Örömmel vettem részt május 20-án a nagyváradi várban tartott magyar református egységfesztiválon, melynek mottója és vezérigéje Náhum próféta könyvéből szólt hozzánk Károli szép fordításában: „Őrizd a várat” (2,1). Az egész napos programban csaknem tízezren sereglettek fel a felújított ősi végvárba, hogy magyar és református voltuknak örvendezve, megerősödjenek hitükben, magyar összetartozásuk tudatában, s megmelegedjen szívük a testvéri szavak és ölelések során. Az ünnepi alkalmon módom volt a rám bízott üzenetet a nőszövetségi sátor sok száz hallgatója előtt röviden kibontani MAGYAR EGYSÉG – SOLUS CHRISTUSBAN! ESÉLYEK, BUKTATÓK, REMÉNYEINK címmel. Mivel tartalmában rárímel az előadás a június 4-i magyar összetartozás ünnepére, illetve a trianoni trauma hosszan tartó árnyékára, a területi csonkolás és a mélytudati rombolás kihatásaira is, csak Krisztusban viselhető stigmáinkra, melyekről szólhattam, most érzem itt az alkalmas időt az előadás közzétételére. Ebben hangsúlyosan kitérek majd a váradi sokadalomban egyetértően támogatott magyar nemzeti silentiumra, a nemzet önismereti és bűnbánati imanap felettébb kívánatos és szükséges voltára. Ez a traumák lelki, hitbeli ellenpontozására szánt spirituális javaslat a pozitív irányú nemzeti és egyházi, kisközösségi és családi, egyéni erőmozgósítást szeretné segíteni. A szétszakított magyar nemzet lelki egységének a megélését, erősítését és demonstrálását. – Publikus testvéri köszönőlevelemet még május 22-én eljuttattam Váradra Főtiszteletű Csűry István királyhágó-melléki püspök úrnak, s az agnusradio.ro blogján keresztül sokaknak.
Írta, eredetileg előadta a váradi várban: Dr. Békefy Lajos
(Budapest, 2017.06.02. - gratisnews.hu)
JÓL ŐRIZZÜK A VÁRAT? FELKÉSZÜLTEK AZ ŐRIZŐK? JÉZUS KRISZTUS NÉLKÜL NEM MEGY!
Amikor a prófétai felszólítást olvassuk: Őrizd a várat, rögtön kérdések jutnak eszünkbe. Elég az, ha mi őrizzük? És mennyire készek erre az őrizők? Ha az Úr nem őriz minket, hiába fáradoznak az őrizők, mondhatjuk okkal egy másik Ige üzenetének az értelmében. Mind a református egységnek, mind a nemzeti egységnek van egy megkerülhetetlen lelki előfeltétele. Nevezhetjük ezt krisztológiai sine qua non-nak. Nem más ez, mint Megváltó és Szabadító Urunk elfogadásának és felszólításának a megélése, egyetlen nemzeti és egyházi megtartó feltételként történő elfogadása: MARADJATOK ÉNBENNEM, ÉS ÉN IS TIBENNETEK – amint az igazi szőlőtőről szóló példázatban olvassuk János 15. fejezetének elején, kiváltképpen a 4. versben. Miként a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, csak ha a szőlőtőn marad, úgy mi sem, ha nem maradunk hit által Krisztusban. A nemzeti és református gyümölcstermés conditio christiana-ja, krisztusi feltétele annak tudatosítása, hogy „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (15,5). Amíg ezt nem vesszük komolyan, a vár, és önmagunk, nemzetünk és egyházunk őrizésében sem leszünk hatékonyak. Gyümölcstermő-e a magyar élet, a református élet, egyházunk, gyülekezetünk, családom élete és a magamé? De jó lenne erre a kérdésre őszintén, mély elkötelezettséggel válaszolni azzal az Igével, ami egy könyvvel odább, Habakuk prófétánál így hangzik: „Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok” (Hab 2,1).
A VÁRBÉKÉTŐL A BÉKEVÁRIG
A helyreállított váradi vár 900 éves gazdag történetével és múltidéző erejével, várrendszerével, építészeti célszerűségével olyan szép, mintha a Bibliából lépne elő. Hogyan lehettek várvédők, magyarságvédők, reformátusság-védők hajdani eleink e tájon? Czeglédy György reformátorral és Méliusz Juhász Péter ott szuperintendenssé választott prédikátorral? A Váradi Bibliával, Lorántffy Zsuzsannával, Báthoryakkal, Bocskaiakkal, Rákócziakkal és Bethlenekkel? Nem a várfalakat védték ők első renden, hanem a lelküket, a hitüket, a belső bástyákat, szellemi tisztánlátásukat, Lélektől lelkedzett gondolkodásukat. Erős vár lett számukra Isten Luther énekével, külső-belső védelem. Ők voltak azok, s minden rendű és rangú nép az idők során, a várbeli magyar 900 esztendő alatt, akik megértették a gyönyörű zsoltáros üzeneteket Dávid fogalmazásai nyomán: Az Úr az én váram, fellegváram, hatalmas szabadítóm (Zsolt 18,3). Már a bibliai időkben kiderült, amit a várbeliek a századok során is megéreztek: az Úr az egyetemes védelem, a vár fizikai és lelki értelemben, s Ő mindenhol közel van azokhoz, akik Őt hívják. Erről a gyönyörű védelmi tapasztalatról szólnak a bizodalmas vallomások: Te vagy sziklaváram (Zsolt 31,3-4), erős váram (46,1), csak Ő az én erős váram (62,3), váram és megmentőm (144,2). Jeremiás felismerése szerint Ő tehet megerősített várossá (1,18). Ezek az Igék azt mutatják, hogy már Dávid átemelte a konkrét falakból, kövekből felépült vár-fogalmat egyetemes dimenzióba: mindenütt az Úr az Őr, Ő a vár, ahol csak Őt hittel hívják, várják. Ma is és minden időben, s mindenütt.
BURGFRIEDE, MAGYARORSZÁG!
Különös, hogy éppen a váradi vár hőskorára vezeti vissza gondolatunkat egy sajátos német szokás, amit a Burgfriede szóval fejeztek ki az egykori „váras” nemzedékek. Ez azt a fontos és alapvető védelmi feladatot állíja előtérbe, hogy először a váron belüli békét kell megteremteni, a várlakók közötti békét, hogy nehéz időben képesek és lelkileg felkészítettek legyenek a védelemre. De ez a szó hangzott el akkor is, amikor a várurak, a szomszédos várak közötti villongásokat, belviszályokat, békétlenséget kellett azonnal megszüntetni, amikor erősebb ellenség tűnt fel a láthatáron. A széthúzás elleni, összefogásra szólító parancsként hangzott fel ilyenkor: Burgfriede! Várbékét! Mind a kettőre szükségünk van nekünk ma is: a belső békére, hogy kifele erősek legyünk, ne csak annak látsszunk! S ami még fontosabb: a széthúzást le tudjuk győzni, hogy megszülethessen a Burgfriede. Nincs elég gondunk-bajunk az EU-ban? Közeliekkel és távoliakkal, hogy megengedjük maguknak a pártoskodást, a viszályt, egymás gyalázását, minősíthetetlen nyelvi dagonyázását? Vagy éppen szótlan lenézését? A semmibevétel veszedelmes lélektani eszközét? A nem nyílt, ezért nemtelen harcmodort? Néha az az érzésem, ismerve környezetünket Széchenyi tanácsa szerint, hogy a román, szerb, horvát, tót meg nem engedné magának ezt a nemtelenséget. Nálunk meg virul ez a nemzeti féreg. Burgfriede, Magyarország! Burgfriede magyar pártok, ti ott fenn, meg a fehérgalléros karrieristák között, és itt lenn, a szomszédságban, hogy elkezdjünk már kigyógyulni önfertőző bajainkból, Burgfriede magyar családok, mielőtt megrövidítitek egymás életét a belharcokkal! S vigyázzunk nagyon, mert a belviszály csetepatéi közben lábujjhegyen belopakodik majd közénk az ellenség. Ha már ez meg nem történt!… Lesz-e még, marad-e még várbékénk, hogy békevár, a béke vára legyen újra Magyarország?
CSAK KRISZTUSBAN TÉNY ÉS ESÉLY AZ EGYSÉG!
Senki nem tagadhatja, legfeljebb vitathatja, hogy az egység lehetséges. Abban az értelemben, ahogyan az óegyházi nagy tanító, Augustinus fogalmazta: Egység a lényeges dolgokban, szabadság a kevésbé fontos dolgokban, mindenekben pedig szeretet. Micsoda elv, s mennyire evangéliumi! Jézus főpapi imájában (János 17) arra kérte az Atyát, hogy amint Ő és az Atya egyek, úgy az övéi is egyek legyenek Őbenne és Ő bennük. Nagyon fontos látni, hogy az egységnek minden szinten igenis van előfeltétele! Egy személyi és egy eszközi. Az egység Krisztusban faktum, tény, Ő a személyi feltétele minden emberi egységnek, egységtörekvésnek. A másik, ami nélkül még csak törekedni is meddő hiábavalóság bármiféle egységre, az építőeszköz az egységhez az ima. Előbb a lelkekben kell elkezdeni a közeledést, az építkezést, s aztán majd közelebb is tudunk lépni egymáshoz. De ha a lelkünk tele van gyűlölettel, ellenségeskedéssel, előítéletekkel, irigységgel, lenézéssel, osztályozással elsőrendű, másodrendű, s ki tudja hányadrendű honfitársakra, akkor eleve dugába döntünk minden próbálkozást. A harmadik előfeltétel az, amit Jézus így fogalmazott meg: Hogy egyek legyenek, mint mi (Ján 17,11). Azaz az egységkeresés mintakövetés (mint mi – az Atya és Jézus egységmintájának követése). Van egységparadigmánk: Krisztusban tény az egység, tehát lehetséges! Imában épül, és Krisztus-követésben teljesedik ki.
A POSZT-TRIANONI EGYÉNI, KÖZÖSSÉGI TRAUMÁKRÓL…
Aztán hogy milyen feladatok és következtetések adódnak mindebből, arra a következő cikkben térünk ki, a váradi előadás második részére. Ennek tengelye: jól védeni a várat az tudja, aki mindazzal a csonkolással tudatosan szembeszáll, s azt Krisztusban pozitívan meghaladja, amit Trianonban a magyar nemzet, utána lelkükben milliók elszenvedtek, illetve belesodródtak a sorsrontásba, önpusztításba. Így Trianon kétszeresen is ránk küldött csonkoló átokká lett. De van ez alól is szabadítás, szabadulás - solus Christus! Erről lesz majd szó a következő részben.
Addig is június 4. átgondolására és a feldolgozására segítő jeladásként álljon itt a CHARTA XXI. elnökségének május 8-án kiadott felhívása, amit ha tehetünk, tegyük is meg: küldjük ezt tovább.
„Trianon nem választhat el sem szülőföldünktől, sem egymástól…”
A CHARTA XXI EGYESÜLET FELHÍVÁSA A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJÁRA
A magyar országgyűlés azzal, hogy 2010-ben június 4-ét a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította, gondolatainkat a veszteség okozta önsajnálat helyett a megoldás keresése felé terelte. A nemzeti összetartozásról szóló törvény megállapította, hogy a Magyarország feldarabolására adott korábbi válaszaink nem hoztak megoldást. Térségünk csak egyenrangú országok kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése révén lehet sikeres. A trianoni békediktátumra való emlékezésünk nem irányul senki ellen, és csak akkor lesz hiteles, ha más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számon tartjuk, és azokból okulunk.
Ha nem akarunk az unió másodrendű állampolgárai lenni, szomszédainkkal összehangoltan kell cselekednünk. Ehhez azonban az is szükséges, hogy senki ne legyen albérlő a saját szülőföldjén, és hogy helyreálljon a szétszakított magyar nemzet lelki egysége.
Ezért kérjük mindenkitől a személyes részvételt. Ezen a napon ne csak hivatalos megemlékezéseken vegyünk részt. Ki-ki személyesen, magánemberként is tegyen a magyar nemzet határmódosítás nélküli újraegyesítéséért! Küldjünk mindannyian legalább egy elektronikus levelet, üzenetet, vagy emeljük fel a telefont és köszöntsünk egy másik országban élő ismerőst, barátot, rokont. Fejezzük ki, hogy semmilyen határ nem írhatja felül sem a barátságot, sem az egymás iránti felelősséget, sem a szeretetet. Kapcsolódjunk össze sok-sok egyéni szálból font, eltéphetetlen kötelékkel. Trianon különféle országokba osztott szét bennünket, de nem választhat el sem szülőföldünktől, sem egymástól. Egy a nyelvünk, egy a kultúránk, egy a nemzetünk.
Budapest, 2017. május 8-án
A Charta XXI elnöksége
