltem 90. születésnapomat is, testvérek, unokatestvérek, hittestvéreim körében. Pozitív életfelfogásod engem is másokkal együtt felvidított. Mosolygós vidám arcod, kellemes társalgó stílusod és nyitottságod megragadott. Isten éltessen így továbbra is. - Kamerunból származik a kifejezés: „Docilité envers Dieu” – Legyünk fogékonyak és tanulékonyak Istennel szemben. Ez nem vak engedelmességet jelent, hanem Isten erejének átvételét magamba. Csak így valósulhat meg az igazi önmegvalósulás. Én a fiatal afrikai egyházaktól sokat tanultam. Isten megtartó szeretetét tapasztaltam meg közöttük, amely nagyobb a mi szívünknél. Ezt a megtapasztalást kívánom az imádkozó asszonyoknak Magyarországon, amikor testvéreikkel ünneplik a világimanapi istentiszteleteket.
Írta: Dr. Békefy-Röhrig Klaudia
