Miután Berger kifejtette, hogy a vallásoknak kétfajta alapviszonyulása adódott a szekularizáció jelenségéhez: vagy a teljes elutasítás, vagy az alkalmazkodás hozzá, folytatta a következtetések levonását. Mindkettő gyengítette a vallási közösségeket, ezért valamiféle védelmi stratégiát sürgősen ki kellett alakítani.
A jelenséggel szembeni gyakorlati viszonyulás egyik módja szerinte a vallási forradalom, azaz megpróbálni a társadalom és a korjelenség, korszellem (= Zeitgeist) fölé emelkedni, és egy modernségellenes vallási formát hozni létre. Ez meglehetősen nehéz próbálkozás. Történelmi példaként említi Berger Franco tábornok ilyen irányú kísérletét a múlt századi Spanyolországban, illetve a mai Iránban a mullahok, a vallási-, és jogtudósok vezető szerepét. A modern befolyás fékezésének másik eszköze a vallási szubkultúrák kialakítása, ami valamivel többet ígért, mint a vallási forradalom eszköze. A modern kultúra olyan erős nyomást fejt ki az emberekre, hogy ez a törekvés ezt a kulturális túlnyomást csak enklávék kialakításával tudja ellensúlyozni. Ilyenek ma az USA Pennsylvania Államában élő Amish közösségek, vagy Brooklynban a Haszid rabbik.
A nyitott ablakok stratégiája a Vatikánban
A Római Katolikus Egyház jól mutatja a modernitással kapcsolatos lehetséges egyházi stratégiát, ami nem könnyen és maradéktalanul vihető át az egyházi gyakorlatba. A II. Vatikáni Zsinat aggiornamentoja próbálta meg először az egyházat összhangba hozni a modernitással. A nyitott ablakok XXIII. János pápa kifejezéseként vonult be az egyháztörténelembe, s elsősorban az erősen konzervatív egyházi szubkultúrákat próbálta elmozdítani álláspontjukról. Különösen erősek voltak ezek a szubkultúrák az USA-ban. A kockázat a nyitott ablakok esetében az volt, hogy nem lehetett tudni, mi árad be az ablakokon át az egyházba, márpedig sok minden beáradt. A modern kultúra szennyet is sodró szélrohamai, orkánjai és tornádói sem kímélték ettől kezdve a Vatikánt, s a világegyházat. A reformpápa pontifikátusával elkezdett lavírozni az egyház az elutasítás és az elfogadás között, s próbálta megkeresni a keskeny ösvényt. Ezen a keskeny ösvényen Róma megpróbált tenni valamit a tan és az életgyakorlat megőrzése tekintetében is abban a turbulenciában, ami a II. Vatikánumot követte.
A globális vallási összkép vagy színpad – fellendülés mindenütt
Ezek után Berger szemügyre vette tanulmányában a nemzetközi vallási helyszíneket és az összképet, konzervatív és ortodox vagy éppen tradicionális mozgalmakat. És azt állapította meg, hogy fellendülés látható mindenütt. Az aggiornamento jelensége tehát nem csak a római katolikus egyházra érvényes, hanem szinte valamennyi felekezetre, főként világvallásra. De az is látható, hogy azok a vallási mozgalmak és intézmények kezdtek el gyengülni, melyek túlzottan siettek az alkalmazkodásban a modernitáshoz. II. János Pál pápa konzervatív irányvonala elősegítette a megtérők számának növekedését és a lelkesedés felszítását az egyház iránt. Hasonló jelenség volt megfigyelhető a Szovjetunió összeomlása után az Orosz Ortodox Egyházban is. A legerőteljesebb zsidó közösségeknél is érződött a konzervatív erők feljövetele, Izraelben és a diaszpórában is a vallásos ortodox zsidók révén. A konzervativizmus erői más világvallásokban is kezdtek felülkerekedni, az iszlámban, a hinduizmusban és a buddhizmusban is. De még a japán Shintoban és az indiai szikheknél is érzékelhető volt ez a tendencia. Ez a jelenség gyakran és nagyban eltért a szociális és a politikai környezet tendenciáitól. Mindenütt a vallási inspiráció, újjáéledés érzékelhető. Ezért jutott Berger erre a következtetésre: mindenütt az ellen-szekularizáció jelensége tapasztalható. Ezzel együtt, tegyük hozzá Berger gondolataihoz a kérdést: nem inkább poszt-szekularizációról lenne helyes beszélni, annak tudatában, hogy a szekularizációs és anti-szekularizációs erők együtt hatnak napjainkban szerte a világon, és pluriform módon jelentkeznek az anti-szekularizációs törekvések éppúgy, mint a poszt-szekularizációs tendenciák is? Különös együttfutást tapasztalunk: a poszt-szekularizációs, azaz a szekularizációra irányuló reflexiós folyamatot és magát a fellendülést, a vallási neoreneszánszt. Ilyen sem volt korábban!
Nem szerencsés terminus: fundamentalizmus
Médiában és iskolai oktatásban gyakran jelölik meg ezeket az anti-szekuláris, poszt-szekuláris mozgásokat, tendenciákat a fundamentalizmus kategóriával, olykor már megbélyegző módon. Bár az amerikai protestantizmus történetében ez is sajátos fogalom, hiszen a protestánsok terjeszkedését jelölték vele más vallási hagyományok rovására. Pozitív tartalmi eleme, hogy nagy vallási vagy hitbeli szenvedély rejtőzik benne, de a korszellemmel szembeni kemény kritika is. Ugyanakkor a vallási tekintélyek tisztelete is érezhető jelentéstartalmából. A kulturális kötelékeken is átível ez a jelentéstartalom. És természetesen a szekularizáló erők fölötti reflexiót is jelenti. Megállapítható tehát, hogy Berger felismerte és elismerte: a szekularizációs és ellen-szekularizációs erők közötti interferencia, valamint hatás-ellenhatás adja a jelenkori vallásszociológia legizgalmasabb témáját. A tipikus bergeri záró következtetés mindebből ez: a modernitás aláássa az ősi és évezredes bizonyosságokat. A bizonyosság-hiányt, a bizonytalanságot azonban a legtöbb ember hosszú távon nem viseli el. A legnagyobb keletje ma éppen ezért az intellektuális és vallási piacon annak a mozgalomnak van, amelyik (üdv)bizonyosságot ígér, illetve az ősi bizonyosságok megújult használatát kínálja. (Folytatjuk)
Sorozatszerző: Dr. Békefy Lajos, a KDNP PM külgyi titkára
