Bátran mondhatjuk, hogy napjainkban a jog fejlődéstörténetének reneszánszát éljük, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy előtérbe került a nemzeti jogtörténet iránti érdeklődés is. Ezért is fontos, hogy felkutassuk, mit rejt a múlt – jelesül a kecskeméti református jogakadémia történetét. A XXI. századba született született új nemzedékek számára ugyanis, még összetettebb problémát jelent a jog rendszerének megismerése. Mert az is igaz, hogy a jog nem-tudása nem mentesít a szankciók alól… A XIX. század költője reménykedve írja versében:
„Ha majd a jognak asztalánál, / Mind egyaránt foglal helyet…/ Ha majd a szellem napvilága /
Ragyog be minden ház ablakán, / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán…”
Hisszük, hogy a kecskeméti református jogakadémia története egyrészt a nemzeti jogtörténet egy darabja, másrészt az egyetemes jogtörténet fontos dokumentuma is, amely a múltból a jövőbe sugárzik. A maga korában Kecskemét városa, a Református Egyházközség és a Dunamelléki Egyházkerület áldozathozatalával követendő példát adnak a ma embere és a jövő nemzedék számára is! A nemzedékről nemzedékre való kegyelmet és hűséget, magam is megtapasztaltam. Csodálkozva emlékezem ma is jogász nagyapámra, Dr. Kosztin Árpádra, a római jog tudósára, aki Kolozsvárról Szegedre kényszerült jönni, hogy államtudományi és jogtudományi tanulmányait befejezze. Példaemberként állt előttem, akitől korán megtanultam: Felelősséggel tartozunk a másik ember iránt, az egyházunk iránt, a nemzetünk iránt…
A jogakadémiák a magyar jogi oktatás sajátos intézményei voltak. Általános megközelítésben, a dualizmus időszakában létrejött olyan felsőbb tanintézetet értünk alattuk, melyek a tudományegyetemek jog- és államtudományi karaihoz hasonlóan, a jog- és államtudományok tanításával foglalkoztak, de a tudori szigorlatok elfogadásának (promotio) és az egyetemi magántanári képesítés megadásának (habilitatio) jogával nem rendelkeztek. A dualizmus kori magyar jogakadémiák szervezete, oktatási és felügyeleti rendje állami intézkedés nyomán, Trefort Ágoston kultuszminiszter 1874-es rendelete alapján alakult ki. A felsőoktatás és a jogi képzés reformját megalapozó – számos tekintetben az osztrák időszakra emlékeztető – rendelkezések lényegében érvényben maradtak és eredeti tartalmuk szerint hatályosultak a jogakadémiák működésének 1949-ig tartó teljes időszakában. Az állami irányítású jogakadémiák szervezeti és működési rendje érvényesült az egyházi és vegyes fenntartású intézményekben, így a Kecskeméti Református Jogakadémia esetében is.
Az 1874. évi rendelet és a végrehajtására kiadott normatív miniszteri szabályzat nehezen teljesíthető feltételeket szabott, a korábban működő jogi főiskolai képzőhelyek fenntartásához. A kormányzati szándék a heterogén szervezetű és egymástól radikálisan eltérő színvonalú líceumok négy évi tanfolyammal ellátott teljes jog- és államtudományi karokká történő átalakítása volt. Egyértelmű kormányzati szándék volt e tanintézeti forma egységesítése, és – amint azt az alaprendelet megfogalmazta – olyan tanszervezeti alapra fektetése, „melyen nemcsak egy szakiskola feladatának, hanem a főiskola azon magasabb rendeltetésének is, miszerint a gyakorlati élet követelményein kívül egyszersmind művelője és terjesztője legyen magának a tudománynak is, lehetőleg megfelelhessenek.”
Ez a döntés nem kérdőjelezte meg a hazai egyházak iskola-fenntartási jogát, de rendkívül nehéz helyzetbe hozta a korábbi felekezeti fenntartókat és törvényhatósági donátorokat. A négy éves képzés biztosítása nem volt könnyű feladat a korábban két-három éves képzést folytató tanodáknak, hiszen rövid időn belül, megfelelő számú tanári kart és infrastruktúrát kellett biztosítaniuk. A reform ugyan formálisan nem jelentett előnyt az egyetemeknek, a jelentős részben tandíjakból gazdálkodó főiskolák azonban érdemi hátrányt szenvedtek az állami támogatást élvező universitásokkal szemben. Jellemző, hogy amikor az 1889. évi XXVI. tc. elrendelte, hogy azok a joghallgatók, akik tanulmányaik előtt, vagy azok alatt egyéves önkéntes katonai szolgálatot teljesítenek, hét félév után is végbizonyítványt (abszolutóriumot) kaphattak, a jogakadémiák – közöttük a kecskeméti főiskola is – a tandíj-veszteségük miatt emeltek kifogást.
Az 1875. évi kultuszminiszteri rendelet hiába hangsúlyozta a jogakadémiák felvirágoztatásának szándékát és az egyetemekkel folytatott verseny feltételeinek kiegyenlítését, egyéb rendelkezések jelentős hátrányba hozták a szervezetüket nagy nehézségek árán átalakított, nagy múltú intézeteket. Ezek között a legfontosabb az 1874. évi XXXIV. tc. 5. §-ának az a rendelkezése volt, amely az ügyvédi vizsgára (egyben alkalmazásra) való bocsáttatás egyik feltételeként az egyetemek jogi és államtudományi karainál letehető jogtudori szigorlatot követelte meg. Már az első évben határozott törekvés nyilvánult meg a jogakadémiák részéről, a korabeli igazságügyi kormányzat által megfogalmazott, diszkriminatív szabály megváltoztatására. A Nagyváradi Királyi Jogakadémia 1874-ben részletesen indokolt emlékiratot készített, amelyet a kecskeméti főiskola fenntartói és tanári kara is támogatott. Ebben azt kérték a vallás- és közoktatásügyi minisztériumtól, hogy a tudori szigorlatok elfogadásának jogát a teljes jog- és államtudományi karokká kibővített jogakadémiákra is terjessze ki.
A jogi felsőoktatás korabeli rendszerét átalakító reformrendelkezések kétségtelenül jelentős minőségi változást eredményeztek. Mivel a jogakadémiákat az egyetemekhez kívánták közelíteni, az évfolyamszámot négyre emelték és ennek megfelelően az itt letett államvizsga jogosított a doktori szigorlat letételére. Egységesítették és azonos módon strukturálták a tantárgyakat, így lehetővé tették az átlépést az egyetemre, természetesen a megfelelő különbözeti vizsgák letételével. Megszüntették az iskolatípusok szerinti végbizonyítványokat, és a jogakadémiákon is lehetőséget biztosítottak a nyílt hallgatói egyletek alapítására. Fontos változás volt, hogy a főiskolai tandíj lényegében megegyezett az egyetemi tandíjjal és az állami jogakadémiai tanárok fizetését is igyekeztek az egyetemi szinthez közelíteni. Ugyanakkor, ezek az intézmények nem szigorlatozhattak, nem adhattak doktori címet, nem volt magántanári habilitáltatási joguk. A jogászi hivatásrendekbe való belépést a jogakadémiai végzettség nem tette lehetővé, mivel az 1874. évi XXXIV. tc. szerint ügyvédi vizsgát csak jogi doktorátussal rendelkezők tehetnek, vagyis csak az egyetemi szigorlatok után lehetett megszerezni a jogászi hivatás e korban is alapvető fontosságú képesítését.
A kecskeméti jogi szakiskola (ahogyan az 1874-es évkönyv nevezte: Kecskeméti Református Főtanoda) korábbi fenntartói tehát komoly válaszút elé kerültek. Mivel csak a teljes, négy évfolyamos jog- és államtudományi karok maradhattak fenn és adhattak jogi képesítést, vagy az átalakítás, vagy a megszüntetés mellett kellett dönteniük. A szervezeti átalakítás és kibővítés esetén lehetőség nyílt arra, hogy a korábbi intézmény Kecskeméti Jogakadémiává alakuljon át és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1874. évi május 19-én kiadott 12.917. sz. rendelete nyomán, 1874/75. tanévtől kezdve, az állam közvetlen rendelkezése alatt álló jogakadémiák szabályzata szerinti, teljes jog- és államtudományi karrá minősített négy éves tanfolyamú Jogakadémiává alakuljon.
Kecskemét város közgyűlése határozatilag mondta ki, hogy a közérdek szempontjából szükségesnek tartja az iskola fenntartását és felajánlotta anyagi hozzájárulását is. Az átszervezésre vonatkozó javaslatokat a Dunamelléki Református Egyházkerület, a Kecskeméti Református Egyházközség és Kecskemét város képviselőiből alakult hármas bizottság állította össze. A javaslat alapján, Kecskemét város három tanszék felállítását, vagyis három tanár fizetését, a Kecskeméti Református Egyházközség az intézet fenntartását és öt tanár fizetését (egyet az egyházkerület költségére) vállalta, a befolyt tandíjak 90 %-ának a terhére. A fenntartók joga volt a tanárok választása.
Az 1874. július 17-én szerződésbe foglalt végső megállapodás lényegi tartalmában megegyezett az előterjesztett javaslattal.
A megállapodás fontos része volt a hallgatók tandíjának megállapítása. Ennek összege évi 30 forint volt, amelyet helybeliekre, más településről valókra egyaránt, valláskülönbség nélkül kellett megfizetni. A beszedés az igazgató kötelessége volt, aki az összeg 2%-át jutalomként megtarthatta. A maradó összeg 90%-a a fenntartó egyházat illette, 10%-a (az állami jogakadémiákra vonatkozó miniszterei rendelettel azonos módon) a tanári kar jutalmazására szolgált.
Az intézmény jellege és a finanszírozás módja meghatározta a belső szervezeti rendet és döntéshozatali hatásköröket. Eszerint a fenntartók az általuk finanszírozott tanszékekre magunk választották ki a rendes tanárokat. A személyi döntések megerősítése a „törvényhozás további intézkedéséig” az eddigi öt tanári székre nézve a fennálló gyakorlat szerint történt, tehát tisztán egyházi belátástól függött. A város által fenntartott három tanár státusának megerősítése a minisztérium hatáskörébe került. A megállapodás rögzítette, hogy a Jog- és Államtudományi Karon önkormányzati testület (tanári szék) alakul, amelyet az igazgató vezet, s amely ellátja a jogakadémiai szabályzatban foglalt teendőkön kívül mindazon ügyeket, melyeket az akadémiai tanács hozzá delegál.
A közös iskolaszéki kormányzás tehát megszűnt, de a gimnázium és a jogakadémia közötti szoros kapcsolat nem szakadt meg, mert pl. a könyvtárat csak használatilag különítették el, „tulajdoni egységét” fenntartották. Hasonlóképpen jártak el a „tápintézettel” – a menzával, amelynek szolgáltatásaiban a joghallgatók is részesülhettek. Az operatív irányításban fontos szerepet betöltő jogakadémiai igazgatót három évenként, a rendes tanárok közül, szintén az akadémiai tanács választotta.
1876-ban tisztázták az akadémiai tanács és az egyházkerület közötti viszonyt. Ennek alapján, az egyházkerületnek a felekezeti iskola fölött egyházi felsőbbsége van és irányító jogköre, mint fenntartónak, de a beligazgatási ügyekre vonatkozó hatáskörének egy részét átruházta az akadémiai tanácsra, mert engedélyezte az állammal a közvetlen kapcsolat felvételét.
A megállapodással és annak miniszteri jóváhagyásával legitimitást kapott új kecskeméti jogi főiskola, a fenti megállapodás szerint kezdte meg oktatási tevékenységét. A gyakorlatban természetesen számos új kérdés vetődött fel, amelyet szabályozás híján, a jogakadémia kormányzó testületeinek kellett egyedi döntésekkel áthidalniuk.
Az 1878-as boszniai hadjárat az intézmény vezetőit komoly feladat elé állította. A rendkívüli körülmények komoly anyagi veszteséget okoztak a Kecskeméti Jogakadémiának is. Már a mozgósítás első napjaiban kiderült, hogy az önkéntes katonai szolgálat beszámítása is komolyan hátráltatja a tanulmányokat. A Jogakadémia igazgató-tanácsa a mozgósított jogtanárok felmentését kérte. Ezen túl, a tanári kar előterjesztésére, a védkötelezett hallgatók érdekében 1878. szeptember 15-én kérvényt intézett a vallás és közoktatási minisztériumhoz.
Az 1874. május 19-i minisztériumi rendelet és a Dunamelléki Egyházkerületi Közgyűlés 1875. május 26-án tartott ülésén hozott, ezt elfogadó 53. számú elvi döntés lehetővé tette, hogy a kecskeméti Jogakadémia a Kormány közvetlen rendelkezése alá eső és az újjászervezett jog- és államtudományi karokkal egy színvonalra kerüljön és működési engedélyt kapjon. A szabályzatok rögzítették a további oktatási tevékenység és az állami legitimáció keretfeltételeit. A gyorsan tető alá hozott helyi megállapodás szabályzata tartalmazott ugyan olyan részletes intézkedéseket, melyek a jelzett alapelvek megvalósítását célozták, de nem olyan mértékben, hogy e cél elérését a hézagosság, hiányok és fennmaradó kételyek következtében minden oldalról biztosították volna.
A részletes szabályzat kitért az oktatás és vizsgáztatás rendjére, továbbá a Jogakadémia szervezeti és működési rendjére. Az alábbiakban a tanári kar ügyrendjére, az igazgató hatáskörére és a hivatali ügykezelésre vonatkozó szabályokat említjük. A tanári kar a hatásköréhez tartozó ügyekben az igazgató által összehívandó és az elnöklete alatt tartandó ülésekben határozott. Az üléseikre a rendes tanórákon kívül a rendkívüli, segéd- és magántanárokat meg kellett hívni, akik nem csupán tanácskozási, hanem szavazati joggal is rendelkeztek. Érvényes határozat hozatalára az elnökön kívül legalább négy rendes tanár jelenlétére volt szükség. A határozatokat általános szavazattöbbséggel hozták, a szavazatok egyenlősége esetén az igazgató szavazata döntött.
Az igazgatóhoz és a karhoz intézett beadványokat, felsőbb rendeleteket, hivatalos megkereséseket és közléseket a kar jegyzője iktatókönyvbe vezette, melynek rovatai: a minden tanévvel újrakezdődő iktatói számon kívül, az ügydarab tárgya beadásának, elintézésnek és közlésének napja, s irattári száma. A szabályzati rendelkezésen túl, a kari évkönyvek tartalmazták a legfontosabb beérkezett ügyiratok tárgyát is. A kar üléseiről minden tanévben újra kezdődő sorszámmal jegyzőkönyvet kellett vezetni, melybe az ülés ideje, a jelenlevő tagok neve, az elintézett ügyek tárgya és a hozott határozatok szerepeltek. Fontosabb, különös tekintettel a fegyelmi ügyekre, a szavazatok arányát is rögzíteni kellett és az indokolást is teljes terjedelemben meg kellett őrizni. A kisebbség külön véleményét, ha az írásba volt foglalva, a jegyzőkönyvhöz kellett mellékelni.
A Repertórium pontos kimutatást tartalmaz az egykori Joglíceum és Jogakadémia irányító testületeiről, továbbá igazgatóiról és dékánjairól. Az irányító tisztviselők tevékenysége jól követhető az Akadémia évkönyveiben, hiszen beiktatási beszédeikben kivétel nélkül programot hirdettek és mandátumuk lejártakor beszámoltak tevékenységükről. Láthatóan ők készítették a jogakadémia tevékenységéről szóló beszámolókat is.
A jogakadémiák élén 1875 után igazgató vagy dékán állt. Az állami és tanulmányi alapból fenntartott intézményekben az igazgatót a vallás- és közoktatási miniszter előterjesztésére, a tanári kar tagjai közül a király nevezte ki. A miniszter az előterjesztés előtt köteles volt meghallgatni a tanári kar véleményét. A magánpártfogók alatt álló tanintézeteknél (az 1875-ben még működő két Joglíceumnál) az igazgató kinevezésének jogát az illető pártfogó gyakorolta, azonban a beiktatáshoz a vallás- és közoktatásügyi miniszter megerősítésére volt szükség. A protestáns vallásfelekezetek által fenntartott jogakadémiáknál az igazgatót (majd 1924-től a dékánt) határozott időre a fenntartó testület választotta, a tanári kar meghallgatása mellett. A kormányzó testületek megválasztására a működés kezdetén sor került. A személyi kör 1878-től hosszú időre stabilizálódott, ezért e testületek összetételét és névsorát is itt célszerű említeni.
A Jogakadémia tevékenységét a szervezeti stabilizáció és fennmaradást lehetővé tevő helyi kompromisszum megteremtése után is számos körülmény nehezítette. Bár Kecskemét regionális pozíciója és vonattal való megközelíthetősége kedvező volt, a hallgatók száma évről-évre csökkent. Az egyetemek lassan érvényesítették potenciális előnyeiket és azt az előnyt, amelyet a tudományos fokozat megítélésében, a jogászi hivatások ellátásában a kormányzattól nyertek. Ebben a helyzetben, a Jogakadémia tanári karát rendkívül érzékenyen érintette, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1880. július 21-én 921. sz. körlevelében felszólította a jogakadémiák fenntartóit: vagy szüntessék meg, vagy más jogakadémiával összevonva fejlesszék egyetemmé intézeteiket. A felhívás nyíltan bevallott célja volt, hogy a fenntartók szüntessék meg a jogakadémiákat, egyben kilátásba helyezte azt, hogy a minisztérium közvetlen rendelkezése alatt álló tanintézetekkel ezt a maga részéről szintén megteszi. A felhívás azonban nem volt eredményes, hiszen a legtöbb fenntartó testület „lelkes hangú feliratokat és emlékiratokat intézett a ministeriumhoz, azoknak a szempontoknak a kifejtése czéljából, amelyek ezeknek a tanintézeteknek a fennmaradását és felvirágozását oly szükségessé teszik”. Kormányzati nyomásra egyedül a támogató nélkül maradt nagyszebeni állami jogakadémia szűnt meg, 1886-ban.
A kecskeméti református egyház – nagy építkezéseire hivatkozva – nem tudta tovább vállalni, illetve növelni a kötelezettségeit és segítségért fordult a társfenntartókhoz. Kecskemét város közgyűlése viszont határozatot hozott, hogy a Jogakadémiát „mint a város előhaladásának egyik főtényezőjét” tovább is fenn akarja tartani és egy negyedik tanszék tanárának a fizetését is magára vállalta. Az egyházközség azonban továbbra is kitartott a feloszlatás mellett és az egyházkerülethez fordult. A végső döntéshez – az 1875-ös megállapodás szerint – mind a három fenntartó megegyező véleményére volt szükség. Kecskemét város ezúttal is ragaszkodott az intézet megtartásához.
A többi felekezeti és magánfenntartású jogakadémiával egyezően, a nyilvánosságra hozott kormányzati szándék nagy veszteséggel járt. Kecskeméten ráadásul 1883-ban egyszerre két tanszék is megüresedett, ami kedvező alkalmat adott az intézet megszüntetését pártolók fellépésére. A Jogakadémia helyi politikai ellenzéke a függetlenségi párt köréből került ki, élükön a református gimnázium tanáraival és az egyházi tanács egyes tagjaival. Ezt a helyzetet ellensúlyozta, hogy a kormánypárt a városi törvényhatósági bizottságban volt többségben, így az iskola léte kiegyenlített pártpolitikai küzdelem tárgyává vált. A városi közgyűlés kompromisszumot keresett: a hatáskörébe tartozó tanszékre Bagi Béla függetlenségi párti, vagyis ellenpárti, de nagy családi összeköttetésekkel rendelkező fiatal ügyvédet választotta tanárrá. A református egyházi tanácsnál is sikerült elérni, hogy Kovács Pált, a Kecskemét c. függetlenségi párti lap szerkesztőjét tanárrá válasszák, ezáltal biztosítva az intézet további működését. A kedvező döntés a létszámra is előnyösen hatott, de kis hullámzás után, folytatódott a hanyatlás. Amint Kovács Pál megállapította, az ország 13 jogakadémiájának 1871-ben 1866, 1885-ban pedig csak 661 hallgatója volt, vagyis 15 év alatt majdnem egyharmadára csökkent a hallgatók létszáma. A jogi képesítésre törekvők ugyanis, az 1874. évi XXXIV. tc. következtében, a két meglévő egyetem jogi karára iratkoztak, s tették azokat túlzsúfolttá.
A nehéz helyzetben lévő Jogakadémia kísérletet tett a társ-intézmények összefogására. Rövidesen kiderült azonban, hogy a jogi főiskolák nincsenek azonos pozícióban és továbbélésük lehetőségeit is eltérően ítélték meg.
A kecskeméti Jogakadémia tanári kara, s igazgatótanácsa nevében 1886-ban Horváth Ádám részletes összeállítást készített a jogakadémiák és az egyetemek helyzetéről és a korabeli szabályozás nyomán kialakult viszonyukról. A memorandum címzettje az egyházkerületi közgyűlés volt, melyet az érintett testületek a kormányzattal való tárgyalásra, a Jogakadémia jogi státusának megerősítésére hívtak fel. A terjedelmes felirat utalt arra, hogy a jogakadémiák és különösen a kecskeméti főiskola hallgatóinak száma a legutóbbi átszervezés óta ijesztő mértékben csökkent. A kecskeméti Jogakadémia felhívást bocsátott ki a hazai jogakadémiák tanáraihoz, amelyben indítványozta egy jogtanári nagygyűlés tartását a teendők megbeszélése és a szükséges javaslatok kidolgozása érdekében. A közös tanácskozás ötletét csupán a három (protestáns) Jogakadémia támogatta.
A korabeli jogi szakoktatási szervezetnek voltak még más olyan intézkedései is, melyek a joghallgatók előtt előnyösebbnek tüntették fel az egyetemre való menetelt. Indokolatlan különbséget tett a jogi szakoktatás szervezete egyetemek és jogakadémiák között a kollokviumok terén is. Az egyetemen a kollokválási kötelezettség csupán a tandíjmentes hallgatókra nézve áll fenn, ellenben a jogakadémiákon minden hallgatónak vizsgáznia kellett, mert különben nem kapott leckekönyvi aláírást. Az érvényes szabályok szerint, előnyben volt az egyetem az évközbeni átlépések terén is, mert míg a jogakadémiáról való átlépés az egyetemre lehetséges volt, addig fordítva csak a miniszter engedélyével történhetett, kellőképpen megindokolva, „nehogy a joghallgatók az egyetemi szigor elől meneküljenek”.
A felterjesztés a jogakadémiák védelme érdekében alkotmányjogi érvet is említett: eszerint a jogakadémiák, különösen a protestáns jogakadémiák „az előbb bírt önállóságukat és függetlenségüket elveszítették, s alárendeltettek oly intézeteknek, melyek iránt teljes tisztelettel viseltetünk ugyan, de amelyeknek tanintézeteink fölébe állítása megfosztja a protestáns egyházat azon jogától, melyet százados küzdelem után magának az 1790-91. évi XXVI. tc. 6. §-ában biztosított”.
Az előterjesztés reagált a harmadik teljes egyetem, vagy a jogi egyetem összes jogaival felruházott jogi fakultás létrehozatalának tervére. E terv jelentős összegbe kerülne, és nem csökkentené lényegesen a budapesti fakultás hallgatóinak számát. A jogi szakoktatás rendezését egy sokkal természetesebb úton, nevezetesen a meglevő tradicionális intézmények fejlesztése által sikeresebben lehetne megoldani.
Az egyetemes konventnek címzett feliratra 1891-ben érkezett válasz. A testület 1891/64. sz. határozata szerint „a kecskeméti jogakadémia tanári kara előterjesztésének azon részét, mely a közigazgatási tanfolyamok tervezetére vonatkozik, jelen alkalommal figyelmen kívül hagyván”, a tervbe vett bírói és ezzel kapcsolatban a már érvényben levő ügyvédi minősítésre vonatkozó részét beható tárgyalás alá vette és kimondta, hogy „bár az ügyvédi és bírói minősítés egyenlősítését maga részéről is helyesnek és kívánatosnak vallja”. A jogtudori vizsgának a bírói és ügyvédi minősítésre való kiterjesztését nem tartja indokoltnak és úgy véli, hogy a tudori cím méltósága, „s ez által a valódi jogtudori színvonal csak emelkednék, ha a tudori rang tisztán egyetemi tudós kitüntetésnek maradna”. A határozat szerint, a tudori rang előírása a jogakadémiák elnéptelenedését és hanyatlását vonná maga után.
Az akadémia aktív, a következő évben igazgatóvá választott tanára, Kovács Pál is radikális oktatási reformjavaslattal állt elő. Célja az átalakított jogakadémiák szakoktatási és társadalmi jelentőségének erősítése és az egyetemek javát szolgáló szabályozási kiváltságok megszüntetése. Javaslata kiváló elemzése a korabeli jogi szakoktatási rendszer hiányosságainak. Mindenekelőtt, teljes paritást követelt az egyetem és jogakadémiák között. Ennek érdekében szükségesnek tartotta, hogy az egyetemeken is érvényesítsék a leckelátogatási és kollokválási kötelezettségeket. Ezen túl javasolta, hogy mind a négy tanéven egységes kényszer-vizsgák legyenek a főiskolákon és az egyetemeken. Javasolta továbbá, hogy az ügyvédjelöltségre és joggyakorlatra a jog- és államtudományi államvizsgák letétele képesítsen. Kovács Pál, az új igazgató székfoglaló beszédében ígéretet tett arra is, hogy javasolja a jogakadémiák szakiskolává fejlesztését és törekszik a tanárok helyzetének javítására, mindenekelőtt a fizetésük emelésére. Szerinte a jogakadémiák tanulmányi rendjét át kellene alakítani.
A Jogakadémia igazgatótanácsát 1893-ban újra választották. A testület személyi összetétele három év múlva sem változott lényegesen. A helyi református egyházközségben való képviselet érdekében, a Jogakadémia 1896-ban kérte, hogy a tanári kar két választott képviselő kapjon helyet a kecskeméti egyháztanácsban. Utaltak arra, hogy a kecskeméti jogakadémia szervezetére vonatkozó és az egyháztanács 1875. május 23-ki 108. számú végzésével elfogadott megállapodás 3. pontja szerint: „A kecskeméti reform, egyházgyülekezet a tanintézetet ellátja könyvtári- és tanhelyiségekkel, magára vállalja ezeknek tisztogattatását, világítását, fűtését, jó karban tartását és szolgaszemélyzettel ellátását.” Ha a presbitériumban nem lesz jogakadémiai képviselet, ez a megállapodás nehezen tartható be. A szervezeti konszolidáció egyik biztosítéka a Jogakadémia új szabályzatának összeállítása volt.
Az új statútum szervezeti szabályzatra vonatkozó első része utalt a még hatályban lévő és oly sok nehézséget okozó 1874. évi 12917. számú vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendeletre és megerősítette a kecskeméti Református Egyháztanács 1875. május 23-i 99. számú, a Dunamelléki Egyházkerületi Közgyűlés 1875. május 26-i 53. számú és Kecskemét város törvényhatósági bizottsági közgyűlése 1875. május 18-i 253. számú fenntartói döntéseit. Újra deklarálta a Jogakadémia református jellegét.
A szabályzat az új helyzetnek megfelelően, a fizetés mértékének megjelölésével rögzítette, hogy a Kecskeméti Református Egyházközség két rendes, a Dunamelléki Egyházkerület egy rendes tanszéket tart fenn. A szabályzat rögzítette a nyugdíjazásra vonatkozó korábbi megállapodást. A tandíjak felosztására vonatkozó 1875-évi megállapodás változatlanul szerepelt a szervezeti szabályzatban.
A megállapodás kormányzati szabályokat tartalmazó része alapvetően az 1875-ös egyezmény szövegét követte, de annál részletezőbb és a hatásköröket tekintve kidolgozottabb volt az alap-megállapodásnál. Elvi alapon rögzítették, hogy a Kecskeméti Református Jogakadémia, a zsinati törvények által a Konvent részére megállapított felügyeleti hatáskör tiszteletben tartása mellett, részben a Dunamelléki Egyházkerület, részben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete és kormányzata alatt áll. A Dunamelléki Egyházkerületet, mint egyházi főhatóságot illette meg az államkormánnyal való közvetlen érintkezés kizárólagos joga; ennek megfelelően a vallás- és közoktatásügyi minisztérium is a jogakadémia feletti felügyeleti és kormányzati jogát nem közvetlenül, hanem a Dunamelléki Egyházkerület útján gyakorolta.
A jogakadémiák sorsát tehát ebben az időszakban is jelentősen befolyásolta a fenntartó álláspontja. Kecskemét a fentiek szerint szerencsés helyzetben volt, mert a város a kötelezően alkalmazandó nyolc tanár közül öt fizetését biztosította. Hozzájárult a szervezeti stabilitáshoz az a körülmény is, hogy a többi tanár részére is biztosította legalább a gimnáziumi tanárok fizetési szintjét, a pótlékokkal. Ezzel stabilizálódott valamelyest a tanári kar. Az intézmény napi életét, a tényleges operatív munkát az ún. igazgatótanács irányította, élén az igazgatóval.
A felügyeleti hatóságok voltak: az Egyházkerületi Közgyűlés, a dunamelléki református püspök, a jogakadémiai tanács, a jogakadémiai tanári kar és az igazgató. A szabályzat szerint, az Egyházkerületi Közgyűlés alkotja a szabályokat, tanárt választ az általa fenntartott tanszékre, megerősíti a többi tanár megválasztását, megtárgyalja az évi jelentést, 2 tagot választ 3 évenként az igazgató tanácsba. A püspök lényegében az állam és az intézet közötti kapcsolatot tartja fenn. Az intézet életét az igazgató tanács irányítja.
A hallgatók ügyeiben általában a tanári kar döntött, az igazgató az adminisztrációs munkákért felelt. Az iskola elvégzése elsősorban köztisztviselői munkakörökre jogosította hallgatóit. Az 1883: I. tc. alapján, bizonyos ágazatokban államtudományi, másutt jogtudományi államvizsgát követeltek, néhol az ügyvédi vizsga is kötelező volt, de ezt az alkalmazást követően is meg lehetett szerezni.
1913-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 38025. sz. rendelete ismét hátrányos helyzetbe hozta a jogakadémiai tanárokat, mert az új rendelkezés szerint, csak a saját szaktárgyból szerzett magántanári képesítés jogosított a rendes tanári kinevezésre. 1913-ban az ügyészi és bírói szakvizsga feltételéül az ekkor csak az egyetemeken megszerezhető jog- és államtudományi doktorátust írták elő. A törvény az 1913. évi LIII. tc. volt. Régebben, a jogakadémiákon is letehető államvizsgák minden jogi állásra képesítettek, most alig maradt olyan közigazgatási-hivatali állás, amire az államvizsgák képesítettek. A világháború mentette meg a jogakadémiákat. 1913-ban újra szabályozták a tanmenetet és megváltoztatták a tárgyak oktatásának sorrendjét is. Az egyetemeken több Speciális Collegiumot kellett hallgatni, ezért gyakran az egyetemek különbözeti vizsgát írtak elő, a jogakadémiáról oda doktorálni jelentkezők terhére.
A világháború felborította a szokásos akadémiai életet. Az igazgató-tanács 1914. augusztus 27-én tartott ülésén – a vallás- és közoktatásügyi miniszternek a háborús viszonyokra való tekintettel kibocsátott, 116670/1914. IV. sz. rendelete alapján – hozott határozata értelmében, az 1914-15. tanévi beíratások szeptember 30-ig tartottak. Az előadások október 5-én kezdődtek, a tanév ünnepélyes megnyitása pedig elmaradt. A főiskola épületében az év folyamán több tanintézet kapott helyet. A helybeli iskolák nagy részének helyiségeit ugyanis tartalék-kórházakká alakították át; egyes iskolákat nem tanintézet céljaira szánt épületekben helyezték el, mások egy épületben váltakozva, délelőtt-délután tartottak előadásokat. Voltak azonban olyanok is, akik egészen hajlék nélkül maradtak.
Az első félévben hadba vonult 15, a második félévben 16 beiratkozott hallgató. Azon kívül, az igazgató szeptember 14-i kelettel, a hadseregbe önkéntes belépésre buzdító felhívást intézett a joghallgató ifjúsághoz. Ennek következtében többen önként jelentkeztek, még mielőtt beiratkoztak volna: sőt, minthogy a felhívás a helyi lapokban is közzé tétetett, hatan jelentkeztek olyanok is, akik az intézetnek növendékei nem voltak.
A korabeli – szervezetet érintő – események közé tartozik, hogy a tanári kar felterjesztést készített a szokásos tanrend módosításáról a háborús viszonyokra, a tanárok és hallgatók kényszerű távollétére hivatkozva. Az egyetemes tanügyi bizottság támogatta a rendkívüli megoldásokat. Kecskemét város a rendkívüli helyzetre tekintettel megemelte hozzájárulását, ezáltal a fenntartásnak kb. 40 %-át fedezte. A Jogakadémia a háború alatti rendkívüli helyzetben, köteles volt a békés működés rendjétől eltérő rendszer bevezetésére. Erről részletes rendeletek születtek. Megjelent a Vkm. rendelete (206626/1918. sz.), amely megnyitotta a nők előtt a jogi pályát.
Még ebben a rendkívüli helyzetben sem szűnt meg a jogakadémiák harca, a kormányzatok átalakító szándékával szemben. Terjedelmes „békebeli” felterjesztés készült a Vkm-hez, a Jogakadémia háttérbe szorítása miatt. Az első világháború idején sem jutottak előre a jogi oktatás reformjának a kérdésében, de már 1920-21-ben a kultuszminisztérium kijelentette, hogy a megüresedő tanszékek új tanárait nem részesíti államsegélyben, hanem ezeket az állásokat továbbra is üresedésben lévőnek tekinti, mert Magyarország jogi szakember szükségletét a négy tudományegyetem teljesen fedezi és a jogakadémiákat meg akarja szüntetni. A Tiszáninneni Református Egyházkerület – történeti érdemei alapján – Sárospatakot jelölte ki, az egyetlen megmaradó református főiskola székhelyéül. A kecskeméti Jogakadémia a Minisztériummal, az Egyházkerülettel és a Református Egyháztanáccsal létrehozott külön bizottságban, valamint az igazgatótanácsban is úgy döntött, hogy a koncentráció elvével egyetért, de székhelynek Kecskemétet javasolta, mert az itteni intézetnek is vannak történelmi hagyományai, a színmagyar város pedig jóval nagyobb, mint Sárospatak. A kecskeméti ref. egyház felajánlotta az intézet céljaira korszerű, új épületét és feltehetően Kecskemét város is fenntartotta korábbi anyagi támogatását. Ennek érdekében, az igazgatótanács Kováts Andor és Győrffy Balázs elnök aláírásával memorandumot terjesztett a th. bizottság elé, melyre válaszként – 1921. szeptemberében, 304. sz. alatt – a város úgy határozott, hogy továbbra is vállalja, a korábbi feltételek nélkül az öt tanerő fizetését, a dologi kiadásokra segélyt /30.000 K/ szavazott meg és az internátus céljaira 3 kat. hold területet ajánlott fel. A Református Iskolaügyi Bizottság is Kecskemétet javasolta a Zsinatnak. A zsinati határozat a döntés jogát a Konventre ruházta és mindhárom versengő intézetet (Sárospatakot, Kecskemétet és a Hódmezővásárhelyre menekült máramarosszigeti Jogakadémiát) rendelkezésre álló feltételeik részletes kimutatására szólította fel. A következő évben, a Minisztérium szinte azonnali hatállyal beszüntette valamennyi jogakadémiai tanár államsegélyét. Az iskolát azonnal be kellett volna zárni, de Kecskemét város megint megmentette a helyzetet: egy évre biztosította a tanári fizetéseket és helyettesítési díjak felajánlásával lehetővé tette a tanterv szerinti oktatást.
1908-tól 1922-ig, a felekezeti jogakadémiák tanári fizetés-kiegészítő államsegélyben részesültek. Ez az államsegély, bár nagy lendületet adott a nem állami jogakadémiák fejlődésének, végeredményben mégis megpecsételte a sorsát néhány felekezeti jogakadémiának. A világháború előtt, ha nagy erőfeszítés árán is, talán még sikerült volna a fenntartóknak iskoláik fenntartásához és fejlesztéséhez új erőforrásokról gondoskodni, a világháború után azonban már lehetetlenné vált ilyen új források előteremtése. Épen ezért, az államsegélyek megvonása létalapjukban támadta meg ezeket a jogi főiskolákat, így különösen a sárospataki és a Hódmezővásárhelyre menekült máramarosszigeti jogakadémiákat.
1924. május 21-én tehát döntött a Református Egyetemes Konvent (93. sz. határozat). E döntést megelőzően több bizottság felülvizsgálta a református egyház által felajánlott Ókollégium épületét, az anyagi feltételeket, és mindkettőt megfelelőnek találta. A határozat megszüntette a máramarosszigeti Jogakadémia hódmezővásárhelyi működését, a sárospataki pedig már 1923. október 3-án bejelentette a szüneteltetését. Elhatározta, hogy a kecskeméti intézetet – a várossal kötött szerződés alapján – mint Egyetemes Református Jogakadémiát fogja működtetni és megállapította ideiglenes szervezeti szabályait is. Az intézet az Egyetemes Konvent közvetlen felügyelete alatt állt, a korábbi igazgatótanács helyett ideiglenes kormányzó bizottságot hoztak létre, melyben az Egyetemes Konvent elnökei és jogi szakoktatási előadója mellett a Dunamelléki Egyházkerület, továbbá a tanári kar 2 tagja kapott helyet. A bizottság maga választotta elnökét, annak helyettesét és a Jogakadémia tanárait, de kinevezésüket a Konventnek kellett megerősíteni. A kormányzó bizottságot megbízták az új szabályzattervezet kidolgozásával is.
A jogakadémiák két világháború közötti történetével levéltári forrásbázison foglalkozó Halmai István szerint, a három felekezeti jogiskola működését a két háború között a hiányos anyagi feltételeken túl, rendkívül negatívan befolyásolta az egyházak és a kultuszkormányzat közötti állandó kötélhúzás. A közoktatásügyi miniszter például évente határozta meg – s olykor különbözőképpen – a felvehető hallgatók létszámát. Igen nagy problémát jelentett az intézménynek, hogy a jogakadémiai tanárokra ugyancsak vonatkozó fizetés-kiegészítési államsegélyt megvonták, valamint az 1927/1928. tanévtől az akadémiai államvizsgálati bizottságok működését is felfüggesztették. Ez azt jelentette, hogy a kormányzat a köztisztviselői pályához szükséges kvalifikáció megszerzését a tudományegyetemek kizárólagos jogává tette.
A minisztérium azonban továbbra is vissza akarta szorítani a jogakadémiák tevékenységét. 1926-ban az első évfolyamra csak 40 hallgató felvételét engedélyezte. (VKM 55105/1926. IV. ü.o. sz. leirata.) 1927-ben pedig megszüntette a jogakadémiai államvizsga-bizottság tevékenységét. (A VKM 47061/I927. IV. ü.o. sz. rendelkezése.)
A harmincas években ismét felvetődött a jogi oktatás reformjával kapcsolatban a jogakadémiák megszüntetésének a kérdése is. Az Országos Felsőoktatási Kongresszuson tárgyalták a kérdést, de Molnár Kálmán és Kiss Albert egyetemi tanárok felszólaltak a jogakadémiák védelmében.
A jogakadémiákat 1940-ben, gyakorlatilag jogi előkészítő tanfolyammá kívánták sorvasztani, ugyanis rendelkezés született a 3. és 4. évfolyam megszüntetéséről. Ez az elképzelés összefüggött az 1940. évi XXVIII. tc-kel, amely a kolozsvári egyetem visszaköltözéséről és a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetem felállításáról intézkedett és úgy határozott, hogy a szegedi egyetemen jogi kart is állít fel, de ideiglenesen szünetelteti. Ugyanakkor kimondta (3.§. /3/ bekezdés), hogy a jogakadémiákon csak két évfolyam működhet, ennek és az első két alapvizsgának a rendszere megegyezik az állami jogtudományi karokéval, de ezt követően a tanulmányokat valamelyik egyetemi jogi karon kell folytatni. E rendelkezést azonban nem hajtották végre és a második világháború alatt évről évre meghosszabbították a négy évfolyamos képzésre szóló engedélyt.
Az 1941/42. tanévtől törvény kívánt rendelkezni a tekintetben, hogy a jogakadémiák csupán két évfolyammal legyenek működtethetők, s a stúdiumok egyezzenek meg az egyetemek első és második évfolyamának tanulmányi rendjével. Ezt azonban nem sikerült keresztülvinni a gyakorlatban. Az iskolák államosításáról szóló törvény a jogakadémiákat, már csak mint anakronisztikus intézményeket említette. Az 1949. évi 4105. sz. Korm. rendelet végül az egri, a kecskeméti és a miskolci – immár állami – jogakadémia megszüntetését augusztus 3o-i hatállyal mondta ki.
A jogakadémiáknak azonban az 1948/1949-es tanévben egyre több nehézsége lett, főleg politikai vonalon és számunkra nem volt különösen nagy meglepetés, amikor 1949 nyarán a három jogakadémiát és hozzá még a Debreceni Egyetem jogi karát feloszlatták. Ennek az intézkedésnek azt a magyarázatot adták, hogy a jogi karok száma túl nagy, ami végeredményben és bizonyos mértékben meg is felelt a valóságnak. A hallgatók száma azonban távolról sem volt olyan nagy, mint elvárható lett volna. A kevés hallgató számára a megmaradt három jogi kar valóban elegendőnek mutatkozott az akkori viszonyok között. Nagyon kevés fiatalember akart akkor jogot tanulni, mert nem akart utána bírói, ügyészi vagy hasonló munkakört betölteni, mert ezeknek tulajdonképpen nem jogi, hanem politikai feladatokat kellett a pártpolitika szellemében megoldaniuk. „Amint a politika komplikáltabbá vált, úgy komplikálódott azután a jogi tanulmány is.”
A magyar országgyűlés 1948. június 16-án korszakos jelentőségű törvénytervezet vitáját kezdte meg. Ezen a napon terjesztette a közoktatásügyi bizottság nevében a ház elé Bognár József kisgazdapárti képviselő a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvételéről szóló javaslatot. Az 1948. évi XXXIII. tc. és a 198.996/1948 (VI. 1.) sz. Okm. rendelet alapján, az állam átvette a Jogakadémiát. Az egyházi tulajdonban levő vagyontárgyak kivételével, minden ingó és ingatlan vagyon állami tulajdon lett, az oktatók állami statusba kerültek át.
1948-ban a többi felekezeti iskolával együtt, a kecskeméti Jogakadémiát is államosították. Működését, mint állami Jogakadémia folytatta, Réthey Ferenc dékán vezetésével. Az intézetet véglegesen csak a 4105/1949. /134/ Korm. sz. rendelet szüntette meg, kimondva, hogy: „Az Egri Állami Jogakadémia, a Kecskeméti Állami Jogakadémia és a Miskolci Állami Jogakadémia működése az 1949. évi augusztus hó 30. napján megszűnik.” A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium azonban úgy intézkedett, hogy az intézet hallgatói bármely egyetem jogi karára felvételt nyerhettek.
Írta: Homicskó Árpád Olivér
A szerző egyetemi docens, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar nemzetközi és tudományos dékánhelyettese, a Munkajogi és Szociális Jogi Tanszék tanszékvezető-helyettese, a Protestáns Műhely pártoló tagja.
