Harrach Péter, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség elnöke, a KDNP parlamenti frakcióvezetője

 – Sok szó esik ma kereszténységről, keresztény kultúráról, a keresztény értékek politikai képviseletéről – mondja Harrach Péter. – A vita hevességét nem mérsékeli egyes résztvevők ismereteinek hiányossága sem. Nem az a probléma, hogy akik távol állnak a hit és az egyházi közösség világától, nem ismerik azt. Az a probléma, hogy erről megkérdőjelezhetetlen véleményt mondanak, kétségbe vonva képviselőinek hitelességét. Az sem gond, ha egy hívő ember, aki távol áll a politikától, idegennek érzi annak játékszabályait. Az viszont már igen, ha a keresztény társadalmi felelősség politikai gyakorlatát előítélettel kezeli.

– Manapság sokan – vallásos emberek mellett nem hívők is, akik mégis ragaszkodnak kétezer éves kultúránkhoz – az európai keresztény civilizáció elvesztésétől tartanak. Valóban ekkora lenne a baj?

– Világosan meg kell különböztetnünk három fogalmat: a hitet, a vallást és a kultúrát. A hit kegyelmi ajándék, mélyén felismerés, belső élmény van, így az a legszemélyesebb magánügy. Megélése általában vallási cselekményben, vallási közösség keretében történik, ami meghatározza tagjainak életformáját is. Egyértelműen közügynek tekintendő. A vallás a legfontosabb kultúraformáló tényező, aminek hatása a kultúrkör minden tagjára kiterjed, függetlenül annak személyes vallásosságától. Ezért mondhatta Antall József, hogy Európában az ateista is keresztény.

 Történelmünk során sokan akarták elvágni kultúránk keresztény gyökereit. A jakobinus diktatúra idején éppúgy, mint a kommunista vallásüldözés korában nem csak a keresztény tanítást hallgattatták el, hanem hite miatt sok ezer embert öltek meg. Ma Európában ilyen durva keresztényüldözés nincs, de keresztényellenesség van. A keresztény közösségeket gyengíteni és hitelteleníteni igyekeznek, és mondvacsinált okokra hivatkozva tüntetik el a vallási szimbólumokat. A nyílt társadalom elmélet követői nem csak a gyökereket igyekeznek elvágni – vagyis minden hagyományt és identitást adó közösséget támadni – hanem az önvédelmi reflex gyengítésével veszélyeztetik a kontinens jövőjét is.

– A bevándorlás és a multikulturalizmus hívei szerint viszont eleve nem keresztényi magatartás elutasítani mások befogadását vagy mereven elzárkózni más vallásoktól, kultúráktól…

– A kereszténység önmagát kinyilatkoztatott vallásnak értelmezi. Tanítása a Szentírásban rögzített és az egyházban őrzött hagyományként, mint örömhír jelenik meg a világban. Ebből következik, hogy a keresztény tanítás hiteles értelmezése a hívő emberek alkotta közösségben történik. Ezért bizarr kísérlet, amikor egy nem hívő politikus vagy aktivista oktatja ki az érintetteket kereszténységből.

– Nem joggal teszi? Hiszen, mint Ön is utalt rá, „Európában az ateista is keresztény”.

– Egészen más a keresztény gyökerű kultúra kérdése. Ez nem vallási kérdés. Valóban, a kultúrkör minden tagja joggal nyilvánít véleményt erről, hiszen a kultúra általánosan érvényes normákról, szokásokról, értékekről szól. Az viszont súlyos elfogultságra vall, ha az évezredes gyökereket nem létezőnek tekintjük és csupán a felvilágosodással elkezdődött folyamatról veszünk tudomást. Különösen akkor, ha ennek az egyházellenes folyamatnak minden vadhajtását is elfogadjuk.

– Mire gondol pontosan?

– Ma Nyugat-Európában egy új, mesterséges kultúra kialakításának kísérletét látjuk. Ez a nyílt társadalom elméletére épül. Képviselői a hagyományos identitás és az azt hordozó közösségek ellen dolgoznak. A család helyett alternatív együttélést hirdetnek, az egyházi közösségeket fellazítani és hitelteleníteni igyekeznek. A nemzettel és az azt képviselő patrióta gondolkodással szemben nemzetek feletti, birodalmi törekvéseket látunk.

– Mit tehet ebben a helyzetben a közélettel foglalkozó keresztény ember, illetve politikus?

– A mi dolgunk, hogy mindenekelőtt szóljunk kultúránk elhallgatott gyökereiről, elsősorban a keresztény ember- és társadalomképről, amihez méltó hangulati hátteret adhatnak elődeink évezredes látható, olvasható és hallgatható alkotásai.

A keresztény tanítás szerint az emberi személy méltósága istenképiségéből fakad. Ez jogokat és felelősséget is jelent. Az utóbbi megóv minket a liberális gyakorlattól, a jogok torzító kiterjesztésétől és abszolutizálásától. Felelősségünk kiterjed az egész teremtett világra, azon belül az emberi társadalomra. Ezért tartjuk fontosnak a keresztény társadalomelmélet másik alapelvét, a szolidaritást, ami azt jelenti, hogy lehetőségeinkhez képest segítenünk kell embertársainkat abban, hogy megőrizhessék emberi méltóságukat.

A személyes felelősségen túl az ember társaslény mivolta is segíti a kiegyensúlyozott személyiség és az egészséges társadalom kialakulását. Vagyis a mi ember- és társadalomképünkben meghatározó szerepe van a közösségeknek. Hiszen az egyén a közösségben találja meg önmagát, lép kapcsolatba a másik emberrel. A családban válik egészséges felnőtté, az egyházi közösségben ismeri meg az életét meghatározó normákat, a nemzet tagjaként talál otthont a világban.

– Csak áthidalható nézetkülönbségekről van szó vagy két világkép komoly összecsapását láthatjuk napjaink Európájában?

– Világosan láthatjuk, hogy a két törekvés – a hagyományos európai és az új utakat kereső szekularizációs – egymással összeegyeztethetetlen. Az ezeket képviselő politikai erők közötti szakadék pedig átjárhatatlan. A hídépítés hangoztatása szép gondolatnak tűnik, valójában álságos. Hidat építeni személyek, népek és országok között lehet, az eszmék küzdelmében vagy egyik hódol be, vagy a másik. Sajnos azt kell látnunk, hogy Nyugat-Európában azok, akik eddig kereszténydemokratának nevezték magukat, közelednek a balliberális oldal felé. Ez is egyike azoknak az ügyeknek, amelyekben Közép-Európa mutathat példát az önfeladás következményeitől szédelgő nyugatnak.

-ma-
gondola