A zsidótörvények felkavarták a közvéleményt, erősödtek a szélsőségek, az antiszemita propaganda közhelyei sokakat megtévesztettek és sokak gazdasági, érvényesülési programjává vált a zsidóellenesség, a német-barátság, a nemzsidó avagy egyenesen a német származás. Ez nem ritka hazánkban. Felvirágzott a családkutatás, számos állás betöltését, az egyetemi felvételt, a vállalkozás szabadságát származási feltételekhez kötötték. Be kellett szerezni a nagyszülők keresztlevelét, házassági anyakönyvét. Elterjedt egy sületlen meghatározás, az „őskeresztény” fogalma. Addig őskeresztényeknek a korai, az első keresztényeket nevezték a hitoktatásban. Most „őskeresztény” lett, (németből fordítva), aki igazolni tudta nem zsidó származását, függetlenül attól, hogy volt-e egyáltalán valami köze bármiféle keresztény emberi létezéshez.

Üzletté vált a strómanság, azaz, hogy egy „őskeresztény” színleg átvett valamely vállalkozást, amelyben aztán az igazi, zsidó tulajdonos „alkalmazottként” szerepelt. Állások betöltésénél nem az alkalmasság, hanem a származás lett az elsőrendű szempont. Repedezni kezdtek a hagyományos keresztény erkölcsi értékek bástyái. A zsidó férfiaknak katonai helyett munkaszolgálatot kellett teljesíteniük. Fiatal értelmiségiek, polgárok, útmenti árkokban sarat lapátoltak, ugyanakkor esetleg egy-egy terület orvos nélkül maradt, mert az orvosok közel fele zsidó származású volt, nem mind dolgozhatott.

Éppen ebben az időben megemelte a zsidó lakosság számát Kárpátalja visszacsatolása, ahol tudvalevőleg arányszámuk nagyobb volt a trianoni országénál. 1939 márciusában Hitler megszállta Csehország addig független maradékát és bekebelezte a Birodalomba. Szlovákia kikiáltotta függetlenségét és a kisoroszok – „ruszinok” – ukránok lakta Észak-keleti Kárpátok néhány megyéjét magyar csapatok foglalták vissza. Létrejött a kárpátaljai kormányzóság, Ungvár székhellyel. Ez már nem zajlott le olyan simán, mint az előző évi felvidéki bevonulás.

A szlovák-ruszin határvidéken összetűzések voltak szlovák és magyar katonák között, és ellenállt egy ukrán függetlenségi mozgalom is. Ettől kezdve komplikációkat okozott az is, hogy a „demokratikus” Csehszlovákiában valamelyes szabadságot élveztek a kommunisták is, akiket a magyar hatóságok nem tűrtek és iparkodtak kézrekeríteni, perbefogni. Kárpátalja visszafoglalásával hazánk egy sávon ismét elérte az ország ősi, ezeréves határát és Lengyelország szomszédjává lett, a gyakorlatban is feléledt a lengyel-magyar barátság.

A Párizsban egykor összetákolt Csehszlovákia likvidálása nagy elégtételt jelentett az akkori magyar társadalomnak, végleg széttörtek a trianoni bilincsek. Az érdemet sokan a németeknek, sőt, egyenesen Hitlernek tulajdonították. A közhangulat egyre inkább németbaráttá vált.

Ennek a barátságnak többféle összetevője volt. A német- de nem osztrák – barátság és az olaszbarátság eredete visszanyúlik talán még a szabadságharcot követő időkbe, amikor az alakuló német császárság és az egységesedő Itália szemben állt a Habsburgokkal. Ezt a negyvennyolcas szellemiség táplálta, Garibaldi és Bismarc neve fémjelezte, az első világháborús német-osztrák-magyar fegyverbarátság pedig tovább erősítette. Ebből ugyan a „digók” kimaradtak és velük háborúba keveredtünk, de az megint osztrák hiba volt és Mussolini vélt magyarbarátsága kiköszörülte a csorbát. Sokak számára a németbarátság nem jelentett nácibarátságot, az olaszbarátság sem fasiszta szimpátiát, nem is tudták, hogy ők most rokonszenveik miatt náci- vagy fasiszta-szimpatizánsok lettek. Nekik egyszerűen csak németek, olaszok voltak, akik bennünket támogatnak. Erősek és majd elégtételt szereznek nekünk Trianonért. És ennek volt is alapja.

Csakhogy közben Hitler a lengyelek ellen fordult, területi követeléseivel, márpedig nekünk a lengyelekkel inkább érdekközösségünk volt. Ők jelentettek az angolbarátok számára valamelyes bíztatást a német túlsúllyal szemben. Ezt a politikai vonalat próbálta erősíteni az Imrédyt felváltó Teleki Pál és ebben Horthy bizalmát is elnyerte.

Erre az időszakra érezhetően megjavult az ország gazdasági helyzete. Emelkedett egyes rétegek életszínvonala, szociális intézkedések születtek, részben a népi mozgalmak hatására. A népi írók politikai véleményét egyre többen tették magukévá. Ezt a parasztságot kívánta gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan erősíteni, „felemelni” és a különböző gazdasági és politikai irányzatok között egy „harmadik utat” javasolt. Véleményüket a Horthy-korszak vezető politikusai közül is egyre többen osztották, a konzervatív rétegek átmentését remélve, szociális reformokkal, jóléti intézkedésekkel, az egészségügy, iskolázás javításával. Viszont a katonai réteg is fokozatosan erősödött és tért nyert, ők pedig határozottan német példát kívánták követni. Ismét életbe lépett az általános hadkötelezettség, valamelyest javult a hadsereg felszereltsége, bár még mindig messze elmaradt más országokétól. Ez kitűnt a Felvidék visszafoglalásakor, amikor szembesültek a csehszlovák hadsereg korszerűbb felszerelésével.

A tapasztalat meggyorsította a fejlesztést. Egy esetleges háborúra való felkészülés szellemében szigorították a leventék katonai képzését, kiterjesztették a tanulóifjúságra is. A polgári lakosságot a légitámadások elleni óvintézkedések címén mozgatták meg. A városokban légoltalmi óvóhelyekké próbálták alakítani a pincéket és rengeteg szó esett egy esetleges gázháborúról, a gázok elleni védekezésről. Miközben semmiféle tényleges védőeszközhöz nem lehetett hozzájutni. A gázálarc viselésére képezték ki a városiakat, de gázálarc nem volt hozzá és később sok nem várt szerencsétlenség bekövetkezett, kivéve a gázháborút. A társadalom lassan militarizálódott.

Nyár végén már Európa szerte folyt a hadseregek mozgósítása.