A teljes írás az alábbiakban olvasható: 

Nemzeti ünnepeink a magyar történelem legfontosabb mérföldköveit, közös emlékezetünk dicsőséges pillanatait idézik fel. Egy-egy ilyen ünnep nem csupán a történészek poros leírásaiban él, hanem a közösségi létünk legmarkánsabb kifejeződése is, mely lámpásként világít, utat mutatva a jövő nemzedékeinek. 

1848. március 15-e eseményeire hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mintha egyetlen nap leforgása alatt zajlott volna le a forradalom. Reggeltől estig, a Pilvax kávéháztól Táncsics börtönéig, a Nemzeti Múzeum lépcsőjétől a Nemzeti Színház esti előadásáig. Mintha egy esős szerdán változott volna meg az évszázadok óta uralkodó társadalmi rend. Aligha történhetett volna meg mindez egyetlen nap alatt. A célok, amelyekért ’48 márciusában küzdöttek, valójában már évtizedekkel korábban megfogalmazódtak. 

Mégis, létrejött valami március 15-én, aminek akkor és ott kellett megszületnie. A nagy tettekhez ugyanis kell valami, ami több mint a puszta elhatározás. Március 15-én megtörtént az, ami csak kivételes pillanatokban adatik meg egy közösség számára: az akaratok összefonódtak, a célok egy irányt vettek. Ennek a közös akaratnak az erejét éppen az adta, hogy oly sokan magukénak érezhették: a városi értelmiség, az egyetemi hallgatók, vagy az újságírók éppen úgy, mint a vidék kisnemesei, a parasztság, vagy az akkor még elnyomás alatt álló jobbágyság.

Amikor a márciusi ifjakra gondolunk, ne felejtsük el: hétköznapi emberekből is válhatnak hősök. Petőfi Sándor huszonöt évesen állt a pesti forradalom élére. S hogy mit csinált addig? Vándorolt a pusztában, megismerte a magyar életet. Sokszor fázott, éhezett, a legtöbbször nélkülözött. A forradalom főszereplője, a szabadságharc hősi halottja volt, mégsem csupán ezt hagyta ránk örökül. Verseiben megelevenedik a kor, amelyben élt, a társadalom, amelynek fejlődésében töretlenül hitt. S bár a harcokban esett el, nem a hősi halál tette naggyá, hanem bátor intellektusa, és érzékeny emberismerete.

A forradalom egy nap alatt, vér nélkül győzött, de eredményeit meg is kellett védeni. Bécs nyár végén már rövid lerohanásra, gyors bosszúra készült. Kezdetét vette történelmünk talán legfontosabb egy éve. A forradalom napján eszméletére ébredt nemzet felnőtté vált. A szabadságharc kevesebb, mint egy évig tartott, ám minden egyes napja bizonyította: az összefogás több, mint út a győzelemhez, az összefogás maga a győzelem. Ennek az egy évnek a története a hősiességnek olyan példáit vonultatja fel, amelyek szétfeszítik a racionalitás kereteit. 

1849. március 9-én a Segesváron állomásozó Bem József értesült arról, hogy az egyesült császári és orosz erők bekerítették seregét. Egyetlen út maradt a város felé, így Bem aznap hajnalban elindult katonáival. 53 óra alatt 85 kilométert gyalogoltak a szakadó esőben, a végsőkig kimerülve. Így kellett nekikezdeni az ostromnak. Ám ekkor megérkezett a kolozsvári 11-es honvédzászlóalj, az elcsigázott sereg fellelkesült, és énekelve mentek harcba a városért. Szeben magyar kézre került. A győzelem új lendületet adott az erdélyi hadjáratnak. Bem József csodát művelt katonáival, és néhány hónap alatt kiszorította a császáriakat Erdélyből. 

Aztán fél évvel később, 1849. őszén a komáromi erőd volt az utolsó, amely letette a fegyvert. „A fegyverletétel október 2-án kezdődött és október 4-én végződött, a csapatok zászlóaljanként harcvonalban állottak föl és puskájukkal tisztelegtek, a zenekar pedig rákezdte a Rákóczi-indulót. Klapka a csapat előtt végignyargalt, azután közepén megállott és fölszólította katonáit, hogy sorsukba nyugodjanak meg. Erre »lábhoz«-t vezényeltek. E percek alatt, melyeket még a zene komoly akkordjai is emelték, hallható volt a sereg zokogása, mely ez utolsó gyakorlatát megtört szívvel teljesíté. A bevégzett imádság után a puskákat gulába rakták, a szerelvényeket letették s ekkor a vad fájdalom szétszaggatta a megszokott fegyelmet. A zászlóaljak legénysége zászlójához rohant, ezen golyóktól átlyukasztott szent jelvényhez, melyet annyi csatába, oly sok ütközetbe kísért, hogy utolszor csókolja még azt és abból emlékül vigyen magával egy darabot. A tisztek sírva borultak egymás nyakába és a legénység kezöket csókolta. Oly jelenet volt ez, mely a legkeményebb szívet is megindította." - írta Szinnyei József a komáromi fegyverletételről. 

Nagyszeben és Komárom. Győzelem és vereség. Mégis, mindkét esemény ugyanazt az üzenetet hordozza. 

 „Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet szolgálsz.” írta Márai Sándor majd száz évvel később, egy másik sorstragédiára reflektálva.