Az elmúlt évben számos alkalommal „mutatkozott” meg műhelyünk. A legfontosabb alkalmak, események:

 

Semjén Zsolt elnök úr javaslatára tavaly ősszel országjárásba kezdtünk.

2014 novemberében indultunk Nyíregyházán.

 

További rendezvényeink:

• Budapest, Fasori Evangélikus Gimnázium, 2014.12.: „Belülről fejlődő európai ékszerek” c. előadás (Loksa Gábor)
• Páty, 2015.01.: A keresztyénüldözés egykori és mai formái (Dr. Békefy Lajos)
• Budapest, Fasori Evangélikus Gimnázium, 2014.02.24.: „Magyar diáklány Brazíliából” – Iossi Szabó Sarah Sofia mesél: Hogyan őrizte meg családja a magyarságát Dél-Amerikában négy nemzedéken át? Továbbá: Zsonda Márk és Dr. Birkás Antal előadása
• Debrecen, 2015.03.02.: Dr. Békefy Lajos előadása (Keresztyénüldözés aktuális helyzete)
• Sárvár, Presbiteri Csapatépítő Tréning (Birkás Antal-Hafenscher Károly)
• Békéscsaba, 2015. 03. 6-8.: VIII. Határmenti Baptista Karvezetői és Énekkari Kurzus (a KDNP PM aktív szervezői közreműködésével)
• Mosonmagyaróvár, 2015. május 20.: Az ember felelőssége a társadalomban. Lakható marad-e a föld? (Dr. Birkás Antal és Loksa Gábor előadása)
• Sopron (több alkalom is, köztük Rostoványi professzor előadása!)
• Csákvár, 2015. október 31. (Dr. Birkás Antal), ünnepi – reformációi – előadás

 

A legutóbbi alkalom a révfülöpi küldöttgyűlésünk volt. Ennek részletesebb beszámolója itt olvasható:

 

VISSZATEKINTŐ FÖLJEGYZÉS

A KDNP PM ORSZÁGOS KONFERENCIÁJÁRA

RÉVFÜLÖP, 2015. NOV. 20-22.

 

A konferenciát, s a közgyűlést a konstruktivitás, az aktív részvétel és a PM történetében hosszú évek óta most először megvalósult CDU/CSU EAK/PM munkaközösség rangban harmadik felelős vezetőjének, Christian Meissner evangélikus lelkész úrnak, a német PM szövetségi, azaz országos ügyvezető igazgatójának jelenlétében a nemzetközi kitekintés jellemezte. Személyében, hozzászólásaiban, előadásában, majd a közvetlen megbeszéléseken és beszélgetésekben körvonalazódott a nagy német testvérpárt és a mi PM-ünk közötti hosszabbtávú együttműködés lehetősége.

 

Meissner úr előadásában, aminek fordítását az alábbiakban csatolom, a német testvér PM 60 éves történetére tekintett vissza, a német politikában évtizedek óta meghatározó „C”, azaz a keresztyén alapállás és közéleti felelősség hangsúlyait vette sora. Természetesen és szükségszerűen szólt a migrációval összefüggő kérdésekről, hangsúlyozva első renden a német kormány humanitárius elkötelezettségét, s ennek megfelelő szempontok érvényesítését a befogadásnál. De kitért – tekintettel az akkor még előttünk álló – párizsi klímacsúcs kapcsán az ökológiai felelősségre, annak pártpolitikai és oktatáspolitikai aktualitásaira. Dr. Békefy Lajossal, a KDNP PM külügyi titkárával folytatott személyes megbeszélései során körvonalazódtak az együttműködés konkrét lehetőségei. Ennek értelmében – átadva dr. Thomas Rachel CDU/CSU EAK/PM elnökének, parlamenti oktatásügyi államtitkárnak a testvéri üdvözletét –, a következő konkrét pontokban jelölte meg a közeledés és a kibontakozó együttműködés konkrétumait:

1. a reformáció 500. évfordulójának tiszteletére tartandó nagyszabású Kirchentagra – országos konferencia napokra – a KDNP PM reprezentatív szintű részvételre kap majd meghívást, amire 2017 júniusában kerül sor;

 

2. a következő évben a német EAK-elnökség által meghatározott időben sor kerülhet egy bemutatkozó „villámlátogatásra”, melyen a mi PM-ünk részéről az elnök, az elnökhelyettes és a külügyi titkár kap meghívást;

 

3. a minden évben több helyszínen és több témában megtartásra kerülő tematikus konferencianapokra, illetve politikai képzési hétre meghívást kaphat a mi PM-ünk vezetése mellett néhány aktív helyi szervezet vezetője is, a kontingenst és a kondíciókat később határozzák meg;

 

4. lapjukban, az Evangelische Verantwortungban/Protestáns Felelősség Ungarn – KDNP PM rovatcímmel minden számban biztosítanak helyet híradásainknak, cikkeinknek, a sajtókapcsolat tartására dr. Békefy Lajost kérte meg Christian Meissner úr. Az első, bemutatkozó cikk pontosan a révfülöpi alkalomról szól majd, a 2016./1. számban, képekkel, később bemutathatjuk a KDNP online lapját, a PM mellékletet, a Barankovics honlapot, és a fontosabb KDNP-hírekről is küldhetünk anyagot

 

Meissner úr hazatérése után egy nappal visszajelzett a külügyi titkárunkon keresztül, s megköszönte a tanulságos konferenciát, a részvételi lehetőséget, s jelezte: Thomas Rachel államtitkár, országos elnök urat már hétfőn, november 23-án tájékoztatta benyomásairól, megbeszéléseiről, és a karlsruhei országos választmányi ülésen is tájékoztatást adott a kapcsolatfelvételről, melyen Angela Merkel kancellár asszony és több miniszter is részt vett.

 

Meissner úr külön megkért, adjam át dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, KDNP elnök úrnak köszöntését és sajnálatát, hogy rövid személyes találkozásra most nem kerülhetett sor. Köszöni a lehetőséget, hogy a Parlamentben egy órás német nyelvű idegenvezetést biztosítottak számára, ami „nagyon impresszív” volt, ahogyan fogalmazott.

 

A révfülöpi konferencia előadói magas szinten és igen felkészülten prezentálták előadásaikat: Christian Meissner úron kívül emeritus prof.  Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke szuggesztív módon kapcsolta össze az építőművészet inspirációit a politikai tevékenységgel és felelősséggel. Dr. Békefy Lajos: Merre mégy Európa? – Migrópa és/vagy Eurábia című előadásában behatóan foglalkozott napjaink migráns történéseik hátterével, a bibliai migráció fogalmával, ami eredeti jelentésében merőben más volt, mint a Seregek Ura által motivált migráció, az exodus. Felidézte a fogalom jelentésének történelmi tartalmait, el egészen a mai paramigrációs, rátelepülő jellegű katonai lopakodás jelenségéig, a világvallások és kultúrák közötti 21. századi versenyfutás várható hatásait és a lehetséges cselekvési stratégiákat is sorra vette. A szombati főnapon mód adódott egy tihanyi látogatásra is, melynek során dr. Korzenszky Richárd főapát úr tartott egy órás vezetést vendégünknek az apátságban és a magyar történelemben. Az esti program keretében Loksa Gábor meteorológus tartott érdekes és gyakorlati szempontokkal megtűzdelt előadást a klímaváltozás kihívásairól, a lehetséges személyes és közösségi védekezés, illetve megelőzés számos hasznosítható példájával. Dr. Kappéter István pszichiáter az ISIS katonák pszichológiai tipizálásról szólt, főként a gyógyszeres befolyás alatt elkövetett vakmerő, félelemmegvető tetteik összefüggésében.

Dr. Badacsonyi Zoltán PM alelnök vezette a kétnapos konferenciát dr. Birkás Antal elnök úr váratlan baleset miatti távolmaradása következtében. Az első napon került sor dr. Semjén Zsolt elnök úr köszöntő levelének a felolvasására. Az alelnök úr moderálásával került sor a közgyűlésre, illetve kétszer arra, hogy dr. Birkás Antal elnök úr skype-on tudta köszönteni a résztvevőket. A közgyűlés jóváhagyta az elnöki beszámolót, ami prezentációs formában került bemutatásra, illetve néhány alapszabály módosítást – ez utóbbiak a helyi szervezeteink megerősítésének a célját szolgálják. Meghatározták a jövő évi programokat, illetve a külügyi titkár javaslatára felvették a programba a határon túli magyar, illetve nemzeti keresztyén vagy néppártokkal a kapcsolatfelvétel keresését, kiépítve így is a határokon átívelő kereszténydemokrata együttműködés konkrét formáit és lehetőségeit. A zárónapon, vasárnap délelőtt ökumenikus istentiszteletre került sor a révfülöpi evangélikus oktatási központ igen jól felszerelt előadójában. Igehirdetéssel dr. Hafenscher Károly evangélikus lelkész, miniszteri biztos szolgált, az úrvacsorai liturgiát dr. Békefy Lajos református lelkész végezte.

 

A jelenlévők ellátása, ennek következtében a kötetlen esti beszélgetések tovább erősítették a PM-en belüli személyes és politikai, hazai és nemzetközi kapcsolatokat. Tagjaink a Zemplén megyei Goloptól, Debrecenen át, Tatabányáig, Pátyig, Budapestig, Győrig/Sopronig lefedték az ország jelentős területeit.

 

Budapest, 2015 ádventjében

 

Dr. Badacsonyi Zoltán             Dr. Birkás Antal      Dr. Békefy Lajos                    

       PM-alelnök                            PM-elnök              PM külügyi titkár

(A följegyzést készítette dr. Békefy Lajos)

 

 

Christian Meissner előadása itt olvasható:

 

A CDU/CSU PROTESTÁNS MUNKAKÖZÖSSÉGÉNEK

 RÖVID TÖRTÉNETE ÉS JELENTŐSÉGE

CHRISTIAN MEISSNER

Előadás a KDNP PM országos konferenciáján,

Révfülöp, 2015. november 20-22.

BEVEZETÉS

 

Az élet(világoknak) manapság már elfogadottnak tekintett pluralitása – a toleranciával és a nyilvános véleményszabadsággal együtt – a modern szabad és demokratikus rend, illetve az általa átitatott politikai és társadalmi kultúra nagy vívmányai közé tartozik. A pluralitás a demokrácia lényegi jellemzője, mégpedig kezdetektől fogva. Ott, ahol a sokféleséget (latinul: plures), s az általa befolyásolt érdekeket és ügyeket rendezett, transzparens és egyenrangú módon alkalmazzák a mindenkire érvényes törvényekkel összhangban, s így a társadalom egészére is kiterjesztik, ott végérvényesen elköszönhetünk a totalitárius egyeduralomtól (így a monarchiától, a türannoszoktól, a diktatúrától) vagy az elitista, exkluzív „kevesek uralmától” (az oligarchiától). A pluralitás mai értelmezése még másban is eltér a korábbi koroktól és korszakoktól: a pluralitást a modern és szabad demokrácia értelmében először ott fogják fel lényege szerint, ahol azt nem szükséges rossznak tekintik a bonum commune közösség értelmében, hanem egyenesen alapnak és előfeltételnek tekintik a jó közösség megteremtéséhez vezető úton.[1]     

A reformáció korától fogva, ami nem csak teológiai és egyháztörténelmi értelemben, hanem szellemtörténetileg, társadalom-, és kultúrtörténetileg is nagy befolyással rendelkező európai szabadságmozgalom, tehát ennek kezdete óta tudjuk, hogy a helyesen értelmezett pluralitás fogalma Jézus Krisztus földi egyházának is tagadhatatlan ismertetőjegye, annak az egyháznak, amiről már az óegyház tudta, hogy mindig konkrét helyi közösségben, a gyülekezetekben létezik. A keresztyén igazságért folytatott küzdelmet és vitát, s az ennek következtében fellépő szakadást a nyugati keresztyénségen belül csak a reformáció történetében teljes mértékben tudatlan és járatlan szemlélő tekintheti elszomorító „egyházi üzemi balesetnek”.

Valójában ez a feltételezett üzemi baleset csupán egyik (minden bizonnyal a legjelentősebb és komoly következményekkel járó) megjelenési formája a keresztyén igazságért folytatott általános és alapvető küzdelemnek, amit a különböző korokban a különböző generációknak Krisztus követésében mindig is folytatniuk kellett, s újból és újból folytatniuk is kell.

Krisztus egyházának a feladata, küldetése ezen a világon nem önmagáról szól, hanem Istenről és a világról. A keresztyén embert nem jellemezheti a világmegvetés vagy a kimenekülés a világból, hanem inkább a felelősségvállalás a világban és a világ formálásáért, függetlenül felekezeti hovatartozásától. Ez nem csak a lelkigondozói és diakóniai, vagy karitatív egyházi szolgálatokra vonatkozik, hanem kiváltképpen a politikai szférára.

Az „egyház és politika” pólusában – bármennyire is változatos volt ennek a viszonynak a története -, a két terület különbségeik ellenére is mindig valamiféle kapcsolatban állt egymással. Az egyház és a politika közötti viszony meghatározásának problémái és vitatható elemei kevésbé a teológiai alapelvek miatt állottak elő, hanem a politikai és az egyházi konkrétumok, aktuális jelenségek voltak a kiváltó okok. Először például akkor, ahol, és amikor a két pólust teljesen összevegyítik egymással vagy alapvetően és mereven szétválasztják azokat – valóban ezekben az esetekben fenyegetnek vagy kísértenek az elrettentő szakadások mind a hit, mind a politika vonatkozásában.

Az egyház viszont – miként azt már érintettük – nem jelenti a teljesen ideális valóságot, hanem mindig a felekezeti egyháztestekben, gyülekezetekben él, s ennek következtében a keresztyénségnek konkrét, történelmileg kialakult szociális formáiban, kereteiben egzisztál. Nem mondhat le hitbeli valósága mellett, ezzel együtt, vagy eközben intézményi külső oldaláról, megjelenéséről sem. Azt is látnunk kell, hogy a felekezeti keretekben élő egyházakat – legyen bár ez nyílt vagy rejtett formában – veszélyezteti két ellensége: az elvilágiasodás és az ideológizálódás.

A felvilágosodás utáni évszázadok nem csak azt tanították meg nekünk, hogy az egyház létét politikailag veszélyezteti az állami totalitarizmus (az istentelen állam), hanem azt is, hogy az államot is veszélyeztetheti egyfajta vallási kísértés (Isten-állam a földön), amikor az egyháztani/ekkléziológiai gőg és a nagyon is partikuláris konfesszionális uralmi törekvések abszolútizálódnak. Az egyháztörténet erre a Goethe szavaival élve „tévelygésből és erőszakból gyúrt zagyvaságra, mischmaschra” a századokon át egészen napjainkig éppen elég elrettentő példát mutat fel. Ám a tolerancia gondolatának fejlődése, az ökumenikus megértés növekvő kultúrája és az eddig elért belátás és közös fellépés a felekezeteken túli felelős cselekvés szükségszerűségével a második világháborút követően a különböző felekezetek hívői között új tudatosságot alakított ki.

Az elmúlt század politikai megrázkódtatásai és borzalmai egyre nagyobb mértékben tettek figyelmessé és fogékonnyá arra, hogy a századokon áthúzódó, felekezetek közötti ellentétekbe, és a keresztyén hitért folytatott küzdelembe bizony beszivárgott az ideológiai gonosz szellem, ami az evangélium igazságigényét képes belegyúrni, deformálni egyfajta egyházpolitikai fundamentalizmusba. Az ökumenikus korszakban megtapasztaltuk, hogy ott, ahol egy bizonyos vallási forma a maga történelmi-partikuláris konkrét voltában magát abszolútnak tekinti, ott megszakad eredeti hittartalma és ennek helyére a politikai hiedelmek és hiszékenyég ideológiája lép. Az egyház(ak) az egyik oldalon, a politika pedig a másik oldalon  ki van téve a veszélynek, hogy az ideológiai gondolkodás miatt küldetésében lebénul.

 

FELEKEZETI KERETEKEN TÚLI EGYÜTTMŰKÖDÉS

 

1945 után – az akkori politika teljes zátonyra futása közvetlen hátterével – megszületett Németországban a felekezeteken túlmutató, a szabad és demokratikus körülmények között megvalósuló keresztyén társadalomformálás új tudata. A társadalmi nullapont történelmi órájában létrejött az a korábban teljesen elképzelhetetlen új kapcsolat a római katolikus és a protestáns keresztyének között, aminek keretévé az új párt, a Keresztyén-demokrata Unió vált.

Nem túlzás azt állítani, hogy ez a felekezeteken átívelő politikai „egységszövetség” éppúgy, mint ennek az új, fiatal pártnak a hatalmas sikertörténete a szövetségi köztársaság első évtizedeiben nem jöhetett volna létre a CDU/CSU EAK, azaz a Protestáns Munkaközösség nélkül.

A második világháborút követően a nagy politikai feladat az volt, hogy a protestáns keresztyéneket megnyerjék, illetve egyenrangú tagokként becsatlakoztassák az újra formálódó pártba, amelyben kezdetben a katolikusoknak számszerű többsége jól érzékelhető volt. Konrad Adenauer kancellár, jóllehet maga is katolikus volt, mindig is a protestáns részvétel mellett érvelt. Korán felismerte ugyanis, hogy a teherbíró keresztyén-demokrata politikának csak a protestáns-katolikus együttműködés lehet az alapja, s csak ez teheti a politizálást igazán jövőképessé. Hermann Ehlers, a Protestáns Munkaközösség alapító atyjának a működése ebben a tekintetben alapvető és iránymutató volt.

Az EAK szervezete alapítása, azaz 1952 óta nagyon imponáló módon végezte a protestáns keresztyének következetes gondozását és betagolását az Unióba. Ezt a teljesítményt mind a mai napig azért is méltatni és méltányolni kell, mert a felekezeti kereteken túl megvalósuló politikai együttműködés egyáltalán nem volt magától értetődő, s nem pusztán a profán logika politikai számítása, kalkulációja alapján valósult meg. Sokan voltak azon a véleményen – a felekezeti árkok ellenére -, hogy az új német állam csak akkor fejlődhet a szabadság és a demokrácia feltételei között, ha alapvető és éltető keresztyén gyökereit tudatosítja és tartósan biztosítja.

A háború miatt kiégett Németországban kezdettől fogva megvolt a felismerhető akarat a különféle, össze nem illő társadalmi erők ellenére is, hogy keresztyén alapelvek szerinti politika jöjjön létre.

 

AZ ÚJ POLITIKAI KIHÍVÁS

 

Egy keresztyén-demokrata párt alapítása először igen szélsőséges kritikába ütközött, méghozzá nem kis mértékben éppen protestáns oldalon. A német protestantizmusnak ugyanis – ellentétben a katolicizmussal – az ideig valójában nem sikerült önálló és jól profilírozott viszonyt kialakítania a politikai beleszólás, illetve együttműködés talaján a demokratikus struktúrákkal.

Ennek az lehetett az egyik oka, hogy korábban a porosz-protestáns erő dominált a Német Birodalomban, s így a protestantizmus nem érezte szükségét önállósulásának. A trón és oltár kapcsolata a túlnyomó protestáns többség számára évszázadokon át egyértelmű volt az államegyház jogi keretei között. A Weimari Köztársaság (ami ennek az egyértelműségnek a végét jelentette) a német protestantizmus java részével meglehetősen erős belső távolságtartást és ellenszenvet tartott fenn. Ennek, s az evangéliumi keresztyének politikai szükségtelenségének az érzékeltetése másrészt azzal függhetett össze, hogy a protestantizmusnak lényegi vonása volt – plurális és differenciált struktúrája következtében –az idegenkedés a katolikus jellegű, kifele nagyon is zárt fellépéstől, mind dogmatikai, etnikai, mind politikai területen egyaránt.

A római katolicizmus ezzel szemben már a 18. század kimenő évei, tehát a francia forradalom óta egy bizonyos és jellegzetes politikai hagyományt mutatott fel. A katolikus keresztyénség történelmi érdeme, hogy esetében a keresztyén pártos elkötelezettség kezdetei egyértelműen felfedezhetők. Mégis itt meg kell jegyeznünk, hogy ennek a keresztyén-politikai öntudatnak a kialakulása és fejlődése a katolikus oldalon nem véletlenül és nem is önkéntes alapon formálódott. Ezt jórészt annak a sajátos ténynek tudhatja be, hogy a katolikus egyház, érezve befolyása veszélyeztetettségét a fejedelmi abszolutizmustól, az agnosztikus felvilágosodástól, a mind hatékonyabb elvilágiasodástól és az egyházellenes forradalomtól, meg attól, hogy tapasztalnia kellett a neki kedvező jogoknak, kiváltságoknak az egyre nagyobb mértékű elvesztését, egységesebbé formálódott. A kultúrharcos viták és tekintélyt gyengítő próbálkozások következtében, melyek során mind jobban vitatták a természetes állam-egyház jogi privilégiumokat, ezért a katolicizmusnak jóval a protestantizmus előtt szembe kellett néznie tényleges politikai helyzetével annak érdekében, hogy valamennyire megőrizze vagy visszaszerezze társadalmi befolyását.

Ebből úgy jött ki a katolicizmus, hogy új szemlélet erősödött meg benne, és megpróbálta az egyházat jövőképessé formálni. Innen eredeztethető a keresztyén—demokrata kompetencia kezdete, amit a Német Szövetségi Köztársaságban a politikailag szervezett katolicizmus eredetileg igyekezett érvényre juttatni.

De itt ragadható meg a kapcsolópont és a kulcs is a felekezetközi együttműködéshez, hiszen a nemzeti szocialista uralom bukása után mindkét felekezet tudatában megszületett az új német állam felépítésének közös politikai akarata.

Hermann Ehlers, aki nagyon mélyen gyökerezett az evangélikus hitvilágban, minduntalan hangsúlyozta ennek az új politikai kihívásnak a jelentőségét. Így írt:

„Amikor a felekezetek politikai együttműködéséről van szó, akkor valódi együttműködésre gondolunk. Hiszen semmi értelme valamit csak mondani, ahogyan az lenni szokott. Például azt, hogy ez az együttműködés áthidalta a vallási feszültséget és szakadást, ami Németországban a reformáció kora óta fennáll. Nem ez az együttműködés feladata és célja. A hitbeli viták egy másik szinten valósulnak meg, s ennek az eredményei egészen más tényeken és ismereteken alapulnak, mint a politikai munka közbeni viták… Fel kell ismernünk, hogy a politikai együttműködés nem arra épül, amint azt sajnálatosan sokan vélik, hogy a hitbeli különbségeket elássuk vagy olcsón feladjuk. Az utóbbi évtizedek tapasztalataiból megtanultuk, hogy legkönnyebben azokat az embereket lehet belsőleg megmozgatni, akik komolyan veszik hitüket. Ők azok, akiket leginkább a közös politikai és szociális feladatok teljesítői között találjuk…A protestáns és katolikus emberek együttműködése attól függ, sikerül-e nekik az egy évszázad alatt annyira megüresedett szabadság-fogalmat tartalommal feltölteni és nyilvánvalóvá tenni, hogy a hit nem magánügy, sőt inkább a hit indítja az embereket a nyilvános vagy közéleti felelősség felé…” (Grundlagen einer politischen Zusammenarbeit der Konfessionen, ACDP – 369 – 16/2, 1952. március 12).

Ezek a sorok jól mutatják, hogy Ehlers nagyon is tisztában volt azzal, hogy az Unióban a katolikusok és a protestánsok közti felekezetközi együttműködés egyáltalán nem könnyű feladat.

 Katolikus oldalról természetesen adódott ellenérzés és kritika is. A történelmi visszapillantás során nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a fiatal Német Szövetségi Köztársaság miliője még egészen más súlyt képviselt, és sokkal nagyobb szociális lenyomatot hagyott maga után, mint az manapság tapasztalható. Katolikus oldalon is adódtak aggodalmak és félelmek, hogy az Unió protestáns részének új súlypontjával, ami az EAK megalakításával politikai beleszólási jogot nyert, egyensúlyvesztés lép majd fel, ami az addig uralkodó, konfesszionálisan katolikus többségi viszonyokat befolyásolhatná. Protestáns oldalon tartotta magát továbbra is az a makacs szóbeszéd, ami a CDU-t katolikus pártnak minősítette, mintha az új keresztyén-demokrata párt valamiféle tudatalatti folytatása lenne a régi Centrumpártnak a weimari időkből. Ehlers tisztában volt ezekkel az ellenvéleményekkel, de sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy csak együttes összefogással lehet elérni, hogy egy keresztyén gyökereinek tudatában lévő pártot lehessen felépíteni.

 

BELPROTESTÁNS ELLENTÉEK

 

Az új, felekezetek feletti keresztyén-demokrata párt első nagy szakítópróbája akkor következett be, amikor igen heves viták robbantak ki a nyugati szövetség és az újra felfegyverkezés körül. Ez – az 1953-as szövetségi parlamenti választások előestéjén – egyúttal felgyorsította az EAK, a Protestáns Munkaközösség megalakítását Siegenben. Ezek az akkoriban hevesen vitatott kérdések természetesen megosztották a protestáns keresztyéneket is, akik Németország kettéosztását úgy élték meg, mint a keleti országban élő hittestvéreiktől történt elszakítást, ami sokkal jobban érintette őket, mint a katolikusokat. Martin Niemöller, Hermann Ehlers harcostársa a protestáns ellenállásban a náci időkben, 1949-ben találóan és jellemző módon fogalmazott: „Róma nemzette, Washington szülte meg”, s ebben a fogalmazásban benne feszül a vezető protestáns körök teljes bizalmatlansága a fiatal szövetségi köztársaság politikai útjával szemben.

Németország újra felfegyverzésének a vitája azonban nem tekinthető a múlt történelmi relikviájának. Ebben kifejezésre jut a protestáns közvélemény alapvető dilemmája és annak kifejeződése a társadalompolitikai vitákban. S ez a mai napig jellemző. A protestáns keresztyénségnek – mintegy az evangéliumi szabadság másik oldalaként – a gyenge oldalához tartozik, hogy állandó szakadás veszélyt hordoz magában, amikor kortörténeti, etikai vagy politikai aktualitásokról van szó.

Az 1953 márciusa óta megjelenő EAK folyóiratban, az Evangelische Verantwortung-ban/Protestáns Felelősség-ben már az első számokban sok példát találunk az akkori belprotestáns, azaz a protestantizmuson belül keletkezett politikai vitákra. Az a mód például, ahogyan Hermann Ehlers az akkori egyházelnök, Wilm szemrehányására válaszolt, mondván, ő a pacifizmus annyira fontos opciója ellen foglalt állást, nagyon is jellemző oly sok, hasonlóan érzelmileg túlfűtött politikai, illetve etikai vitára a német protestantizmuson belül. Ez az aktualitás frissességével mutatkozott meg például a nemrég lefolytatott békeetikai vitákban is. Ehlers ezt írta 1953 áprilisában: „Háborúkat úgy lehet elkerülni – amennyiben ez egyáltalán az emberi kézben van -, hogy a ténylegesen fennálló politikai helyzetet alaposan megismerjük és az annak megfelelő politikai döntéseket hozzuk meg. A puszta nemet mondás nem segít annak felismerésében, hogy Németországban és Európában fenyegető politikai helyzetben élünk… Ez a fenyegetettség, amivel éppen szemben találjuk magunkat, és az utóbbi hetek bizonyos történései Németország keleti felében, arra mutat, hogy az ilyen jellegű nyilatkozatok, miszerint „Nem akarunk háborút, ezért nem, nem, ismételten nem!” – ez a tényeket megkerülő politikához vezet. S ez nem felelős keresztyén politika, hiszen az utóbbi években pontosan a teológusok voltak azok, akik joggal utaltak arra, hogy a józanság, a szakszerűség és a tárgyszerűség teológiai fogalmak. A fenyegetéssel szemben azonban nem a szavak, hanem a tények védenek meg”.

 

KLERIKALIZMUS ÉS RADIKALIZMUS KÖZÖTT

 

Hermann Ehlers és más EAK/Protestáns Munkaközösség vezető személy támogatása segített abban, hogy az Unió ebben a kérdésben és sok másban is, melyeket Németország fejlődése az idők folyamán felvetett, az új és egyre nagyobb néppárt a felekezeteken túli, belőlük kinövő keresztyén értékkötődésben ütős, hatékony válaszokat fogalmazott meg.

Anselm Doering-Manteuffel történész, tübingeni egyetemi tanár, politológus, aki nagyszerű könyvet írt társszerzőként a keresztyénség és a politikai felelősség kérdéseiről, találóan jegyzi meg: „Ehlers felekezetközi elkötelezettsége a CDU számára 1952/1953-ban életbevágóan fontos volt, mivel a párt egységét két oldalról is veszély fenyegette, illetve támadta. Egyrészt a katolikus oldalon egyre erősebben mutatkozó egység felől, aminek következtében a CDU-t klerikális befolyás alatt állóként tüntették fel a közvélemény előtt, s azt a képet sugalmazták, hogy a Szövetségi Köztársaságot ténylegesen a katolikus egyház uralja, a médiában terjesztett látszatkép ellenére, ami a CDU felekezetköziségéről szólt. Másrészt viszont az adenaueri politika kifejezett ellenzői a protestáns oldalon úgy vélték, s az újra felfegyverkezés körül kirobbant heves vitákban kemény ellenzéket képezve a kormánnyal és az egységpárttal, az Unióval szemben, a közvéleményben azt a benyomást alakították ki és erősítették fel, hogy a protestantizmus a CDU-tól egyre távolodik. Ha a két tendenciát egymás mellé állítjuk, tehát a katolikus klerikalizmust és a Niemöller, meg Heinemann protestáns radikalizmusát, akkor láthatjuk, milyen életveszélyes helyzetbe került a CDU” (in: J-C. Kaiser/A. Doering-Manteuffel (hrsg.), Christentum und politische Verantwortung, Stuttgart-Berlin-Köln 1991, 102.o.)

A történelem azonban az Union akkor megkezdett politikai kurzusát, irányvételét igazolta. Az újra felfegyverkezés és a nyugati szövetségbe történt szilárd betagolódás tartósan biztosította a Szövetségi Köztársaságban a szabadságot és a demokráciát. Bizony sem a széleskörű jólét, sem pedig a szociális piacgazdaság példamutató rendszere nem alakulhatott volna ki az Union belüli hatékony protestáns és katolikus együttműködés nélkül.  Újra és újra emlékeztetnünk kell arra, hogy a szociális piacgazdaság nem szocialista találmány, hanem az Union-on belüli közös keresztyén értékképződés élő, erőteljes hajtása, gyümölcse. Azóta a Német Szövetségi Köztársaságban sokfajta vita és téma adódott, ezek közül nem egy visszhangtalanul halt el a történelem folyamatában.

Az újraegyesítés mindmáig újabb és újabb kihívások elé állít minket. A globalizált és az áttekinthetetlenné vált világ naponta felhívja a figyelmünket arra, mennyire fontosak a politikában is az értékek, s az a kötődés, ami segítségükkel kialakul. A CDU-ban a „C”, azaz a keresztyén vonás nem csak a jó, hanem a gonosz napokban is az Unió politikai szövetségének a kötő, és összekötő, megtartó elemeként maradt meg. A „C” volt és marad is a politikai igény, igényesség és bátorítás jelzője, nehogy belevesszünk a mindennapiság, a hétköznapi gondok pragmatizmusába, hanem mindent a programunknak elfogadott keresztyén célkitűzéshez szabjunk, illetve ezzel mérjünk.

A témákból meg éppenséggel soha nem fogyunk ki. Csak néhány fontos témakört hadd említsek: békeetika, társadalmi összetartás, képzés, felelős jövőkutatás, bioetika (emberi méltóság az élet kezdetén és végén), felelős szabadság, szociális piacgazdaság, felelősség a teremtett világért, az egyesült Európa értékei, az integráció és a globalizáció kihívásai, az emberi jogok, keresztyénüldözés, vallásszabadság.

 

FELEKEZETKÖZI FELELŐSSÉGGEL

 

Az EAK a mai napig foglalkozik a kiváltképpen nehéz kérdésekkel és feladatokkal, amelyek az Unionon belül a protestáns, evangéliumi pozíciókból a politikai kötődés és érvelés tekintetében adódnak. Ezzel olyan hozzájárulást tesz le a politikai valóság és igények asztalára, melyek révén megvalljuk keresztyén gyökereinket, még akkor is, ha a körkérdések és a közvélemény kutatás logikája, meg esetenkénti eredményei, mutatói nagymértékben ellentétesek véleményünkkel. A tények normativitásával szemben, ami olykor egészen letaroló hatású lehet az autentikus és meggyőződéses politizálás tekintetében, valamint a korszellem vadhajtásaival az Unióban a protestáns keresztyének katolikus testvéreikkel együtt mindig is szembeszálltak.

Az EAK 63 éves történetével igazán nagy eredményeket tudhat maga mögött. Ennek során hű maradt mottójához: „Hidakat építeni a politika és az egyház között”, s ezzel iránymutató és nélkülözhetetlen impulzusokat adott a párton belüli és a széles társadalmi közvéleménynek. Mindmáig követelmény, hogy a gyorsan és állandóan változó világban a keresztyének gyakorolják politikai és társadalmi felelősségüket felekezeti határaikon belül és azokon jóval túl is. Az EAK története és jelene erről a felekezetek fölötti egymás mellettiségről, ökumenikus nyitottságáról szól.

 

ZÁRÓ MÉLTATÁS

 

Világosan látszik, hogy a Protestáns Munkaközösségen kívül sehol sincs még egy olyan pártpolitikai fórum a protestáns vitákhoz a jelen és a jövő kihívásairól, mint a CDU/CSU EAK-ja. Az EAK történelme során soha nem volt önelégült, s a jövőben sem lesz az. Soha nem volt a protestantizmus konfesszionális lobbi-képviselete, szemben a többségi katolicizmussal, hanem az elkötelezett protestáns keresztyének hangjának közvetítője maradt, elsősorban a protestantizmus gyakorlati-teológiai problémáinak keretei között.

Miközben katolikus testvéreink számára alapvetően magától értetődött, hogy belépjenek egy keresztyén-demokrata, illetve keresztyén-szociális pártba, s ennek keretében katolikus keresztyénekként megjelenjenek a politikai nyilvánosságban, addig a protestáns oldalon mindig adódtak és adódnak notórius visszahúzó próbálkozások, teológiai megfontolások, egy adott társadalmi környezetben felmerülő aggályok, és akadályozó félreértések. Mindezt az elmúlt évtizedekben – pontosan az EAK fáradhatatlan és erőteljes elkötelezettsége révén – nagy mértében sikerült visszaszorítani, és számolva azzal is, hogy ezeket teljesen megszűntetni soha nem leszünk képesek.

Az Union-on belül az EAK széles és szilárd bázis a felekezetközi együttműködéshez, valamint nélkülözhetetlen fórum mindazoknak az alapkérdéseknek[2] a megvitatásához, melyek a keresztyén emberképpel és a keresztyének evilági konkrét felelősségével függenek össze. Attraktivitását és tartós vonzóerejét az EAK – hat évtized után is – nem utolsó sorban különleges politikai elkötelezettségének a tárgyszerűségével, szakszerűségével érte el. Olyan időben, olyan pártok között, s a politikusok és a politika igen masszív bizalomvesztése közben, ennek a jótékony és másfajta politikai véleményalkotásnak, illetve vitának a kultúrája és értéke egyre szembetűnőbben mutatkozik meg. Az a nagy eredmény és igényesség, ami a mai napig jellemzi az EAK rendezvényeit és tematikus munkáját, bizonyítják az elmondottakat. Az EAK el egészen eddig az óráig semmit sem veszített jelentőségéből, annak ellenére, hogy 1952 óta sok minden megváltozott.

A következő években, évtizedekben sem fogunk kifogyni a témákból. A politikai és társadalmi viták hazánkban és egyházainkban továbbra is elevenek maradnak. Senki nem tudhatja előre, milyen új kihívásokat rejtenek magukban az elkövetkező esztendők. Az EAK bizonyosan ezeket – amennyiben Isten ezt megengedi – a jövőben is a tőle megszokott módon fogja figyelemmel követni és megválaszolni. Ennek során megbízható és hiteles vitapartner és hídépítő kíván maradni az egyház és a politika között.

Zárásképpen szeretném megemlíteni, hogy az EAK jelenlegi szövetségi elnökét, a Szövetségi Oktatási Minisztérium parlamenti államtitkárát, Thomas Rachel MdB urat éppen nemrég választották meg az EAK elnökeinek sorából az EKD, a Németországi Protestáns Egyház legfőbb grémiuma, az EKD Tanácsának tagjává.[3]

Ez további erőteljes jele a folyamatosságnak és a haladásnak is. Ugyanis az EAK alapítója, a Német Szövetségi Köztársaság második parlamenti elnöke, Dr. Hermann Ehlers egyik alapítója volt 1945 után az EKD-nak, a Németországi Protestáns Egyháznak. Mai utódja a Protestáns Munkaközösség élén szintén és ismét az EKD véleményformálói közé tartozik.

 

(Fordítás: Dr. Békefy Lajos, a KDNP PM külügyi titkára, 2015. nov. 16.)