100 esztendővel ezelőtt 1920. június 4-én, a történelmi Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, a zászlókat félárbocra eresztették, az iskolákban, hivatalokban pedig gyászszünetet rendeltek el.

Ma Trianonra, a trianoni békediktátum okozta tragédiára, nemzetünk ezeréves történelmének egyik legfájdalmasabb gyászára emlékezünk, de jelenünket és jövőnket már a nemzeti összetartozás jegyében formáljuk.

Szinte napra pontosan 30 évvel ezelőtt, a kelet-közép-európai rendszerváltások hajnalán, Antall József miniszterelnökké történt megválasztását követően alig néhány nappal az MDF III. országos gyűlésén úgy fogalmazott, hogy lélekben és érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni.

A néhai miniszterelnök ezzel az egy mondatával lényegében kijelölte a rendszerváltás utáni nemzetpolitika irányát, legfontosabb prioritásait. Valamivel több, mint két évtizednek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy ez a gondolat beérjen és a legmagasabb szintre emelkedjen.

A második Orbán-kormány előterjesztésében 2011-ben elfogadott Alaptörvény kimondja, hogy Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva, felelősséget visel a határon kívül élő magyarok sorsáért.

Ennek a felelősségvállalásnak talán a legkézzelfoghatóbb eredménye az állampolgárság 10 évvel ezelőtti kiterjesztése, s ezáltal a nemzet közjogi egyesítése.

A diaszpórában élők közül 160 ezren, míg az egyszerűsített honosításnak köszönhetően a Kárpát-medencében 940 ezren tettek állampolgársági esküt. Összesen tehát 1 millió 100 ezren váltak nemzettársainkból szavazati joggal rendelkező honfitársainkká. Számukra sikerült valamit visszaadnunk abból, ami egykoron megkérdőjelezhetetlenül az övék volt.

A közjogi egyesítés azonban csak az alapja egy erős szellemi, eszmei közösségnek, amit a hétköznapok tetteinek kell valódi összetartó közösségé formálni, mert csak egy ilyen közösség képes garantálni, hogy tagjai anyanyelvüket megőrizve, kultúrájukat ápolva, szülőföldjükön családot és jövőt tervezve úgy legyenek hűségesek nemzetükhöz, hogy közben a kölcsönös tisztelet jegyében értékteremtő polgáraivá válnak azon országoknak, amelyekben élnek.

Ez a kölcsönös tisztelet az, ami leginkább hiányzott a párizsi békekonferencián és ez volt az, ami elvetette a békétlenség és a háborúskodás magjait hosszú évtizedekre.

Cselekedeteink során azt reméljük, hogy a centenáriumi év megemlékezései szerte a Kárpát-medencében a tisztelet és a megértés szellemében zajlanak majd, és nem lobbantják újra lángra a hamu alatt még ma is sok helyen parázsló magyarok elleni ellenségeskedés máglyáját.

Mi szeretnénk, ha ez a parázs végleg kihunyna, de nem hunyhatunk szemet a minket még ma is érő nemtelen támadások felett.

Nem alkudhatunk meg, az ország és a nemzet építésben kompromisszumok nélkül, elődeink hitével és akaraterejével kell haladnunk közös jövőnk felé, mert a magyar történelem Trianonnál nem ért véget.

Kérjük a Jóistent, a történelem urát, hogy múltunk nemzeti tragédiáinak tanulságai és az újra megtalált nemzeti összetartozásunk öröme igazi erőforrássá tudjon válni a jövőnk felé haladtunkban.

Dr. Latorcai János

Fotó: MTI/Illyés Tibor