A mai emléknap a magyar nemzet gyásznapja. 101 esztendővel ezelőtt szinte minden magyar ember lelkében összedőlt egy világ. Egy világ, amely addig természetes volt, ami a biztonságot és a hazát jelentette. Egy világ, amelynek hirtelen megszűnése szinte lelki világ-végét hozott – a magyar embereknek, a magyar családoknak, a magyar településeknek, Magyarországnak és a magyar nemzetnek egyaránt.

Szent István országának ezeréves, istenadta, természetes határait felváltotta a nagyhatalmak által tudatlanul és önkényesen megfirkált gúnyhatár, és ehhez lelkesen asszisztált a kozmopolita és a nyugati hatalmakban feltétel nélkül bízó, baloldali Károlyi Mihály és társai. Végül a 133 napos szélsőbalos vörösterror végképp megpecsételte a haza sorsát:

az antikommunista Népszövetség a lehető legsúlyosabban akarta büntetni Magyarországot. – A tragédia hatalmas volt, a csonka ország alig tudott belőle felegyenesedni.

A mai nap Trianonnal kapcsolatban a visszatekintés, a szembenézés napja is. Érdemes számba venni, hogy elmúlt 75 év magyarországi politikai kormányzás miként foglalt állást a határon túli magyarság sorskérdéseivel kapcsolatban.

Aki Rákosi idején bármilyen formában megnyilvánult, örülhetett, ha csak reakciós, fasiszta, irredenta, nacionalista megbélyegzést kapott és nem kényszermunkatáborba, börtönbe került. Kádár idején, a sumák diktatúrában sem volt jobb a helyzet. Még csúcsra járatva működött a kádári megtorló gépezet, amikor a kommunista főtitkár 1958-ban Marosvásárhelyen az 5000 főt meghaladó tömeg előtt, román elvtársai szája íze szerint a következőket mondta:

„Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén. […] A magyar nyelvhasználat természetessé vált.” Az elmondottak váltak a főiránnyá, a hírekben, a Népszabadság írásaiban a kabaréműsorokban is.

Persze voltak olyan népben, egységes magyar nemzetben gondolkozó alkotók, akik ezt nem fogadták el, akiknek köszönhetően a múlt század végére megváltozott Trianon tragédiájának és a Kárpát-medencei magyarság megítélése.

Antall József, az első demokratikusan megválasztott miniszterelnök első parlamenti beszédében joggal mondhatta, hogy „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akarok lenni”.

A „haladó értelmiség” válasza nem késett. A szabad- és egyéb demokratává átváltozott kommunisták lényegében ugyanazt mondták, mint felmenőik a Szabad Népben; reakciós, fasiszta, irredenta, nacionalista, kiegészítve a korszerűtlennel.

Ugyanezeket a hamis vádakat hallhattuk akkor is, amikor az első Orbán-kormány a külhoni magyarok számára bevezette a magyar igazolvány intézményét, könnyítendő a kapcsolattartást az Anyaországgal.

Aradszki András, a KDNP országgyűlési képviselője

A 2004. december 5-i népszavazás előtt a baloldal ismét hozta formáját. Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök, a külhoni magyarokat verbális módon sértegetve, azért kampányolt, hogy a nemzetegyesítés ne jöjjön létre.

2005 nyarán Erdélybe mentem, Szovátára, a kosaras barátainkhoz vendégségbe. Szomorú érzésekkel megtett út volt. Kaptam ott megértést és bocsánatot is. Voltak olyanok, akik elkeseredve vonták kétségbe az Anyaország magyarságát. De a legfontosabb üzenet ez volt:

Mi itt Erdély földjén maradunk magyarnak, és őrt állunk, amíg lehet, majd csak észhez térnek az anyaországiak.”

A rendszerváltozás befejezésére felhatalmazást adó 2010-es választás óta elkezdődött a nemzetegyesítés folyamata, amelynek egyi szimbolikus, lelket erősítő fundamentuma a 2010. június 4-én hatályba lépett a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről címet viselő törvény. – A baloldal erre – azelőtt, akkor és azóta is – nemet mondott.

Sólyom László köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a törvényt, és az napra pontosan a 90. évfordulón, 2010. június 4-én hatályba is lépett.

Sajnos azonban azóta sem sikerült a határainkon kívülre zárt nemzettestvéreinkről a baloldallal együtt, konszenzus alapján gondolkodni.

Azok, akik jövőre meg akarják szerezni a hatalmat, akár mások és nézeteik agyagba döngölésével is, ma sem képesek nemzetben gondolkodni.

Más az értékrend, más az identitás, más a szellemi-erkölcsi örökség és mások a célok.

Jómagam nem tekintem célnak a nemzetem felolvasztását egy mesterségesen egyesített európai államban. Az én értékrendem szerint – amiben sokan osztoznak velem – tanulnunk kell elődeinktől, hőseink tapasztalatából és áldozatából. Én úgy vélem, hogy a hit és a keresztény hagyományú kultúra nem valami elavult képződmény, amin mielőbb túl kell lépni, hanem hatalmas, életet adó, nemzetet megtartó erő és érték. Vallom, hogy a teremtés rendje szent, és abban az egyéni szabadságnak, a hagyományos családnak és a magyar nemzetnek is helye van.

Kedves emlékező Honfitársaim!

A fölöttem lengő országzászló ma is értéket közvetít és egyben üzen: Álmos, Árpád, szent magyar királyok és hercegnők, püspökök, papok, nemesek és egyszerű emberek, katonák és hősök, édesanyák és hősi halottak néznek le ránk belőle. Mi ezt a hazát nem adjuk, amint őseink sem adták oda senkinek. Mi ezt a hazát megvédjük, mert nekünk csak egy van belőle.

Nem akarjuk újra elsírni Tompa Mihálynak a gólyához intézett panaszát:

„Neked két hazát adott végzeted,

Nekünk csak egy volt, az is elveszett.”

Az elmúlt 11 esztendőben sikerült egyesítenünk a száz éve szétszakított magyar nemzetet – minden ellenkező baloldali próbálkozás ellenére.

Rajtunk, magyarokon múlik, hogy megtartjuk-e ezt az egységet, vagy odadobjuk a ma is internacionalista baloldalnak.

Az előttünk álló 1 év meghatározó lesz nemzetünk életében. A magyar nemzet határokon átívelő egysége ma szellemi és lelki magasságban, közös nemzeti értékeink alapján újra teremti a nagy, történelmi Magyarországot.

Ha ezen az úton, és együtt maradunk, nagy dolgokra leszünk még képesek.

Legyen így!

Isten áldja és óvja továbbra is a magyar nemzetet!