Svájci frankban számolva tehát ma az egész világ feleannyit ér, mint két évvel ezelőtt? Éppen csak a világ nagy része nem tud erről a sajnálatos helyzetről, amely csak két csoportot érint. Az egyik, aki svájci frankban adósodott el, a másik, akinek svájci frank kell, bármi áron. Vagyis a két véglet. Az egyik, akinek semmi sem drága, a másik, mi, szegény lakáskölcsönt felvevő magyarok, akiket az a veszély fenyeget, hogy elveszítik egyetlen vagyonukat, a lakásukat, vagy végeláthatatlan ideig adósrabszolgái lesznek a bankjuknak.

És ő, a semmi sem drága réteg okozza a másik tragédiáját, anélkül, hogy valaha az életben a kettő találkozott volna egymással. Talán még lakni sem laknak egyazon kontinensen. Ez a frank-hisztéria bizonyítja, hogy a világ pénzügyi körei semmit sem tanultak a három év előtt kezdődött és már régen előrelátott válságból és tovább fújták a buborékot.

A tőzsdevilág klasszikus anekdotája az a história, miszerint Rotschildék elhíresztelték, hogy Wellington elvesztette a waterlooi csatát, ettől Londonban kitört a tőzsdepánik, Rotschildék olcsón bevásároltak és jól megszedték magukat. Mostanában évente, aztán hónaponként, majd hetenként, legutóbb már naponta sütik el politikusok, bankárok, tőkések, bankok, legutóbb már a hitelminősítők is ezt a trükköt a waterlooi csatáról és a tőzsdevilág, ez mesterséges képződmény máig nem tanult belőle.

Az alig néhány évtizede felállt hitelminősítő intézetek fokozatosan a pénzvilág éllovasai, majd mostanra már a világpolitika döntőbírái lettek, miközben igazából nem előznek meg semmiféle vészhelyzetet, sőt, valójában az események után kullognak.

Természetesen a mai bonyolult gazdasági világban szükség van olyan szervezetre, amely meg tudja mondani, hogy egy-egy társaság milyen mértékig hitelképes. De vajon viselnek-e felelősséget a jósok, ha történetesen rossz információkat adtak?

Ugyanez a minősítés a politikában sokkal veszélyesebb és messzire hatóbb. Elvégre az egyes államok rendszeresen közzé teszik költségvetésüket, eladósodásuk mértékét és ennek alapján maguk a nemzetközi pénzügyi szervezetek átláthatják egy-egy ország valódi helyzetét. De mi van, ha elnézőek? Példa erre éppen Gyurcsányék históriája, amikor meg akarták téveszteni az EU illetékes hivatalát. Az illetékesek észlelték a trükközést, szóltak is, de a csalásnak nem lett más következménye. A következményeket most mi viseljük, miután a baloldali részrehajlás ezekben a hivatalos intézményekben sem ismeretlen.

A hitelminősítők még ennél is gyengébben szolgálnak. Közhely, hogy egyáltalán nem észlelték előre a 2008-ban kitört és azóta is érezhető nagy válságot sem általánosan, sem egyes esetekben, mint a nevezetes Lehmann Broth lett, amely a csőd-lavina magjaként működött.

Ugyanúgy ide- vagy oda minősítgetik egyes államok hitelképességét, politikai szempontok szerint. Különben hogyan állhatott mostanáig listájuk legmagasabb fokán a fülig eladósodott USA, és ha eddig ott állt, akkor egy belpolitikai ál-vita kapcsán, amelynek az eredményét mindenki előre megjósolta, miért éppen most minősítették le a világ vezető nagyhatalmát, ezzel nevetségesen még magasabbra felverte a svájci frank amúgy is józanésszel szembenálló árfolyamát. Ezzel azt a gyanút is erősítve, hogy a klasszikus Rotschild-effektus működik a hitelminősítők világában is, csak nem lehet bizonyítani.

És vajon ez lett volna az első eset, amikor egy hitelminősítésen valakik nagyot kaszáltak? A nyugalomba vonult Soros György, ha akarna, tudna-e efféle esetekről mesélni? Ideje lenne felállítani egy hitel-ellenminősítő intézményt, amelyik nem a hitelnyújtókat, hanem a hitelfelvevőket tájékoztatná a távoli jövőben várható következményekről. Ha egyáltalán képes lenne a bármiféle minősítő a jövőbe látni. Sokat mesélhetnének a kapott hiteles információkról vagy inkább hiányukról a mi, svájci-frank-alapú gazdajátékba beugratott eladósítottjaink.