A szélsőségességet onnan lehet felismerni, hogy valaki ellentmondást nem tűrően, minden más álláspontot kizárva állítja: neki, kizárólag neki van igaza. Aki pedig ettől eltérő véleménynek kíván hangot adni, az semmi jóra ne számítson, legfeljebb lejáratásra. A hozzáértését megkérdőjelezik, szakmai hozzáértését lekicsinylik - ha szerencséje van, megússza ennyivel. Ezt teszik jelenleg a Nemzeti Színház igazgatójával, Vidnyánszky Attilával, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem kuratóriumának elnöke lett.

Tudjuk, hogy a keresztény értékek védelme, azok hangsúlyozása és vállalása mindig kockázatokkal jár; az üldözött keresztényekért folytatott munkám során, akarva-akaratlanul, kiismerhettem ezt. Az azonban minimum különös, de inkább álságos, hogy a magát liberálisnak aposztrofáló, a toleranciával és az elfogadással fennhéjázók körében is milyen indulattal van jelen a minden keresztény hivatkozást és az azokat felhasználókat elutasító düh és gyűlölet.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult helyzet leginkább ezt üzeni. Azt, hogy a művésztársadalom magát elitnek képzelt, szűk liberális csoportjának legfőbb baja a keresztény-nemzeti értékek mentén való gondolkodás, a nemzet, a haza, a család, a keresztény hit fogalma, mindaz, amit Vidnyánszky Attila képvisel és képviselni szeretne. Amikor a Nemzeti Színház igazgatóját támadják, valójában ezeket az értékeket támadják.

Nem árt figyelembe venni, hogy a magyar színművészet életében (TV, rádió, színház, film) a rendszerváltás csak egy észrevehetetlen momentum volt: ahogyan a kommunista pártállam fenntartói átmentették politikai és gazdasági hatalmukat, úgy tették ezt a kultúra szféráiban is azok, akik addigi pozíciójukat bitorolták. Az igazi rendszerváltás most történik, és ez fáj annak a hatalmi elitnek, mely a magyar kultúrát az elmúlt 50-60 évben irányította.

Mondjuk ki: a valódi problémájuk a kulturális, művészeti életben élvezett évtizedes abszolút hegemónia elvesztése, mert ahhoz szoktak hozzá, hogy a tolerancia álcája mögött, a művészet szabadságát megbilincselve, minden eltérő hangot és véleményt lesöpörve érvényesítsék akaratukat, és így folytassák a régóta bejáratott liberális kultúrzsarnokságot. Azt a kurzust, amelyben persze nem kell a szomszédba menniük egy kis keresztény- és nemzetellenességért sem, ha úgy van kedvük.

A helyzet az, hogy a balliberális oldal szakmai köntösbe bújva kíméletlenül kisajátította magának a művészet és a kultúra tereit. E szerint csak az művészet, ami az övéké, csak az szakmai, amit ők képviselnek, csak az demokratikus, ami felfogásukba és ideológiájukba beleilleszkedik, minden egyéb, ami a húsosfazekakat és a kényelmes pozíciójukat veszélyezteti, antidemokratikus és szakmaiatlan.

Úgy tűnik, ez a monopolizált uralom nem tűri a változást, és körömszakadtáig ragaszkodik a bársonyszékekhez. Hogyne, hiszen nekik nem a színpad, hanem a kassza a fontos, nem a színház, hanem a vircsaft számít.

Pikáns, amikor a szabadságot féltik azok, akik a szabadságot tiporták lábbal…

Ceterum censeo: kiállunk Vidnyánszky Attila mellett!

Azbej Tristan