AZ ORSZÁG lehet barna, piros, fekete, zöld, bármilyen, amilyenné a nagyhatalmi és a hazai „vezérek”, s követőik, vagy kiszolgálóik színezik. DE TÖRTÉNELMI ALAPIGAZSÁG: A MAGYAR HAZA MINDIG PIROS-FEHÉR-ZÖLD.
MERT A HAZA MINDIG TÖBB, MINT AZ ORSZÁG.
Az ország lehet mostohaanya. Erről tudnának "határon túli" rokonaink hosszan vallani, siratókat és magyar jeremiádokat, panaszdalokat énekelni-regélni, szinte valamennyi család hordoz a szívében ilyet a történelmi évezredes határokon belül. A haza viszont mindig Édesanya.
ÉDES HAZÁNK VAN, NEM ÉDES ORSZÁGUNK.
A haza mindig testvér, soha nem mostohatestvér, mint olykor az ország. A hazát mindig lehet szeretni, az országot nem mindig. Bölcs magyar népünk ebben is találóan fogalmazott: honszerelem, honszeretet, hazaszeretet. Országszerelemről, országszeretetről alig.
A HAZA MINDIG BEFOGAD, VISSZAFOGAD, MARASZTAL, MINT JÓ SZAVÁVAL ANYÁNK.
István királyunk Intelmei óta. Az ország kitilthat, „hontalanná” tehet, a haza soha.
.
SOHA NEM AZ ORSZÁG MENT A BUJDOSÓKKAL ÉS A SZÁMŰZÖTTEKKEL, HANEM MINDIG A HAZA. Rodostóba Rákócziékkal, Torinóba Kossuthtal, s annyi-annyi 45-sel, meg korábbival, Wass Albertünkkel, Máraival, meg az 56-osokkal.
A HAZA ÉS A HONSZERETET
ment Nagy Imréékkel szomszédos, idegen földekre vitetésük közben, meg fehér parlamenterzászlóval Maléter Pállal a szovjet tárgyalósátorhoz és halálig elkísérte őket.
DE NEM AZ ORSZÁG MENT A MESSZE FÖLDRE ÜLDÖZÖTTEKKEL,
ÉS JOBB SORSRA VÁGYÓKKAL,
sok százezernyi emigránssal, hanem a haza: a szülőház, az otthon emléke, a szavak és énekek, folyók és hegyek, erdők és aranykalászos mezők színe, illata, látványa, meg a búbos kemencék és kandallók melege, a szerelmek csak magyarul édes vallomásai, az imák anyanyelvi csodaélményei, énekeink és vicceink, humorunk és bölcsességünk…
MERT A HAZA MINDIG TÖBB, MINT AZ ORSZÁG.
Vagy amikor a látható egyház lehetett bármilyen, Habsburgosan uralkodó és kegyetlenül protestánsüldöző, gyászévtizedeket és gályarabságot ránk rontó, más korban török világot kivédő, Európát megvédő, vagy békepapos, rafináltan idegen hatalombarát, pénzért lélekkufár, üldözött vagy éppen üldöző, ideológiai és néplélek befolyásoló tényező félreértett, tudatosan félremagyarázott küldetéssel, hamis önértelmezésének felsőházi, vagy parlamenti kisiklásaiban. Lelkésztársakat halálra ítélően. Nem az országnagyokkal parolázó egyház volt az, hanem a láthatatlan,
A LELKI EGYHÁZ,
„FEHÉR HAJÚ, DRÁGA LELKI ÉDESANYÁNK”,
aki mindig Bárány-tiszta, áldozatvállaló volt és maradt hű és egyeneslelkű papjaival. Lent élt és szolgált AZ EGYHÁZ a porban, nagy, konok kitartással évszázados rendeltetése mellett, tűzön-vízen át palástos hűséggel Erdélyben és Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken, és történelmi szelek által szerteszét sodort magyar honfitársaink között New Yorktól Sidney-ig, Tallinntól Buenos Airesig.
MERT A HAZA MINDIG TÖBB, MINT AZ ORSZÁG.
S a magyar haza a közelben és a távolban is ugyanaz volt és maradt: sorstépő mélységekben és szédítő siker-magasságokban, s megtanította hazafiait és leányait: lent a porban is lehet - a költővel ellentétben - énekelni, sőt szembeénekelni zord sorsviharokkal és magyarság-, meg egyház pusztító hatalmasságokkal a zsoltárokat, lelki énekeket. És az elmúlással szemben is. És szívderítőn dúdolni a Győzedelmes Krisztus énekeit, mint Csiha Kálmán tette a Duna-deltában, alig-lábbal, sebzetten fizikailag, de lelkileg nem, s énekelni: „Az Áldott Orvos közeleg, a drága főpap Jézus”. S a lelki Édesanya és a haza annyira ott volt, hogy a román katonai ruhában a fegyőr is magyarul dúdolta vele ezt a gyógyító éneket. Vagy amint Tőkés László tette templomos védőfalai mögött Temesváron. Mert a KRISZTUS EGYHÁZA – AZ IGAZI EGYHÁZ, református, evangélikus, katolikus vagy szombatos, s bármely más felekezeti árnyalatban – mindig szembe merte énekelni zsoltárainkat, hallelujáinkat a hitvány hatalmakkal és politikai kerti törpékkel, szemétdombon kakaskodó szürke, kivagyiskodó árnyékfigurákkal.
MERT A HAZA MINDIG TÖBB, MINT AZ ORSZÁG.
Az igazi EGYHÁZ ÉS HAZA kicsinyeit, gyermekeit, híveit, honpolgárait pelikánként saját testével is kész volt táplálni, ha arra szükség volt/van. Miként anyaországi és „határon túli”, a történelmi haza területén kitartó, helytálló egyházaink címerein és zászlóin látjuk.
És igaz ez is: lehet az országunk gazdaságilag sikeres, sok idegen befektető számító „jóvoltából”, de a haza képzett, iskolázott robotosai, kiművelt gyermekei, a honpolgárok az ország jó sorsának a megalkotói. A GDP növekedés is lelki és jellembeli ügy – ma már tudjuk. És jó hírünknek nem a reklámipar a letéteményese, hanem a becsületes munka. És annyi idegen, titkos befolyás közben, ami ebben az országban naponta tarolta a lelkeket, csak a haza volt az, ami még odahajolt fiai-lányai tépett lelkéhez, s itt tartotta/tartja őket. A „magyar Krisztus” és mennyei Atyja a Lélek pünkösdi nyelvén az, Aki édes anyanyelvünkön súgja szívükre a nagy Igét: Én veletek vagyok a világ végezetéig! Ne féljetek, én legyőztem a világot! - Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy...
MERT A HAZA MINDIG TÖBB, MINT AZ ORSZÁG.
Boldog csak az lehet e Pannón, Kárpátok-ölelte, könny és véráztatta, reményeket, de nem illúziókat tápláló földön, aki megtanulja az alapvető leckét: nem a pénz, nem a hatalom boldogította soha e tájon eleinket, ma sem, hanem az, ha életünkön és történelmünkön keresztül megtartjuk az életben tartó különbségtételt haza és ország között. Hogy menekülni csak egy irányba szabadjon: az ORSZÁGBÓL A HAZÁBA.
Akkor megtanuljuk őseinkhez méltóan MINDENEK FÖLÖTT SZERETNI, VISZONTSZERETNI A HAZÁT, miként erről így énekelt a nemzedéknyi élményt nyújtó Simándy József Bánk bán szerepében:
Sajgó sebét felejti Bánk, Zokog, de szolgálja népe szent javát…
A haza mindig a miénk, ahogyan Édesanyánk is halálig szeretettel bevésett név marad a szívünkben és személyi azonosságunk jeleként minden okmányunkban.
A HAZA A MINÉNK, ÖVÉI MI.
Idegenben és itthon is mindig a MAGYAR HAZÁÉ vagyunk – aki magyar, annak ezt nem kell magyarázni, annak a szíve üzeni ezt. Úgy, amint azt a családról két évszázada írta az érzékeny szívű prédikátor: „Ahol szeretünk, ahol szeretnek, az az otthonunk, családunk. Az a hely, amit elhagyhatunk a lábunkkal, de a szívünkkel soha!”.
Az országot el lehet hagyni, el tudják orozni, igazságtalan döntésekkel szét lehet szaggatni, elveszíthetjük részeit, kiléphetünk belőle, elegünk lehet az országból. De a hazából soha!
A HAZÁBÓL nem léphetünk ki sem életünkben, sem halálunkban, hisz ha Isten könyörül rajtunk, anyaföldben porladhatunk el.
A HAZÁBÓL pedig soha nem lehet elegünk.
A HAZÁBÓL SOHA NEM LÉPHETÜNK KI, EHHEZ A LELKÜNKBŐL KELLENE KILÉPNÜNK, S EZ LENNE A HALÁL MAGA.
A NEMZETHALÁL.
SZEMÉLYES SORSUNK IS CSAK HONTALAN BOLYONGÁS LENNE ÍGY.
EZÉRT HÁT A HAZA MINDENEK FELETT ÉS MINDENEKEN TÚL, MEG INNEN,
S MINDENEK – LELKEK ÉS ESEMÉNYEK - MÉLYÉN HONOL. EZ A MÉLY-HAZA. EGYSZERRE A MAGASBAN ÉS MÉLYSÉGES LÉLEKMÉLYSÉGEKBEN. MINDEN MAGYAR SZÍVE MÉLYÉN.
ÚGY VAN BENNÜNK, MINT LELKÜNK TESTI FORMÁNK MÉLYÉN. JÓ LENNE EZT A „SZENT LECKÉT” MINDEN MA ÉLŐ MAGYARNAK MEGTANULNIA – MÉG IDŐBEN!
MI A MAGYAR HAZÁÉI VAGYUNK – A HAZA PEDIG A MIÉNK!
HA EZT MEGTANULJUK, boldogabb lehet NEMZETÜNK, amelyben egyszer végre összeölelkezik, egymásra talál HAZA és ORSZÁG…
Isten irgalmazzon nekünk, hogy ez így lehessen.
S akkor a pokol kapui sem vehetnek erőt rajtunk. Ámen.
*
EGY GYÓGYÍTHATATLAN PATRIÓTA FENTI VALLOMÁSÁNAK KELETKEZÉSE ÉS ÉRTELMEZÉSE
Minap emailt kaptunk a felvidéki, hivatalosan a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház nyugalmazott püspökétől, főtiszteletű dr. Erdélyi Géza lelkipásztor Testvéremtől, akit atyai jó barátként tarthatok számon lelki rokonaim között. Ugyan ezek a sorok nem közvetlenül hozzám szólnak, de lelkipásztor feleségemen keresztül azonnal elértek engem is, és Püspök Úr ösztönző biztatására írtam meg kiegészítve korábbi vallomásomat. Így a fentebb olvasható soroknak három forrása van: a Mindenható Úristen, Aki ide helyezte életemet, e magyarhoni tájra, aztán az a még többre kötelező megtiszteltetés, hogy a NAPÚT szerkesztősége „a jeles magyar hetvenesek” közé sorolt az idén.
Dr. Erdélyi Géza ny. Püspök Úr testvéri sorait lentebb, AZ EGY MONDAT A HAZÁRÓL keletkezéstörténetének részeként osztok meg az Olvasókkal:
„Lajos vallomását a Hazáról igaznak, líraian szépnek érzem. Két korábbi vers hangulatát és erejét idézte fel bennem: "Egy mondat a zsarnokságról" és annak replikáját: "Egy mondat a szeretetről". Az utóbbit Batta György, felvidéki költő írta. A harmadikat, Lajos vetette papírra: "Egy mondat a Hazáról". Némi stilizálás után jó lenne, ha végleges formát öltene. Várom.
Szeretettel: E. Géza”
AZ EGY MONDAT A HAZÁRÓL KELETKEZÉSTÖRTÉNETE
Mire jó a nyilvános köszöntés, s mire a 70 esztendő?
Amint velem is történt a Napút évkönyv 2018 önéletrajzi visszatekintője nyomán a Duna Palotában egy idei nyármeleg áprilisi estén (videó:http://www. naputonline.hu/2018/04/19/ jeles-hetvenesek-koszontese- naput-estek-videofelvetel/)? Egyebek mellett arra is, hogy az ember szembenézzen önmagával, korával, életével, eddig született biográfiájával, meg azzal a korral, amiben és ahogyan ebben élt. Illúziók, mellébeszélés nélkül. De nem zsigeri dühhel, hanem egyszerre az évtizedek madártávlatával, s a mélyre merült élmények "békalencse perspektívájával". Abban a teljesebb koordináta-rendszerben, ami a mennyeieknek a függvénye. Aki keresztyén, az nem csak FÖLDI ORSZÁGOT lát és érez, hanem mennyeit is. ISTEN ORSZÁGÁT. Nem csak olyan-amilyen FÖLDI TÖRTÉNELMET, hanem ÜDVTÖRTÉNETET is. Nem csak emberi sztorikat és történeteket gyűjt emlékezete kaptárába, hanem gyönyörű és igaz istenes történeteket is, mennyei fények villanásait sorsa horizontján vagy centrumában, földi eseményeken át, egyéni élettörténetekben és önmaga lelkében. Mivel minden ember életrajzában ott van a maga által rajzolt, máskor mások által átikszelt dolgok sokadalma, meg az Isten „ujjával” és Szent Lelkével komponált, festett, rajzolt történetek sokadalma is. Csakhogy ezt valaki felismeri, elismeri és confessziós-vallomásos lélekkel, szóval elmondja, kiírja, kiprédikálja magából, más meg nem. Ha nem, akkor marad a szűkebb dimenzió, olykor az egysíkú keserűség vagy kiábrándultság, a lelki elsivatagosodás, a kiégés, a cinizmus. A dekonstruktív életszemlélet és a romboló életvitel. A diabolikus önsorsrontás, családrontás, nemzetrontás, sorsrombolás minden szinten. Intézményesítetten vagy civil módon. A "senkinek semmi köze hozzá" szabadosság felelőtlenségével. Másokra zuhanó, megnyomorító életgravitációval, a tehetetlenség mélyrepülésével, sárlavinájával. Nálam Istennek hála nem a beszűkülés következett el, hanem hit által olyan dimenzió-, és horizontváltás és tágulás, amiről korábban még álmodni sem mertem volna, s olykor még 70 évesen is beleszédülök. Nem a vérnyomás ugrálás, érelmeszesedés okán, hanem a belső hitélmények égi lajtorjáján közlekedés, meg a belső csipkebokor-lenyűgözöttségem miatt. Istent emberszépítőnek, boldogítónak és mentőnek tapasztaltam és örök szépségnek, égi esztétikát kibontó Lélek-inspirációnak. Ma is így érzem a találkozásokat Vele, miként 16 évesen bekövetkezett megtérésem térdeplős, földre roskasztó elragadtatottságában: olyan szimultánul, egyidejűen immanensen transzcendens, földi tereken is égi magasságú és transzcendensen immanens, azaz mennyei szentségben is földi jelenlétű, "számban nevednek jó íze van" inspirációkban, melyeket alig tud emberi szó kifejezni. Ebben a megtapasztalásban csak dadogunk, mint az ószövetségi próféták. Ezek a bibliai élmények és Ige-tapasztalások olyan magas rendű esztétikai és etikai szép-érzetet, magával ragadó élményt nyújtanak a halandónak, amiért érdemes megszületni és élni ezen a magyar földön. Olyan többdimenziós tapasztalások ezek, melyek mindent pótolnak, de ezeket nem pótolhatja semmi, senki!
De melyik földről is van szó?
BÁNK BÁN SORSPARABOLÁJÁNAK AKTUALITÁSAI
Minap ismét elém jött élményadó Istenem, Uram, egy beszélgetés során és nyomában belső csendemben, miközben hallani véltem a „tér-idő fölötti szív” dobbanását (Hermann Dooyeweerd holland reformációi filozófus szóhasználata értelmében), Jézus lelki lélegzetvételét a bensőmben, szinte a füleimmel érzékelve meleg szavát, Katona József Bánk bánja, s annak történelmi operaváltozata szellemében. A Bánk bán Erkel Ferenc, Egressy Béni mélyen zengő verssoraival és minden magyar lelket lenyűgöző muzsikájával valósággal átömlött a lelkemen, s boldog hálaadással dúdolgattam újra Simándy József hőstenor hangjának szubjektív rezonanciájaként, páratlan zenei confessióként és a legek könyvébe illő átéléssel dalolt szólóját: Hazám, hazám, te mindenem… Generációformáló, egybeolvasztó, nemzettudat ébresztő élményt nyújtott évtizedekkel ezelőtt az ő éneklése, a mögöttem/mögöttünk történelemmé szilárdult vagy erodálódott, időnként szétmosódott/széttiport vagy piszkos hordalékként szemétté tornyosult évjáratokkal szemben is énekelt szólója. Bánk zokogó panaszát évtizedeken át nemzeti lobogóként énekelte fölénk Simándy. Kárpát-medencei protestáló himnusz volt ez a diktatúra ellen. Áriája most is, 2018-ban is sok-sok gondolatot indít el, hullámoztat át a lelkemen, és elevenít fel tengernyi emléket, versélményt, színélményeket, hangemlékeket, Ige-titkok virágszirom kibomlásaként, megvilágosodásaként, lelki liliomokként bűn-töveim között. És imákat, intellektuális filozófiai fényeket villant fel belső horizontjaimon. Szubjektív égmagaslatokon és napszállta belső mélységekben. Hangjára az egyéni sorstalálkozások óceánján arcok emelkednek fel a messze ringó időmélységből és merülnek alá az emlékezetben egy szempillantás alatt. És olyan distinkciók, finom, csak a szent tudomány, a scientia sacra i-ótás, leheletfinom, nüansznyi különbségtételeivel, melyeket a Jézus utáni nagy teológusok kagylósorsuk mélységes-mélyéből felszínre gyöngyöztek, előbb titokként féltett igazgyöngyként, aztán egyházalkotó, európai kultúraalkotó, tudatosan vállalt ismeret világító tornyokként. Ezekben világraszóló európai szellemi teljesítményként tört magasba az el nem választó, de mindig megkülönböztetésig jutó disztinkciókkal az európai intellektus, kétpólusú, egymásba kapaszkodó igazságokkal. Mert csak e töprengésben szült paradoxonok vállalásával és életen keresztüli hordozásával vált mondandójuk, válik mondandónk hitelessé. Azzal az életismereti maximával, bölcs megállapítással, hogy vannak helyzetek, s maga az élet a maga megélésében, sorsteljességében alapvetően ilyen, amiből ki lehet ugyan lépni élettagadással, tragédiával, bűnténnyel, de alapvető igennel nem. Az életigenlés benne tart a roppant ellentmondásos, fájdalmas, ritkásan boldogító élettörténetben. Csak benne maradva kell és lehet tudatilag és viszonyulásmódjaink áthangolásával feldolgozni, helyretenni, hátrányokat is előnyünkre formálva végigküzdeni az éveket, évtizedeket - a győzelem, a kereszt jegyében és reményével. Valahogy úgy, amint a fa évgyűrűi növekednek, sokasodnak, s minden előző évi történet beírva marad a terebélyesedő fatörzsben, benne marad újabb, táguló évgyűrűkkel, életlenyomatokkal, jótékonyan betakarva vagy éppen körülzárva, védve, rögzítve, az utódok tanulságára meggyűrűzve-megörökítve a faegyéniség különös, egyedi történetét.
Lelkünk, életünk évgyűrűivel maradni a gyökér-fogta talajban – ez számomra a hűség hazához, szülőföldhöz. Ez a hazaszeretet. Az őstalajban maradni, gyökereinkkel porladásig odakapaszkodva. Vagy beleporladva. De van, amihez nem szabad így ragaszkodnunk. Hogy mihez nem, arra rövidesen rátérek. Hiszen melyik fa lenne olyan bolond, hogy ragaszkodna az ágszaggató viharhoz, a terméspusztító jégcsapáshoz, a levélégető túlfűtéshez?
MEGKÜLÖNBÖZTETNI, DE SZÉT NEM VÁLASZTANI!
Istenáldotta Simándy József atyánkfia lelkét és hangját öntötte bele ebbe a sorba: Hisz mindenem neked köszönhetem (Egressy Béni szövege) - Tudom, hogy életem neked köszönhetem (Nádasdy Kálmán szövege). Némi malíciával erre mondhatná valaki: olyan szép, hogy már nem is lehet igaz. A keresztyén ember pedig azt mondja: eddig, de ne tovább! Ezt azért már nem! Ez a különbségtétel, a nüansznyiakra fogékony tudomány és hit intellektuális és finom határhúzása ez: NEM A HAZÁNAK KÖSZÖNJÜK AZ ÉLETÜNKET, HANEM ISTENNEK.
A „jeles hetvenesek” köszöntésén felidéztem emlékeimet a mindennemű hazugságot gyűlölő és leleplezni akaró, ellene lázító versszavú Latinovits Zoltánnal. Az 1975 nyarán együtt töltött kórtermi heteket, amiket az akkori állami és egyházi hatalomnak, vezetésnek „köszönhetek”. Két és fél hónapon át erről filozofáltunk a színészkirállyal: mennyire szükséges megkülönböztetni a hazát az országtól!? És a pszichoanalitikus "möszjő Zsírodú" – ahogyan Latinovits titulálta őt -, azaz dr. Pertorini Rezső intézetigazgató úr fehér kesztyűs kezének intései, könnyed játéka közepette, de a kézjáték látványától felborzolva-borzongva csakhamar eljutottunk a 2X2 evidenciához: az ország lehet barna, piros, fekete, zöld, bármilyen, amilyenné a nagyhatalmi és a hazai „vezérek” színezik, de a HAZA MINDIG PIROS-FEHÉR-ZÖLD. Ez a nemzeti 2x2, a nemzeti minimum!
Írta: Dr. Békefy Lajos PhD, a KDNP PM külügyi titkára
