Szürkeségből a sötétségbe címmel írt tanulmányukat azzal indítják a Népszabadságban, „megkerülhetetlen a szocialista-liberális koalíció felelőssége abban, hogy Magyarországon megnyílt az út egy autokratikus rezsim kiépítése előtt. Bár a zsákutcás magyar fejlődéssel és kelet-európai történelmi trendekkel is értelmezhető lenne, hogy miért vett ilyen fordulatot a magyar történelem, de így csak felmentenénk magunkat.”

Ha ehhez hozzávesszük, hogy „a gátszakadásban nem kis szerepe volt az ellenzék skrupulusokat nem ismerő, hideg polgárháborús politikájának… sikerrel…” akkor már fel is mentették magukat és igazán lovagias magatartás megpendíteni saját felelősségük lehetőségét. Nem is viszik túlzásba. Azt azért elismerik, hogy puszta kormányváltással sem lehet helyreállítani a bukásuk előtti állapotokat. „A politológia a koalíció vereségét rendszerint a korrupció okozta erkölcsi hitelvesztéssel, politikai stratégiai és taktikai hibák sorával magyarázza. Ezek természetesen magukban is elegendő okot szolgáltattak a bukáshoz.”

Ám ennél érdekesebbek szociológus-szemmel „a bukás mértékében és a populizmus iránti választói fogékonyság növekedésében viselt koalíciós felelősség…”

A kibúvók után azért mégis sikerül feltárni néhány valóságos hibát is. Micsoda pech, hogy az ellenzék sikeres szimbólumokat talált az „Isten, Haza, Család” hagyományára való hivatkozással. Ezzel szemben „a baloldalnak viszont kreatív módon új közösségi mintákat kellett volna teremtenie. Nem történt meg. „A liberálisok a megátalkodott egyházellenesek szerepébe szorultak.” Az a régebbi vereség is hatott, hogy március 15. helyett Szent István napja lett az első számú nemzeti ünnep, ezért aztán százötven év helyett ezer évessé vált magyar történelmi és keresztény identitásunkkal szerintük nem tudtak mit kezdeni. Az uniós zászlót kiszorította az árpádsáv – mintha ez is a Fidesz műve lett volna – és a koalíció a „női esélyegyenlőségi politika felkarolására sem volt képes”. Ezzel az újsütetű kitalációval nem tudott a hagyományos családmodellel szemben korszerű családpolitikát teremteni. Vagyis nem sikerült a hagyományos értékeket osztogatással, mint a szocialisták próbálták, sem világpolgári nemzetek felettiséggel és üres liberális „szuperracionalitással” felváltani, ahogy a liberálisok próbálták.

Az osztogató politika aztán a pénzek elfolytával kifulladt. A gazdasági nehézségekben szerepet játszott a liberális gazdaságpolitika, amely tömeges elszegényedéshez, egyes rétegek mértéktelen meggazdagodásához vezetett. „A liberálisok hitük szerint a torzító állami beavatkozásoktól mentes piac elvét védték, nem vették észre, hogy akaratlanul is a nagy hitelnyújtó szervezetek erőfölényét védik az atomizált és az egyoldalú szerződésmódosításoknak kitett eszköztelen ügyfelekkel szemben.” Ez a rossz politika „bankár- és általában idegenellenes, antiszemita érzelmeket keltett.” (Hát nem rasszista alapon?)

Ahogy a polgárok általában a nagy szervezetekkel szemben, a vállalkozások szembekerültek bürokráciával, s multikkal, a bankokkal, a késedelmes állami kifizetésekkel, körbetartozásokkal, a koalíció csak tehetetlenkedett. A szocialisták a paternalista, a liberálisok a piaci mechanizmusokat erőltették és szociálisan érzéketlennek bizonyultak.

A politikai pártok beavatkozása a politikába kontraszelekcióhoz vezetett, amit betetőzött a közigazgatási államtitkári rendszer felszámolása, a belügyi átszervezés pedig szétzilálta a rendőrséget, „a rendőrség hol ügyefogyottan, hol agresszíven reagált… szakmai hitelében megroppant.”

 „A pártpolitikai elit igyekezett a pozíciókat saját kádereivel feltölteni, ezzel erodálta az intézmények személyi állományának integrálását.” Nagyjából ugyanez történt az alkotó értelmiséggel és a média-értelmiséggel, amely ráadásul elburválosodott.

Ha ehhez még hozzávesszük a két szociológus által figyelmen kívül hagyott „őszödi beszéd” következményeit is, akkor joggal tehetjük fel a kérdést: Vajon „populizmus, skrupulusokat nem ismerő, rideg polgárháborús politizálás” volt-e a jobboldali ellenzék húsz éven át tartó keserves bajvívása azzal a baloldallal szemben, amely gazdasági, erkölcsi és szociális csődbe vitte az országot?

És ennek kimondásával még mindig késlelkedik a mértékadó baloldali értelmiség.

Húsz éven át látták maguk is, amit kritikusaik a fejükre olvastak, de görcsösen ragaszkodtak liberális hittételeikhez, ócska hatalomtechnikai trükkökkel tartották a felszínen magukat, eközben csődbe vitték az országot.

Mit kezdjünk utólagos beismerésükkel?