Így voltam Teleki Pál Európáról és Magyarországról címet viselő kötetével. Ebben szerepel az az előadás, amit Párizsban 1933-ban tartott, az „Európai szellem jelene és jövője” címmel. Szavai közel 9 évtized távlatából is összecsengenek az Unió jövőjéről, az európai egyesült államok, vagy a független nemzetek szövetségéről folyó vitával. Földrajztudósként Európa változatos és tagolt domborzatából indul ki, hasonlítva ezt a nemzetek különbözőségéhez, aminek következménye azok versengése. Ez adja az európai szellem sajátos dinamizmusát és erejét. A versengés persze veszélyt is jelent – mondja, akár háborút is. Ugyanezt ismerték fel az unió alapítói. Ők azonban tudták, mit jelent az arányosság követelménye, a függetlenség és a „közösen gyakorolt szuverenitásunk” egyensúlya. Nem az a baj, ha valakinek erről fogalma sincs, az a baj, ha ilyen emberek döntési helyzetbe kerülnek. Teleki még nem ismerte, amit mi már megtapasztaltunk, de a veszélyt látta: „Európa változatossága adott tény. Nem képzelhető el, hogy valamely organisatorikus cselekedettel egy máról holnapra való politikai elhatározással, ezeknek létét megszüntethessük, vagy csak napirendre is térhessünk felettük. Európa ezen jellegének megszüntetése és minden cselekedet, amely efelé törekedne, ártalmas volna Európára és fejlődésére.”

Ma éleződött ki igazán a nemzeti érdek és kultúra, illetve az azt veszélyeztető ideológia küzdelme. Ennek képviselői a hagyományos családi, nemzeti és vallási közösségeket azok identitást erősítő szerepe miatt, mesterségesen átformált, kevert társadalommal szeretnék felcserélni. Ehhez az út annak a hagyományos európai kultúrának eltörlése, ami a nemzeti kultúrák közös vonásait jeleníti meg. Ezért van szükség idegen kultúrákat képviselő tömegekre. Mielőtt felmerülne a humanitárius szempont, világossá kell tennünk, hogy itt két dologról van szó. Közösségeink, világlátásunk és életformánk eltörléséről, illetve a tényleges üldözöttek megsegítéséről. Ez utóbbi kötelességünk is, de ennek megvan a módja. A probléma gyökere abban van, hogy a meggyengült, hitét és önazonosságát vesztett Nyugat-Európa egy öngyilkos ideológiába menekül. (Gondoljunk Sarrazin Németország felszámolja önmagát című könyvére. Ennek fogadtatása a szerzőnél is jobban bizonyítja véleményének igazát).

Ebben az önmagát pusztító világban felüdítő élmény találkozni a helyi közösségekben fellelhető erővel és tisztasággal. Ezeknek az őshonos kisebbségeknek kér támogatást a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezése. Visszatérve az olvasmányokhoz, két idézet is ide kívánkozik. Ferenc pápa a Laudato sí kezdetű, a teremtett világ védelmében írt enciklikájában a helyi közösségek kultúrájáról írja: „Egy kultúra eltűnése is lehet legalább olyan súlyos, vagy még súlyosabb, mint egy állat vagy egy növényfaj kipusztulása.”

Egy nép hagyományainak erejéről és szépségéről kifejező képet fest Benedek Elek Édes anyaföldem kötetében. Hazatérve szülőfalujába ház építésébe kezd: „Az első szekér követ behozták a lucernás kertbe. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre bekanyarodik a telekre egy szekér, hol ennek, hol annak az atyafiának a szekere. Mind követ hoznak, szépen leürítik az én kövem mellé. Aztán jönnek szekerek, amelynek a gazdái nem atyafiak, ezek is követ hoznak. Nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csűrt, istállót ha épít a székely, fél falu siet a segítségére. De még nagyobb csoda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér kanyarodik be a telekre – mind követ hoznak. Ezek az emberek hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel, irgalmatlan rossz erdei utakon kínozták a marhájukat, estefelé értek a telekre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém.”

A lényeg az utolsó mondatban van. Aki nem érti annak a világnak a történéseit, de csodálja, és azt is tudja, hogy bár az is változik, de lényege megmarad, ha teheti, segíti megmaradását, legalább annyira, mint egy állatfaj fennmaradását.