Gulyás Gergely (Fidesz) kijelentette: a csaknem százezer kitelepített magyar ember sorsát megváltoztató döntést a huszadik század egyik legtragikusabb és legnagyobb mesterséges, kikényszerített népvándorlása. A babiloni fogság példáját hozva fel arról beszélt: mindkét népet idegen hatalmak kényszerítették arra, hogy „szülőföldet, múltat, vagyont, mindent maguk mögött hagyjanak.

Örök a választás az asszimiláció, valamint a folyamatos küzdelmekkel teli, cseppet sem könnyű, éppen ezért elhivatott döntést igénylő nemzetiségi önazonosság és megmaradás között – jelentette ki az Országgyűlés alelnöke.

Mint mondta, 1947-ben és a következő két esztendőben a létbizonytalanság jutott a határokon kívüli magyarság osztályrészéül, hiszen nem csupán a málenkij robot veszélye leselkedett rájuk, de „az ember élete szinte semmit nem ért, ha magyar volt", és pusztán nemzeti hovatartozásukért kellett szenvedniük.

Hozzátette: „a felvidéki magyarság 1947-ben gyakorlatilag magára maradt", hiszen miközben a németek bűnösségében egyetértett az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió, addig ez a magyarok esetében Moszkva támogatásával, a másik két nagyhatalom cinikus hallgatásával valósult meg.

Megjegyezte: a magyar kormány megpróbálta menteni a menthetőt, de éppúgy nem járt sikerrel, mint Mindszenty József hercegprímás, aki VI. György angol király közbenjárását kérte a szlovákiai magyarok üldöztetésének beszüntetéséért.

Menyhárt József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke az eseményen arról beszélt: egyszerre kell emlékezni a múltra és számon kérni a jelent, utóbbit azért, mert a felvidéki magyarok mindeddig nem kaptak bocsánatkérést és kárpótlást a hét évtizeddel ezelőtt történtekért.

A bocsánatkérés és a megbocsátás két dolog, amelyekkel a fájdalom megszüntethető és a múlt lezárható – jelentette ki, hangsúlyozva, hogy előbb a bocsánatkérésnek kell megtörténnie, s csak azt követheti a megbocsátás.

Popély Árpád történész arra hívta fel a figyelmet, hogy a kitelepítés csak az egyik eszköze volt a csehszlovák kormányzatok nemzetállam-építési eszközeinek; sokakat deportáltak Csehországba vagy kényszerítettek magyarságuk megtagadására.

Emlékeztetett arra, hogy az első világháború után létrejött Csehszlovákiához egymillió magyar és hárommillió német került, s amikor a második világháború után 71 ezer magyarországi szlovák választotta az átköltözést, helyükbe mintegy kilencvenezer felvidéki magyart telepítettek kényszerrel, elsősorban papokat, tanítókat, módosabb birtokosokat.

A magyarok ellen is alkalmazott kollektív bűnösség elvéről szólva kiemelte, hogy az tarthatatlan, már csak azért is, mert „mind a csehek, mind a szlovákok között jócskán akadtak, a hitleri Németországgal együttműködők".

Hozzátette, a szlovák politikai elit elismeri ugyan a kollektív bűnösség elvének tarthatatlanságát, de elutasítja a bocsánatkérést, hiszen az nyilvánvalóan a történtek jogtalanságának elismerését jelentené.