A Magyar Nemzet szeptember 1-i számában egy pszichológus – dr. Körmendy Györgyi – a lélekelemzés módszerével közelít bukott miniszterelnökünk lélekrajzának felvázolásához. Nem ez az első eset a Magyar nemzet történetében. A második világháború idején, azokban a hónapokban, amikor a németek hadi sikereik csúcsán a Kaukázus, Sztalingrád és Kairó felé törtek előre, pszichiáteri elemzés került a lap olvasóinak kezére a paranoidnak nevezett személyiségről anélkül, hogy ezt a szerző egyetlen személyhez kötötte volna. Tehát Dr. Weninger Antal, a lap népszerű orvos-szerzője azt írja 1942. május 7-én, hogy bár egyes orvosok tagadják, „ez a kór megtalálható minden pályán, minden társadalmi osztályban.
d-y-ó
Paranoiások sokszor éveken, évtizedeken át vezető szerepet játszhatnak anélkül, hogy avatatlan környezetük észrevenné a különös jellem beteges vonásait. Betölthetik a legmagasabb állásokat… mert értelmi képességeik kifogástalanok, akaraterejük és cselekvőképességük töretlen.”
Jellemzőik: „…megrendíthetetlen, téves eszmék, amelyek belső okokból keletkeznek, a gondolkodás tisztaságának és rendjének, az akaratnak és cselekvőképességnek megőrzésével. A paranoiás mindenkor logikus, sokszor imponálóan éles gondolkozásúnak látszik, de hibás alapokra épít és kritikája gyenge. Jellemzője még, hogy mindent magára vonatkoztat, küldetéstudatos és hogy „tévesen emlékezik vissza a történtekre, azaz meghamisítja emlékképeit, saját céljainak megfelelően. Nincs olyan paranoiás, aki ne alakítaná emlékképeit téves eszméinek a szolgálatában… könnyen elhisz mindent, ami megfelel neki, de letagad és elvet olyasmit, ami nem kedvez eszméinek… gyakran jut indulatba, izgalomba, kitörésekbe. Mások jogos igényei iránt semmi érzékkel nem bír. Csak a saját felfogása szent és sérthetetlen, ennek érdekében hazudik és erőszakosságokat követ el. A »cél szentesíti az eszközt« ez a jezsuiták rágalmazásában elkopott frázis a legfőbb mottója.”
„Önérzete erősen fokozott, emelkedett. Kiválóbbnak tartja magát mindenkinél… a baj előrehaladtával egyre biztosabb lesz dolgában…” A betegség főleg férfiakat sújt és inkább a negyvenedik életév után fejlődik ki feltartóztathatatlanul, gyógyíthatatlanul.”
„Ha törvényes eszközökkel nem tud magán segíteni… az erőszakos cselekvés általában hozzátartozik téves eszméihez. Néha nehéz elhatárolni az egyszerű pszichopátiától, kóroslelkűségtől, különösen filozófusoknál, vallásalapítóknál, politikusoknál. Eszméjük véletlenül megfelelhet a valóságnak, de mégiscsak téveszme.”
Az expanzív állapotú személy, „akiben a reakció egyszer kigyúlt, a legkedvezőtlenebb esetben nem nyugszik többé, hanem arra kényszerül, hogy környezetének egyre tágabb köreit mozgassa meg, míg önmaga is és körülötte minden el nem pusztul.”
„A paranoid jellem azért reménytelen, mert hiányzik az ellenőrző, fedező önkritika mellőle. A saját személyének túlértékelése, a tények és emlékek meghamisítása megközelíthetetlen, áthatolhatatlan ködöt von köréje és meghamisít minden javítási, befolyásolási törekvést.”
Weninger doktor saját megfigyeléseivel is kiegészíti az általa említett alapművekből – Kretschmertől, Kraepelintől és másoktól – idézetteket.
De mit értsünk az „ellenőrző, fedező” kritikán, ha egyszer magából a személyiségből ez hiányzik? És használ-e a kritika, ha célpontja alkalmatlan arra, hogy elfogadja? A történelem válaszol a kérésre.
Weninger doktor cikkéből a korabeli olvasónak Adolf Hitler vezér-kancellárra kellett ráismernie, dicsősége tetőpontján. És az írás beteljesedett. Ő maga és körülötte minden elpusztult.
Nekünk magyaroknak azóta bőven kijutott a hasonló lelki alkatú filozófusokból és politikusokból, egészen napjainkig. Tartós sikerük titka nemcsak a külső erőszak és támogatás, hanem egy másik, a kérdéskörhöz tartozó tünet. Nevezetesen, hogy egyes vélemények szerint ez a lelki betegség fertőző, átragad a paranoid személy környezetére, így együtt zuhannak a megsemmisülésbe.
Ha konkrétan Gyurcsány Ferencre gondolunk, a pszichiáterek által felállított kórkép tünetegyüttesének szinte minden eleme kimutatható magatartásából és személyiségéből. Hol volt az egész magyar pszichiátria mindenestől, hogy nem vette észre és mikor már a fél országban szóbeszéd tárgya volt, hogy a miniszterelnökkel baj van, nem emelték fel szavukat, nem figyelmeztették környezetét, hogy tegyenek valamit. Végül maga Gyurcsány jutott el abba a hanyatló szakaszba, amelyben már nem tudta lépéseinek következményeit kiszámítani és rajtavesztett. A pszichózisból felszabadultak elcsapták.
A számos tünet ellenére sem lehet határozottan állítani, hogy Rákosiék és Kádárék után egy újabb pszichiátriai esettel állunk-e szemben? Csak a későbbiekben dől majd el, hogy nem egy agyafúrt komédiással és szélhámossal leszünk-e szegényebbek, aki – mint az a filmekben történik – a távoli trópusokon, hintaszékében, koktélt szürcsölve élvezi majd sikeres pályafutásának gyümölcsét? Ez a lehetőség is fennáll. Harmadik változatot nehéz elképzelni.
