A jelek szerint nemzetkarakteriológiai, tipológiai, fenomenológiai írásának mérsékelt sikere nem vette el Kertész Ákos kedvét a publicisztika világába tett kiruccanástól. Amerikai vendégszereplése után visszatért kedvenc orgánumához és a belpolitikai helyzet szerinte legsúlyosabb válsággócát, az MSZP belharcát kívánta, mint valami gordiuszi csomót, egyetlen huszárvágással megoldani. A megoldás módját a második világháború legválságosabb helyzeteiből való kitörés példája szolgáltatja.
Mostanában szerzőnk szüntelen a dunkerquei csapdába esett angol expedíciós hadsereg kimenekülésére gondol. Az angol civil lakosság helytállására, amikor háromszázezer tommyt mentettek ki lélekvesztőkön öregek és fiatalok, át a La Manche csatornán, a német bombázók támadásaival dacolva. Ezzel örök példáját adva a civil kurázsinak és az emberi életek mindennél fontosabb megmentésének.
Szemben a szovjet példával, amely emberi testekkel próbálta betömni a hadfelszerelés hiánya következtében keletkezett lyukat Sztálingrádnál.
Mielőtt felfejtenénk a hadtörténeti példázatok aktuális értelmét, szögezzük le, hogy Kertész Ákosnak ezen a téren volna némi pótolnivalója. Nem figyelt azon a szemináriumon, ahol a sztálingrádi csata örök példáját oktatták. Ugyanis ott – a klasszikus szovjet harcmodortól eltérően nem a tömeg túlerejével csikarták ki a győzelmet. Éppen ellenkezőleg: A nagy Sztálin azt a parancsot adta az ott harcolóknak, hogy az utolsó töltényig, emberig, és romhalmazig tartsanak ki, mialatt a túlerőt a vezérkar a több ezer kilométeres frontvonal más pontjain vetette be, elsöpörve a Volga és a Kaukázus között a román és olasz, míg északon a Donnál a magyar és német megszállók seregeit.
Sztálingrád két őrült diktátor elvetemültségének örök példája azzal, hogy a háború egyik legirgalmatlanabb és legnehezebb formájára, az ember-ember elleni, házról-házra, romról romra, az utolsó emberig való kitartásra adtak parancsot, Führer és a generalisszimusz szinte szóról-szóra egyformán. De mi következik mindebből a mai magyar belpolitikára nézve? Semmi.
Kertész Ákos mégis meglepő analógiára bukkan:
„Vajon, a szolidaritást már csak elvben ismerő mai magyar szocialista vezetők kapcsán miért a sztálingrádi történet jutott eszembe? Hogy a legkisebb érték az ember. Mert az ember, főleg a közember az mindig ingyen van?” Viszont… „az egész baloldali elit és tisztikar elégtelenre vizsgázott szolidaritásból. Nem tudja letörölni magáról azt a bélyeget, hogy beállt a harácsolók, a korruptak közé. Elárulva nemcsak az eszmét, nemcsak a rendszerváltás pozitív célkitűzéseit, de konkrétan a baloldal közkatonáit is, mert sebesülten és haldokolva hagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelmére szoruló civil lakosságot is. És ahelyett, hogy az utolsó töltényig harcolt volna a diktatúra ellen, a kiskapukon át menti rablott vagyonát és az irháját”.
Kertész szerint a baloldalon sokan úgy érzik, hogy a politikusaik sorsukra hagyták őket… „mert egy ujjal sem mert hozzányúlni a jobboldal egyre nagyobb számban beépülő ügynökeihez.” Majd a 2006-os önkormányzati választás után „minden kirúgott, lapátra tett emberét sebesülten a hiénákra és sakálokra hagyta a harcmezőn, nem beszélve a 2010-es vereség utáni sebesültekről és haldoklókról…”
„Hogy bízzanak a népek olyan párban, amelyik a saját sebesült katonáit is cserbenhagyja, a saját elesett hőseit sem tiszteli, a csürhe köpéseit sem meri letisztítani szobraikról és a mozgalom szimbólumairól”.. „nincs egyetlen művész a láthatáron, aki megmagyarázná a szimbólumok fontosságát, például a Kossuth-címerét.”
„A koronás, királyi címer elfogadása a Kossuth-címer helyett, hogy miképp gerjesztette ez az elavult, történelmietlen szimbólum a többit, a sosemvolt irredenta Magyarország képét, az árpádsávos lobogókat, a turul-szobrokat… és maholnap a géppisztolyok kerepelését?! Ezek a mi finom, úri szocialistáink nagyon ügyelnek arra, hogy betartsák az udvari etikettet. Vigyáznak, hogy nehogy afféle prolitempón kapják őket, nehogy veszekedés hangjai szűrődjenek ki a közeledő kongresszusukról. Tartok tőle, hogy nem a … nyomorba taszítottakkal lesznek szolidárisak. A szegénység nem esztétikus, sőt, büdös.”
„Csak azokkal lesznek szolidárisak, akikkel nagyon muszáj, a régebbi vezetőkkel, akik mellett látványosan kiállnak – én is így tennék – ha egyszer a jobboldali Hatalom koncepciós perekkel fenyegeti őket. Tudja ez a Hatalom, mit csinál. Úgy prolongálja a régi vezetés pozícióit a szocialisták pártján belül és akadályoz meg minden nemű megújulást.”
Pedig a szocialistákat csak a megújulás menthetné meg. Ezt nagyon sokan így gondolják, sőt, el is árulták Kertésznek, de azt is, hogy ők nem tesznek ezért semmit, csinálja más! Bezzeg az angolok, azok áthajóztak mosóteknőben a La Manche csatornán, hogy megmentsék a fiaikat a német páncélosok torkából – vonja le a végkövetkeztetést.
„Én csak krónikás vagyok és delfi (!) jósda… az én hangom Jónásé, hogy csak prédikáljak… Nem én cselekszem” – zárja magvas gondolatait Kertész Ákos, úgy is, mint Jónás a delfi-i jósdában.
(Folyt. köv.)
